Harangszó, 1934
1934-06-10 / 24. szám
HARANGSZÓ 191. 1934 június 10. még jobban a plébános arca, egyet legyintett a kezével s úgy mondta: „Na már magában is benne van a lutheránus maszlag!“ Ha az Isten igéje és a bibliaóra csak ilyen megállapítást érdemel a róni. kath. egyház lelkésze részéről, akkor elárulják, mi nekik a biblia. Pál apostol is ismerte azt a felfogást, mely szerint az Isten igéje bolondság, de neki és a Krisztusban hívőknek Isten ereje volt az és ma is az! A hitvalló takarító'ány. Egyik bányatelepen volt egy evangélikus takarítólány. Utolérte a lányok sorsa*, menyasszony lett. Közeledett a házasságkötés ideje. Oda állott a hivatalfőnök elé. akinek a szobáját is taka- rítgatta és kérte, adjon kocsit az esküvőre, hiszen jó néhány kilométerre van a templom. — Hát aztán melyik templomban akarsz esküdni? — kérdezte a főnök. — Az én templomomban, az evangélikusban. Meg is állapodtunk már a vőlegényemmel. — Akkor meg nem adok kocsit! Ha a vőlegényed után a róm. kath. templomban esküdtök, akkor lesz kocsi, de másképen nem. — Nem baj, elmegyünk gyalog, de mégis az evangélikus templomban esküszünk. Hiábavaló volt minden fenyegetőd- zés, az egyszerű, kis takarítólány kitartott a hatalmas hivatalfönökkel szemben, bejöttek esküdni a mi templomunkba. A bányafőnök pedig adott kocsit, de a beszélgetést nem felejtette el... — Nem mehetek. Százalékot kapok az elért munkaeredmény után s azt majd csak egy év múlva tudjuk megállapítani. Koronczainé nem bírt magával. Valami súlyosat akart mondani, mitől Dömötör bizonyára megszökött volna, de csengettek. Ez megnémitotta. Hátha jön valaki, botrányt mégsem akar házánál, erre kényes. Emma jött. Vidám napsugárként röppent a szobába. A délutáni árnyfelhő elszállt leikéről s ismét a régi volt. Dömötört megigéző bájjal köszönti. Nem lehet tudni, komolyan gondolja-e, avagy csak tréfál. Végig önti rajt megigéző mosolyát s utolérhetetlen kecsességgel nyújtja keskeny hosszú kezét. — Dömötör úr nálunk? Hozta Isten! Minek köszönhetjük a szerencsét? — Könyvelőnk — veti oda gúnyosan Koronczainé. Dömötör meghajol. Emma pedig nem mutat semmi meglepetést. Csak a kezét húzza vissza. Dömötör nem vendég, hanem alkalmazott. — Kellemesebb foglalkozás lesz, mint a zsákolás, nem gondolja, Dömötör úr? — Nincs különbség munka és munka között. Ahová a jó Isten állít, ott megállók s dolgozom — mondja Dömötör. — Csak mennél kevesebbet beszéljen ideáiról, érti? Nem szeretem, ha olyan sokát emlegetik előttem az Istent, erkölcs, ima, stb. stb., tudja már mire gondolok. — Pedig ezekben része lesz, Emmus- ka, ezek nélkül nincs munka, nincs eredmény, csak bukás. , — Hazugságok, meggyőződtem róla, Mennyire megszégyenít ennek a leánynak a buzgósága, kitartása sok templom közelében nevelkedett és ott élő evangélikus leányt! Nincs kocsi a temetésre. Egy összetört lelkű ember állított be hozzám. Meghalt a fiacskája. Egyetlen gyermek volt. Alig bírta a keményszívű bányász kivallani a szükséges adatokat, úgy fojtogatta a sírás. Jóravaló ember. Szorgalmas. Szépen megélnek a kis keresetből, amit a szegény bányamunkás kap a nehéz, egészségrontó munkájáért, ígéri, hogy kocsit is kér a bánya főnökétől, hiszen ez a telep még messzebb van, mint az, amelyről fentebb szólottám. Eljön a temetés napja és ismét bejön a bánatos apa. Azt jelenti, hogy nem ad kocsit a főnök a temetésre. Megnyugtatom. hogy azért nem lesz semmi fennakadás; mi ott leszünk a kellő időben. Ezzel a bányatársulaítal ritkábban van dolgom, hiszen három bányatársulat fekszik az egyházközségem nagy területén. Egv igen előzékeny s minden telepére ad kocsit istentiszteletre és papi ténykedésekre. Kettő nem ad. Épen ez az egyik, amelvikröl szó van. Pedig vannak fogataik. A napokban is nagy vadászatot rendezett a főnök és nagy területről hozták a bányatársulat fogatai a puskásokat az úri passzióra. A szegény bányamunkás gyermekének az eltemetésére azonban nem volt kocsi. Erre a telepre gyalog járunk istentiszteletet tartani, mert a pap számára nincs kocsi. A róm. kath. pap még néha kaphat kocsit, hiszen a főnök és a felesége mindég ott vannak a misén, mint Dömötör úr. mennél alázatosabb az áb- rázatja valakinek s mennél kenettelje- sebb a hangja, a szava, annál veszedelmesebb. S ha valami miatt félek magától, csak e miatt. — Az I^ten ítél meg engem, senki más. — Nincs ellene kifogásom, ezt intézze el az Istenével, de én nekem ne sokat fecsegjen róla, mert kellemetlen. Én békét akarok. Azt hiszem, megértett? Ezt az alkalmazottnak mondom. Dömötör alig észrevehetően mosolygott. Koronczai pedig savanyú képpel fejebubját vakargaitta. Emma nem sokat értett az egészből s dühbe gurult. Az alkalmazott nevet rajta! — Maga úgy látszik, nagyon kedélyesen fogja fel a helyzetet, Dömötör úr! Kissé merész a ház hölgyével szemben. Nem gondolja? Koronczainé gúnyosan odaveti: — Kissé merész? Nem kifejezés. Túlontúl szemtelen. Szemét bántják a mi szőnyegeink, őt, a könyvelő urat. Úgy gondolja, hasznosabb célra is lehetne fordítani ezeknek árát, minthogy rajta tiprolódjunk. Dömötör mosolyog. Emma végig néz rajta. Alsó ajkát előre biggyeszti, hátra veti fejét s elfordul. Közbe pedig mondja: — Lesz alkalma kis illemet tanulni s mint kell viselkednünk idegenekkel szemben. Nem ártott, hogy közénk tolakodott. Hasznára lesz. — Emma, téved, önöknek lesz hasznára, hogy engedtem kedves atyja kérésének s elfogadtam ezt az állást. Nem igen buzgó emberek, de a két protestáns lelkésznek már nincs. Nem csodálkozhatunk persze, ha erről a telepről az az általános vélemény, hogy itt vannak a legrosszabb érzületű munkások. Mi ennek az oka? Nem nehéz kitalálni. Hiba van az irányító szellemben. A református testvériség. Egyházközségem egyik része római katholikusok, másik része pedig református egyházközségek közé van ékelve. Két irányban nyúlik el; egyik oldalon is negyvenöt és másikon is kb. ennyi kilométer. Főképen a róm. katholikusok közé ékelt híveimet féltem, hiszen a ref. atyafiak, testvérek. Az egyik ref. lelkész valóban mindég igazi testvér. Vannak azonban mások is. Ezek többen vannak. Eddig nem gondoltam erre, de most már az ideékelt híveimet is hathatósan kell gondoznom. Néhány eset arra kénysze- rített, hogy az általam teljesen őszintén ápolt testvériséget az atyafiak oldalán nem veszik olyan komolyan. Ma bejött hozzám két leány. Harmincöt kilométert kocsiztak. Első útjok a helybeli ref. lelkészhez vezetett, aki két tanút adott melléjük és jöttek hozzám kitérésre jelentkezni. Az édesanyjuk evangélikus, de ők a ref. iskolában nevelkedtek. a ref. lelkész konfirmálta meg őket; nekik soha sem volt alkalmuk azt hallani, hogy ők evangélikusok s most épen a ref. tanító és lelkész oktatta ki őket. hogyan kell kitérniük. Ilyen esetek máshol is előfordulnak. Ha úgy gondozzuk a szórványban élő hittestvéfeket, hogy elkereszteljük, elneveljük, elkonfirmáljuk őket és azután tolakodtam. Egyáltalán nem. Hívtak és jöttem. Már égető szükség volt itt rám. A két nő felkacag, csak úgy harsog a szoba. Koronczai malmoz két hüvelykujjával s rágja a bajuszát. — önök még sírni is fognak, hölgyeim, — mondja nyugodtan, de határozottan Dömötör, — más húrokat kell itt ezentúl pengetni s életmódjuknak meg kell változniuk. Olaj a tűzre s Koronczainé felkiált: — Kicsoda maga, könyvelő, alkalmazott? Vagy gyám? — Dömötör úr csak takarékosságra int — mondja félénken Koronczai. Ez a hallatlan vakmerőség, hogy férje meg mert szólalni. Koronczainé dühét extázisba emelte. Elsápadt, szájaszéle remegett, de nem szólt. S amint ez ilyenkor megtörténik, egyszerre más hangnembe olvadt benne a kritikus pontig emelkedő indulat, meglágyult s meglepően kedves lett, csak a gúny éle vagdalódzott elő szavaiból. — Jól van, uraim, meg is kezdjük a takarékoskodást. Estére vendégeink lesznek. Jönnek Komlósiék. A konkur- rens. Somló is itt lesz. Van valami kifogásuk ellene? — Méltóztassék ma még rendelkezni velünk! — mondja mosolyogva Dömötör s meghajol mélyen. Koronczainé is meghajol Dömötör előtt: — S holnap hamuba ülünk s játsz- szuk a hamupipőkét. Ma este ön is itt lesz, Dömötör úr, akarom hogy itt legyen. Megértette? — Itt leszek, nagyságos asszonyom. (Folytatjuk.)
