Harangszó, 1934
1934-05-27 / 22. szám
HARANGSZŐ 1934 május 27. ■IMA. gatni, hiszen engesztelni azt szokták, aki haragszik. Sok oka van az Istennek arra, hogy miattunk haragudjék! De kicsoda tudja az Isten haragját elviselni!? Elesett hőseink áldozatos halála azt prédikálja a világnak, hogy mi képtelenek vagyunk elviselni az Isten haragját és nekünk kegyelmes Isten kell. Azt prédikálja, hogy a harag csak öl és pusztít, de új életet egyedül az Isten megbékélése és kegyelme ad. Minél szentebb az életáldozat, annál gazdagabban hull alá a földre az Isten kegyelmének fény- özöne és melegsége és annál biztosabb ídelent az élet megújhodása. Soha sem tudnáiík ebben bízni vagy erre emlékezni, ha Jézus — ez a legszentebb élet — nem lett volna értünk engesztelő áldozat és nem készítette volna elő hőseink számára annak az igazságnak az útját, hogy az élet — áldozat. Ezért emlékeztessen bennünket a hősök emlékünnepe a megváltó Jézus diadalmas áldozati halálára is. És még valamire emlékeztessen. E sorok írója személyes tapasztalásból tudja, hogy a hősiesség titka nem a testi izomerőben, hanem Tanulj meg imádkozni l Irta: dr. Schlitt Gyula. 17 Emma sokáig nézte az ajtót, melyen Dömötör eltávozott. Elgondolkodott s nagyon hallgatag lett. Az ö védelmére kelt ez a bibliás ember. Eddig azt hitte, ez az ember gyűlöli öt s most nem engedi, hogy megszégyenítsék. Mennyi lovagiasság van volt bátor közbelépésében! Ez az ember nem a személyt nézi, hanem ki védtelen, ki szorul segítségre, az igazságot nézi! S ö hányszor űzött gúnyt ennek az embernek vallásosságából?! Ö pedig így fizet! ... Megleckéztet az ő védelmére egy idős urat!... Úgy zuhantak beléje a gondolatok, mintha mindegyik korbács lenne s végig vágna rajta..., de hirtelen, szinte megrázta magát, hogy kihányja magából e vezeklő érzéseket..., megalázódnak látta magát..., a megalázkodást pedig nem bírta el a lelke ... A társalgás vontatottá lett; fojtó érzések ültek a társaságra s nem engedték őket szóhoz jutni. Koronczainé rázta le magáról legelőbb a kellemetlen terhet. Ö hamar túltette magát az ilyen kicsinyességeken. Ezek csak éhes szúnyogok voltak előtte, melyeket egy kézcsapással el lehet intézni. Egyszerre kedélyes akkordokba vág. A gőg nem egy köny- nyen engedi magát. a harcoló katonák lelkében volt. Szinte tapintható valósággá lett számunkra, hogy a szenvedéseket, félelmet és a sebek égető fájdalmát azok viselték el a leghősiesebben, akiknek minden bizoda'- muk az Istenben volt. Ez a bizodalom pedig a lélek dolga. Ha azért tisztelettel és csodálattal gondolunk hösle.kű katonáinkra, ezerszerte nagyobb tisztelet és — Ma este vendégeink lesznek — mondja Koronczainé —, tulajdonképpen ezért jöttünk. Természetesen Somló urat is várom. — Dömötör is ott lesz? — kérdi idegesen Komlósi. — Nem! — válaszolja Koronczainé. Az öreg fellélekzett. Kellemetlen alak ez a Dömötör. Maga se tudja, de nagyon vájkál néha az emberben s ki szereti, ha háborgatják nyugalmát s felpiszkálják lelkiismeretét? Feltette magában, hogy Dömötörrel nem igen fog már találkozni. Ez meg is nyugtatta s ismét a köny- nyfi fecsegés hangulatába szédült. Rávette Koronczainét, hogy nézze meg a gyárat, ki örömmel fogadta el az ajánlatot. Ök gyárat mentek nézni, de Komlósi tulajdonképpen dicsekedni akart, hogy lássa az asszony dühét, Koronczainé pedig azért ment vele, hogy valamit megtudjon tőle. Ez az élet. Az arc nevet, a szív sír. A kéz mutatja, mintha adni akarna, pedig rabolni akar. S az emberek csodálkoznak, hogy mennyit csalódnak! Emma s Helén egyedül maradtak. Úgy is fúrta az oldalát Emmának, mi van Helén és Somló között, mert a perifériákon már sokat tudnak, így minden kertelés nélkül rátért a dologra: — Szótlan vagy, Helén, persze más gondjaid vannak, minthogy csacska pletykák után érdeklődj. Mikor lesz az eljegyzés? csodálat jár ki az Isten Szent le! kének, aki szinte emberfeletti dolgokra képesítette hőseink vergődő lelkét. Ó, ha mi emlékezünk, akkor ezen a napon arra is emlékezünk, hogy a lélek volt odakiinn is az úr; arra emlékezünk, hogy nincs hatalmasabb Úr, mint az Isten Szentlelke. De lehet-e vájjon emlékezni felejtés né kül? ... Tanuljuk meg, ha még meg nem tanultuk, hogy igazán emlékezni csak az tud, aki igazán tud felejteni is. Arra szoktunk a legkönnyebben emlékezni, aminek az ellenkezőjét könnyen tudjuk felejteni. És viszont arra szeretünk a legkevésbbé visszaemlékezni, aminek az ellenkezőjét mindenképpen meg akarjuk tartani. Minél könnyebben emlékezünk az Ítélet Istenére, az értünk meghalt és feltámadott Megváltóra és a világot uraló Szentlélek Istenre, annál könnyebben felejtjük saját nyomorult önmagunkat. De annál jobban lesznek emlékünnepeink az önfelejtés ünnepei. Korunk emlékünnepein azonban — sajnos — Igen sokszor éppen fordítva van, mert arra szoktunk emlékezni, amit felednünk kellene és azt szoktuk feledni, — Somlóval? — kérdi tágra nyílt szemmel Helén. — No... no... csak ne titkold. Mindenki erről beszél, csak te nem tudnál róla? Helén el kezd kacagni. Szíve mélyéből, jóizüt kacagott. Emma szinte meghökkent. Ez a leány távol áll Somlótól. Ez a nevetés nem hazudik, ez őszinte. De a kétely,- ez az örökké mozgó kohold, nem engedi magát egy könnyen elhessegetni. — Ej, de jól játszod az ártatlant. — Miközben hamiskásan megfenyegeti uj- jával Helént. Mintha megcsípték volna, üti fel fejét Helén. Elsápadt. Keskeny szájaszéle megremegett s kedves arcán a harag kifejezése próbálkozott elhelyezkedni. Elbájoló volt a folyamat, mint igyekezett a galambepe eltorzítani a szép vonásokat. Nem sikerült. Helén felháborodásában még szebb volt. — Ne sértegess, Emma — hangzik setét komolysággal —, semmi közöm Somlóhoz. Ki mer ilyeneket mondani? Csak ennyire szerettem volna Tibort? Vészjósló volt a kifakadás, de amint azoknak az ajkaknak mozgását nézted, melyek között a szigorú hang kiformálódott, azonnal elmosolyodsz. A fülemüle a mennydörgést akarja utánozni hangjával. Muzsika marad az, akármilyen dühvei is csattog. Emma azonban el- szégyelte magát. Pirult. Oly őszinte A mukdenl hősi emlék.
