Harangszó, 1934
1934-06-17 / 25. szám
198. HARANGSZÓ 1984 június 17. Megfeszíttettem-e csakugyan Krisztussal, akit szeretek, akivel úgy össze vagyok kötve, mint hitves a hitvestársával ? Az, aki ismeri a keleti asszony alattvalói hűségét a férje iránt, jobban meg fogja érteni egy keleti ember alattvalói hűségét a dicsőség Ura iránt. Úgy benne élek-e az Ur szenvedéseiben a mindennapi életben, hogy másokat is képes legyek vigasztalni és erősíteni az Isten Fiának magasztos, egyedülálló szenvedéseivel? Természeti törvény, hogy ahol nincs szenvedés, ott nincs élet, nincs növekedés. A növény tudjuk szenved, elhervad egy időre télen s tavasz jöttén újra éled; a madárnak szenvednie kell, mikor tojást rak, az állatnak hasonlóképpen, mikor megfiadzik s az édesanya is kínok közt hozza világra gyermekét. Ha a madár, az állat, az édesanya megpróbálná kikerülni a szenvedést, akkor hamarosan egyhangú, élettelen tömeggé változna a világ. Ugyanez a törvény áll fönn a lélek, a szellem birodalmában is. Dicsőséges szenvedései által szült bennünket új teremtményekké az Atya- Istenben az Úr. .1 Aki nem vette föl a maga keresztjét, aki nem követi napról-nap- ra az Úrat, az nem ösmeri a kereszt hatalmas erejének a varázsát. Az még mindig a sötétség alacsony Tanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schlitt Gyula. 20 XIV. FEJEZET. Dömötör visszamaradt az irodában s telefonon tudomásukra adta Koronczai hitelzőinek, hogy ö fogja velük elintézni a holnap esedékessé vált ügyeket s türelmüket kéri. S csodálatos, ez a vagyontalan férfi, egy szavával meg tudja nyugtatni őket. Á vallásosságban gyökeredző becsületesség a legbiztosabb garancia. Koronczaiék a szalonba vonultak. Koronczai úgy vánszorgott a hölgyek után, mintha nagy terhet cipelne. Félt a vihartól. Látta előjelét s tudta, hogy jön. Nem is csalatkozott. Felesége ráförmed: — Mit csináltál te szerencsétlen ember? Kit hoztál csaádod nyakára? Ez az ember tönkre teszi az idegeimet. Az öreg másra igyekszik terelni a beszédet: — Somló is itt lesz? — Igenis itt lesz! Nyakadra hozom az egész társaságot. Itt fognak rajtad mulatni mind ... mind ... te gyámoltalan... te... te... Dömötörökkef... alkalmi zsákolókkal kísérletezik..., ez majd ide imádkozza a vevőket... te... te... boldogtalan... hatalmasságainak az áldozata, aki a sötétség fejedelméhez van öntudatlan babonával és hűbéri kötelékkel odaláncolva. Elnyomorodik, el- csenevészedik bennem az élet, belső tevékenységem lomhává válik, ha nem feszíttettem meg Krisztussal, ha nem vettem föl a magam keresztjét. Vájjon érzi a teknősbéka tekenőjenek a súlyát? Vagy a csiga a házáét, a kakas a taréjáét? így szokik hozzá a keresztyén ember napról- napra való hordozásában a maga keresztjéhez, sőt dicsőségét leli benne. Megfeszittettem-e hát Krisztussal ? Cinkota. Gyermekkoromban a „Cinkotai nagy itce“ Mátyás király legendás alakját hozta emlékezetembe, ha Gödöllőre utazván, olvastam a feliratot a nagyvendéglő tábláján. A világháború óta tudom, hogy a pozsonyi állami tanítónőképzőintézet talált otthonra Cinkotán; többet aztán nem is igen tudtam e kedves községről. Ma azonban láttam Cinkotát. Blat- niczky Pál főesperes úr szives információja alapján és hazajövet az akáclombos virágzása teljében pompázó kedves faluból — rögzítem is benyomásaimat, hogy a Harangszó hűséges olvasótábora velem együtt gyönyörködjék. llonatelep állomáson a mindig mosolygó, mindig melegszavú főesperesné, Blatniczky Pálné nagytiszteletű asszony De erre már az öregből is kitört az indulat: — Gyámoltalan vagyok..., minden vagyok..., de hagyjatok békét..., jó üzletet csináltam..., nyugodtan akarok élni... Dömötör becsületes ember..., ö majd elintézi... Csak kiabáljatok velem, többet nem hoztok ki a sodromból... A két nő meghökken. Gyanúsan nézik az öreget. Valami baja esett. Sietve távoznak. Koronczai magára maradt. Elégülten mosolyog maga elé. Valami diadalérzés féle hetvenkedett mosolyában.. Még nem fordult elő, hogy az övé legyen az utolsó szó. Arca azonban hirtelen elborul. Mit is csinált ő? Sorsát egy emberhez kötötte, kiről azt sem tudja, kicsoda? Ha gonosz, tönkre teheti. Legutolsó fillérjével is ez rendelkezik. Akkor fojtja meg, mikor éppen akarja. Rettenetes! Hideg verejték ül homlokára. Végig simít rajt reszkető kezével s mélyet lélekzik. A semmibe bámul s úgy érzi, valaki torkát szorítja. Megrázkódik. Fel-alá jár. Soha nem ragadták még gondolatai oly mélyre, mint most. Útjába tévedt egy ember, alig váltott vele néhány szót, megszerette s végtelen bizalmat érzett iránta. De miért? Nem is ismeri. Csak annyit tud róla, hogy szeret imádkozni s Istenről beszélni s ép ez ragadta úgy meg a lelkét, csodálatos, eddig nem igen adott ilyenekre. Érthetetlen, de nem tudja, hogyan, mégis oly megnyugtató. Ki fogadta kedves papné társait és köztük engem, a civil vendéget is. Tempósan haladtunk szép párosával, mint az Életiskola megállapodott növendékei a sűrű akáclombtól majdnem teljesen elrejtett templom felé, melynek karcsú tornya azonban kiemelkedett a liget fái közül. A kerítés késkeny ajtaján egy bokroktól övezett szép gyalog- úton felfelé haladva — így van ez jól, hisz a jó Istenhez megyünk látogatóba — máris elértünk az egyik oldalszárnyhoz és belépünk az áhítatot keltő Ür hajlékába az ismétlöiskolások sorfala között. Előlép egy kis virágszál pici lányka és tiszta magyarsággal, bátran és szerényen köszönti a kedves papnéniket, szorongatva kezeiben a jázminágakat, amikkel kedveskedik a falú a városnak! Búg az orgona, szól az ének és oltári- szolgálatot végez a főesperes úr, utána vallásos és hazafias költeményeket — Szabolcska- és Pósa-verseket — hallunk a kis emberkéktől, azután egy két szó- lamú karéneket, véöül egy kis leány hangosan imát mondott. Miközben a papnék komoly értekezletet tartottak a tágas papiak egyik teremszobájában, kiosontam a házból, terepszemlét tartani. A nagytiszteletű úr végigkalauzolt a 2 holdat kitevő belsőségen. Az ódon ház, mely 27 év előtt nádfedelű volt, igazi meleg családi fészek; kert övezi minden oldalról, ízléses gruppok, fenyők, tuják, topolyák — van egy 200 éves hárs is, valóságos díszpéldánya a faóriásoknak — és a parkírozott udvaron egy akác igazi látványosság. És a gyepen sok-sók virág! A temető a templomtelekke! folytatólagos, itt voltam egymagámban szemlélődve és oly nagy megbékéltség vett erőt rajtam, amit csak az Or közelsége nyújthat, sokszor oly nyugtalan lelkűnknek. Istent szereti, nem lehet gonosz s nem gyűlölheti felebarátját, attól csak jót várhatunk. Megint mosolyog. Gépiesen rágyújt. Nagy füstfelhőket fúj maga elé s ezekben látja, mint rajzolódnak le tette következményei. Fekete, nagy hajót lát, melyen vagyona van elhelyezve övéivel. A kormányt Dömötör fogja. Erősen fogja. Imádkozik s szigorúan néz végig a hajó fedélzetén. Mindenki az ö szavát lesi. Ür és szolga egyaránt. Mindenki serény s az életért dolgozik. A nagy küzdelem, a hangulat áhítatkeltö és imádságos. A munka imává lesz s egy szerencsétlen család megmentéséért ri- mánkodik az egek Urához. A hajó partot ér. Csengetnek. Megjöttek Komlósiék. Somló is. Az est kedélyes és kellemes. Koronczainé fölényes, mint a vesztét érző politikus és édesen kedves. Emma szellemes, mint mindig. Mindenek felett bájos. Koronczai nyugodt, mint az egykori gondterhes gazdag, ki rájött, hogy jobb a semmi és a gondnélküliség, többet ér az aranyhegyeknél. Füstöl és mosolyog, ő már csak Dömötörben él, minden szem- pillantása, minden gondolata ö hozzá köti. S Dömötör vezeti a társalgást. Tudásával szinte rajtuk ül. Csodálattal hallgatják. Bámulatra méltó biztonsággal és finomsággal igazítja ki a téves felfogásokat s ügyesen teszi kezét a szemérmetlen gőg fejére. Egy szavával belemarkol Somló könnyű lelkivilágába
