Harangszó, 1934

1934-01-21 / 4. szám

26. HARANGSZÓ 1934 január 21. zatok ! Titkos kamrában, a szívnek- léleknek mélyéből. Az Isten meg­hallgat és ád tüzet, erőt, hogy ha­talommal dolgozhassatok. így legyen megáldva a Harang­szó által kiadott sekrestye imádság! Reménységünk. Jelenések k. XXI—1. »Azután látók új eget és új földet; mert az első ég és az első föld elmúlt vala‘. H l egy hivő ember szent kiván- csiskodással felveti a kérdést: mi is lesz hát velem, ha Isten aka­ratából sírba szállók? ... ime erre a kérdésre a Biblia ad feleletet, amikor szól arról az életről, ahol az Isten eltöröl minden könnyet a mi szemeinkről, ahol halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. így szól a Biblia az örök életről, melyet szentség­ben, boldogságban, dicsőségben az Isten közelében, a választottak se­regében töltünk el az eljövendő világban ... És amikor ezt halljuk, vájjon él­hetjük-e ezt a földi életet úgy, mintha soha egyetlen hangot sem hallottunk volna az eljövendő élet dicsőségéről ? ... vájjon belevethet­jük-e magunkat ismét e világ kétes értékű örömeibe? . .. magunkra vehetjük-e ennek az életnek sok Reverzális. Irta: — szikla. — Személyek: Vőlegény: László, evangélikus. Barátja: Miklós, római katholikus. Menyasszony: Margit, római katholikus. A leány anyja. Szín: az „első“ szoba. (Margit a tükör előtt ruháját rendezi. Anyja: imakönyvből olvas.) Margit : Anyukám, jaj de boldog vagyok. (Anyja csendesen forgatja az olva­sót.) M a-r g i t (anyjához fordul): Tessék már ide nézni!... Jót áll ez a fehér blúz? Anyja (befejezi az imádságot): Jól, jól, édes leányom. Szép vagy, jó vagy. Nagyon szeretlek. Margit (odarohan, átöleli s meg­csókolja) : Én is nagyon szeretlek, édes jó anyácskám. (Kopogtatnak. László, Miklós belép­nek s tisztelettel meghajolnak. Anyja iilve marad. Margit a belépőkhöz köze­ledik, kezét nyújtja Miklós felé.) Miklós: Kezét csókolom Margit­ka. (Csokrot nyújt át.) Fogadja szíve­sen, szív hozza a szívnek. hiábavaló terhét?... és kínos szom­júsággal kergethetjük-e tovább azokat, amik ezzel az élettel és ez­zel a világgal együtt pusztulnak?... Ugy-e lehetetlen ez! Lehetetlen, ha csak egy szikrája is él bennünk az igazi keresztyén reménységnek, mely az örök életről beszél, ha csak egy parányi csirája is él ben­nünk az igazi hitnek, mely az új égről és új földről beszél. Aki tud­ja, hogy elhivatott egy másik élet az örök élet dicsőségére, az nem lehet e világ szolgája, nem lehet a földiek rabja, aki igazán hisz az örök életben, annak mások a vá­gyai, nem elégedhetik meg azzal, hogy gyomrát eledellel, tárcáját arannyal, ezüsttel tölti meg. És ha már a földi reménység is formálja az ember életét és lelkesíti sok mindent elhordozni, sok mindent legyőzni, mennyivel inkább kell, hogy a mennyei reménység lelke­sítsen, biztasson harcolni, tűrni és diadalmaskodni! Úgy éljetek hát, hogy egykor megláthassátok az új eget és új föl­det, melyek számotokra teremtet­tek. „Ott nem lesz többé fájdalom, Búbánat, gond, aggodalom, Nem uralkodik halál. Lelkünk, mely itt gyakran sóhajt, .v csendes révpartot vár, óhajt, Örök nyugalmat talál. A bűn megszün Szemeinket vakítani, Boldogságunkat rontani." Ámen. * (Anyja mosolyogva nézi. László, Miklós leülnek.) Anyja: Csak aztián a jövőben is így legyen ám, Laci. A férfiak olyanok, mint nyárban az akácfa; hol virágban, hol tövissel: esküvő előtt virágban, azután tövissel. Megboldogult férjem bezzeg másmilyen volt. Csupa gyön­gédség, figyelem és lovagiasság a házas életben is, nemcsak vőlegény korában. De — megálljon csak.. . Jöjjön át a másik szobába... Valamit mondani akarok. (El.) Miklós: Boldog tehet Laci, hogy magát megkapja. Margit : Maga is lehet ilyen bol­dog. Van még szép leány és jó leány. Miklós: Ne mondja. Amelyik szép, attól félek. Amelyik jó, az meg... Margit: Ne folytassa. T udom, azt akarja mondani, hogy a nem-szép leány meg azért jó, hogy — hogy is mondjam, na — hogy elfeledtesse a szépségi fogyatékosságát. (Laci és Anya visszajönnek.) Laci (felindultan): Akkor... Ak­kor nincs itt mit keresnem. Margit (megdöbbenve): Az Iste­nért, mi történt? Laci: Én azt hittem, hogy . .. Margit; De mi történt? Istenem mi... Anya: Hadd leányom. Te ezt nem éried. Szegény leányom (átöleli). Templomlátogató híveink figyelmébe! Irta: Baranyai lelkész. Vértesi Zoltán magyarbolyi lelkész a Harangszó f. é. 3.-ik számában „Temp­lomépítő ev. gyülekezetek figyelmébe“ cím alatt több jó és igen megszívlelendő tanáccsal szolgál templomépítő gyüle­kezeteinknek. A cikkel mindenben azonosítva ma­gamat, annak mintegy folytatásaké- pen jelen cikkben a „templomos“ gyülekezetekhez kívánok fordulni és templomba járó híveink figyelmét oly dolgokra irányítani, amelyeket gyü­lekezeteink életében gyökeresen meg kellene változtatni. Lapunk hasábjain nemrégen egy világi ember tollából a „liturgiádról jelent meg cikk. Jómagam is mindig szószólója voltam annak, hogy tegyük változatosabbá, színesebbé és épületesebbé istentiszteleteinket a régi liturgikus elemek felhasználásával anél­kül, hogy a másik végletbe esnénk. Fon­tos ez ma, amikor sok ev. hívőt a ma­gyar gyülekezetekben meghonosodott legegyszerűbb istentiszteleti forma már nem elégít ki, mint azt a fentidézett cikk is mutatja. Jelen cikkemben azonban nem erről lesz szó, hanem több olyan evangéliom-ellenes szokásról, amely gyü­lekezeteinkben meggyökeredzett. A mai falusi néplélek a konzervatív gondolkodásnak, a régihez való merev ragaszkodásnak és az új dolgokra és modern szokásokra való törekvésnek csodálatos, sokszor érthetetlen kevere­dése. A mai falusi ifjúság ruházkodás és divat tekintetében a várost utánozza, egyszerű falusi földmíves leányaink ép­pen úgy hódolnak a divat szertelensé­geinek és hóbortjainak, mint a városi dámák és ahol csak tehetik, majmolják őket. Amellett azonban a falusi ember egyházi és vallási téren a legnagyobb Margit: De tudni akarom, miért akar Laci elmenni. Hiszen úgy beszél­tük meg, hogy délután együtt leszünk s este eljön velünk a májusi ájtaiosságra. László: Igen. Elmennék, de... Annak vége. Én azt hittem, hogy nem kivannak tő­lem ilyen áldozatot. Megtagadni az egy­házamat, elveszíteni az apám áldását, el az egyházamat. Becstelenné nem le­hetek. Eskümet nem másítom meg. Margit: Micsoda esküről beszél? Mi történt? Anya: Nem akartam erről beszél­ni, de ha már így á§ a dolog, beszél­jünk. (Miklós felé fordul): Miklós, ma­ga is hallgasson ide ... László (izgatottan járkál): Jó, beszéljünk. Jobb ma, mint holnap. (Többiek leülnek.) Anya: Én vallásosan neveltem a leányomat. Tagja vagyok az úriasszo­nyok kongregációjának. Leányom is a bérmálás alkalmával az érsek úrtól gyű­rűt kapott emlékül Mi a katholikus egy­házé vagyunk. László (megakasztja, kiált): Én meg evangélikus vagyok, szeretem val­lásomat. Az én egyházam szegény és egyszerű, mint amilyen az én áldott édesanyám volt. Megverne az Isten, ha megtagadnám. Én elmennék a katholi­kus templomba is, ott is megesküdném. Tudom: az Isten nem lakik itt vagy ott, mert a világmindenség öt be nem fo-

Next

/
Thumbnails
Contents