Harangszó, 1934
1934-01-01 / 1. szám
1934 január 1. HARANGSZÓ 5 • 10—20 km-es utakat tettek meg a lélek zarándokai, hogy hallhassák az élet beszédeit az ősi iskola falai között. Nem szabad nagy „tömegekre“ gondolnunk. Körülbelül harminc falucskában éldegélnek szórványhiveink összesen talán 100-an. Egyik faluban él egy lélek, egy öreg néni, a másikban kettő, a harmadikban három, a legnagyobban talán 5—6 család. Számszerint kevés ... Igen, talán 100 kicsiny mécses — evangélikus lélek — világít szerteszét a harminc falucskában, elzárva mindentől, ami testvéri szó, jóságos simogatás. így volt ez eddig, de most Barlahida, ez a zúgó, erdők közé rejtett kis falu nagy szóra készül! Mielőtt ezt a nagy szót kimondanám, szeretnék még egy fontos dolgot elmondani. kedves olvasóm. Egyházi vezetőségünk felismerve Barlahida végvár jelentőségét, egy esztendővel ezelőtt odakiildött engem misz- sziói állomásra. Erre a lépésre azért volt szükség, mert egyházi vezetőink felismerték: ha Barlahidát egyszer elmossa a katholikus tenger hullámzása, ha elmerül, kialszik ez az itt egyetlen világítótorony, akkor utána vesznek a szórványok is. Egy év alatt sok dolog történt nálunk. Az ifjak álmokat álmodtak és az öregek látásokat láttak. Az ifjak álma, a felépítendő ifjúsági ház, álom helyett immár valósággá lett. Máról holnapra összeadták híveink a 30.000 téglát, a tetőfa stb. anyagot. A pénzt pedig, csodálatos módon megadta az Úristen. Készen áll a 12 m. hosszú, 6 m. széles ifjúsági ház, nemcsak hogy ifjúsági otthon legyen, hanem azért is, hogy körzeti ifjúsági evangelizáló konferenciák előtt megnyissa ajtaját. És mindez egy év alatt! És az öregek is látásokat látnak. Az ifjúsági otthon felavatására lázas reménységgel várta ez a kis gyülekezet föpásztorát, a püspököt. Megérkezett. Ó ti templomos, vasútas, nagytömegű gyülekezetek, kik úgy unjátok sokszor az egyházi élet nagy eseményeit, mint koldus a rongyos ruhát, ha láttátok volna ennek az árva népnek az örömét! Ha láttátok volna a lelkét, amint várta, várta, mint szomjú föld az esőt, hogy a főpásztor ajkáról ^permetezzen az igaz evangélium! Az ünnep elmúlt, csak a kínzó vágy, a látások látása nem múlt el, fénylett a lelkekben, égett a szívek fenekén, azután eljött a közgyűlés, vággyá érett a látás és ezekben a szavakban lett kijelentő mondattá: templomot akarunk! Házat, mi kevesen bár, az Úristennek. Nem adókivetéssel, önkéntes megajánlással. „A püspök úr látogatásának emlékére" megindult a megajánlás. Az első tízezer téglát Horváth Kálmán, az egyik jó testvérünk ajánlotta fel. Olvasóm, te, ki talán valamelyik falucskában böngészed most a Harangszóban ezeket a szavakat, tudod te, mit jelent egy 25 holdas gazdától 10.000 tégla? Pedig az első 10.000 után jött a második, a harmadik 10.000. Nem telt bele öt perc és megvolt az összes téglánk. Nem tudjuk még pontosan, hány tégla kell, ha 60 ezer, akkor 60 ezer, ha 80 ezer, akkor ennyi lesz. És megajánlották az összes tetöfaberendezés-anyagot is. Én pedig nem tudtam mást mondani, atyámfia, sok lesz a megajánlás, sok lesz a 10—10.000 tégla, nem fogadok el, legfeljebb 6000-t. Volt kisgazdám, nyolc magyar holdas, aki azt mondotta, nincsen pénzem, nincs sok, de 100 P-t odateszek az Úr oltárára, csak építsük fel a templomunkat. És megépítjük. Nem tenélküled, teveled együtt, kedves olvasóm, aki már adtál pár fillért bizonyosan a másik zalai kis sziget, a lenti-i gyülekezet számára is. Megépítjük, ó tudom bizonyosan, nemcsak a pénzeddel, hanem az imádságoddal! Erre van szüksége 200 léleknek, messzi messzi zúgó, végtelen erdők ölén, hogy az álmai, a látásai, amelyekre az Úr nyitogatja erre a szemeket — beteljesüljenek. Testvér, ne keresztezd az Urnák útjait, hanem az imáddal, a garasaiddal mondjál áment az Isten terveire. És ö megáld érte. Barlahida. Jakus Imre missziói lelkész. A barlahidai kis gyülekezet templom- építési buzgalmán hittestvéri igaz örömmel örülünk. A kérő szót melegen ajánljuk híveink támogatásába. Adományokat elfogad és köszönettel nyugtáz a Harangszó. Liturgia. Sokat beszélnek és írnak róla mostanában. Illetékesek, theológusok vitatkoznak azon, vájjon kell-e vagy nem? Világiak még alig nyilatkoztak. Én megkísérlem nézetemet papírra vetni. Nem a liturgiáról megjelent könyvekre és fo- lyóirati cikkekre gondolok most. NézeAz első könyv, amelyet az amerikai indiánok nyelvére l< fordítottak, Luther kiskátéja volt. teimet szívem forrásából merítem sok évi tapasztalatom és benyomásaim alapján. Kezdem a gyermekkorral, melyet egy felvidéki tót faluban éltem át. Színtiszta evangélikusok lakják a községet. A tornyos templom a falu közepén áll. Vasárnap van. 9 órakor megkondul a torony kis harangja, csengő hangja arra figyelmeztet, hogy vasárnap van. Aztán megkondul a középső harang a maga messze hallható bariton hangjával s azt mondja: készülődjetek, vegyétek ünnepi ruhátokat, — s már szállingóznak is a hivek a templom felé. Aztán három harang szólal meg. S ez is gyönyörű liturgia már! Én is megyek az Úr házába kezemben a több kilogram súlyú tranosciussal, alig birom cip.elni. A templom megtelt teljesen hívőkkel. Megjelenik a pap, fehér karingben! Ne csodálkozz ezen, kedves olvasóm. A fehér karinget ott Luther óta használják a lelkészek. Az oltár előtt letérdepel a pap és elmondja személyes imádságát a gyülekezet előtt. Azután jön az oltári szolgálat: a hiszekegyet énekli a pappal együtt a hivők serege. Minden vasárnap így van ez. Oh milyen nyomokat hagy e hangosan elmondott hitvallás a gyerek szivében! Azután a ,,Miatyánk“-ot szintén énekelve mondják el a hivek. Milyen felemelő. vallásos érzés! Istennel szemtöl- szembe érzem magamat, hangosan mondom el neki, hogv hiszek benne s hogy ö jó atyánk. Épen így történik az oltári ige olvasása is. Kedves testvérem ez nem katholikus istentisztelet! Ez evangélikus istentisztelet. Ezen liturgikus istentisztelet oly nyomokat hagyott fiatal lelkemben, hogy nem tudtam sohasem elfelejteni. Aztán mint középiskolás Pozsonyba kerültem. Ott a német templom úgy állt előttem. mint egy fáradt, hatalmas óriás, csendben, nincs tornya-harangja. tehát nincs, nem is lehet harang-liturgiája sem. Bent nedig hiába vártam a liturgiát, elcsodálkoztam azon. hogv miért más itt az istentisztelet? Nem olvan lelket. szívet megfogó, nem oly közvetlen, mint a felvidéki templomban. Csak lassan tudtam megszokni hosszú idők folyamán ezt a ridegebb formájú istentisz-1 teletet. Egész férfi koromban és most is öreg napjaimban sokszor elkalandozik lelkem a szép liturgia emlékei felé. Évekkel ezelőtt Badgasteinban, II. Vilmos német császár gyönyörű szép templomában hallottam végtelen örömömre ismét liturgikus istentiszteletet. Lelkem, szívem vágya élő valóságként elém varázsolta a gyerekkoromban élvezett liturgiát. Az egész templomi gyülekezet nagvobbára öreg, előkelő német- országi férfiakból állott s mind könyv- nélkiil énekelte azt, amit én szégyenkezve az énekeskönyvhöz mellékelt külön „liturgikus sorrendből“ voltam kénytelen kiolvasni. Visszaemlékezésem a boldog gyerekkorba akkor érte el tetőpontját, mikor a szolgálatot végző potsdami udvari dóm főlelkésze felszólította a gyülekezetét, hogv a salzburgi emigránsok 200 éves jubileuma emlékére hangos szóval mondjuk utána a „Mi atyánk“-ot. Alig volt ott ember, aki nem ejtett volna könnyeket, annyira meghatotta a hangos fohász a szívünket, hogy teljes közelünkbe szinte fizikailag láttuk a Mindenhatót. Ez azután a liturgia! Ez is mély nyomokat hagyott lelkemben. Hála Istennek utóbbi időben a Deáktéri és a Simor-utcai templomban is élveztem liturgiát, ha csonkított formában is. mégis élénkebbé, melegebbé tette az isteni szolgálatot. Azután tanúja voltam a Győrött 1933. évben gyülésező Mele istentisztelete alkalmából azon liturgiának, melyet a finn egyházban alkalmaznak és melyet Zászkaliczkv lelkész igen érdekesen mutatott be. Ez egy árnyalattal megkapóbb és hatásosabban növeli a buzgóságot, mint a pesti egyházakban jelenleg használt liturgia. Végül hadd mondjam el a következő esetet, mely gyermekkorom óta lelkemben gyökeret vert érzésemet a liturgia iránt még növelte. A gödöllői jamboree után 70—80 angol cserkész néhány na-