Harangszó, 1933
1933-03-12 / 11. szám
84 HARANGSZÓ 1933 március 12. Bünbánat. Gyötrődünk s velünk az egész világ. Küzdünk a jobbért s napról-napra rosz- szabb lesz. A magasba törünk s egyre süllyedünk. Mintha egy végzetes hatalom ellen küzdene az ember s minden egyes támadásnál éreznie kell, hogy milyen gyenge és kicsiny, mikor az erején kivül álló komplikációkkal áll szemben. Tehát nem mindenható ez az ember, ki pedig meg van győződve róla, hogy szellemében korlátlan mértékben vannak elrejtve a lehetőségek s az ezeknek megvalósításához szükséges tényezők. S lám mégsem tudnak segíteni a bajon, mely maga alá gyűrte már az egész világot. Mi is a baj? Az emeriségnek az egyik része azért fél a pusztulástól, mert sok van neki a világ javaiból s ezeket töménytelen mennyiségben a tengerbe hordja, hogy megmentse magát, a másik része pedig azért pusztul, mert nincs miből megélnie, bármennyire igyekszik is, nem tud hozzájutni ahhoz a terhessé vált felesleghez, melytől felebarátja mindenáron szabadulni akar, hogy megtalálja megélhetését. A föld megadta a magáét, éppúgy mint eddig s az emberiség nélkülöz. Az egyik azért, mert sok van neki, a másik azért, mert kevés jutott neki. S hol marad az ember a maga tudásával, mindent áthidaló technikai vívmányaival? Hiszen ha ezeket munkába állítanák, nem kellene a munkanélküliek millióinak koldulva járni a világot, nem sorvadna annyi gyermek a korai halál felé. Az emberi tudás és technika is meg tudná tenni a magáét. A világ közlekedési eszközei oda hordhatnák a pusztulásra szánt felesleget, ahol erre szükség van, hol könnyeket törölne s életet mentene. Tehát másban kell a hibát keresnünk. Valószínű az emberekben van a hiba. Mint mindig, úgy most is. A háború után az önzésnek világát építették fel s ennek paragrafusai kötik a tudást, süllyesztik a mélybe a hajók horgonyait s raknak féket a vonat kerekei alá. Áz énnek a világa ez, mely nem vesz tudomást a mások jajáról, panaszáról, csak önmagát akarja hizlalni s ennek megfelelőleg rendezte be a maga életét. A háború utáni állami életet ezen vezérgondolat alapján rendezték be. Az önzés fonta a kötelet, mellyel korlátot húztak határaikon s ezek a kötelek hálóvá lettek, mintegy gubóvá sűrűsödtek a nemzeteken s most fuldokolva vergődnek e gubóban egyik, mint a másik. Látja ezt mindenki, látják a veszélyt is, de a visszaút nehéz. Egy tizennégy éves szervezeti beépítettséget, melynek vonalait a maga egészében s részleteiben is a tiszta bűnös önzés rajzolta meg, most egyszerre a megértésnek, a szeretetnek a fundámentumára álltatni, az nehéz. Mennyit szenvedne egyes államok nemzeti érdeke! Mennyi előnyt veszítenének a naggyá duzzasztott kicsinyek körülöttünk, egyik-másik a szerzett dicsőségnek csődjét, bukását látná a jelen helyzetnek megváltoztatásában s az önzés ma még azt mondja ott: Inkább a halál. Itt először a nagy lemondásnak kell következnie. Itt először be kell látni, hogy a jó Isten nem azért teremtette az embert, hogy egymás bőrén éldelődjön s hogy az egyik a másiknak könnyeiből gyémántokat kovácsoljon. Itt be kell előbb látni, hogy az egyes nemzetek nem azért állnak egymás mellett, hogy az egyiknek nyomorúsága aranyakat kamatozzon a másiknak, hanem azért, hogy egymást segítsék és támogassák. Ne a dicsőség zászlajának elnyeréséért versengjünk, hanem ki az erősebb a nyomorultnak felemelésében. Alázatos sziveket vár első sorban a világ és bűnbánó lelkeket az Isten, mert csak így nyúlnak majd kezek a nyomorultak és éhezők felé. Minden más pusztasággá perzseli a kultúrát, melynek teljesítményei előtt csodálattal állunk s melynek a gyámoltalansága felett most kesergünk. Bűnbánó szivet ennek a kultúrának, mert elveszett s maga alá temeti büszke alkotóját, az embert is. Az élet világóceánjában a hajótörötteknek milliói kiáltanak segítségért s az ember tehetetlenül áll. Fájdalmában összefacsa- rodik a szíve, de keze nem mozdul, hogy segítséget nyújtson. Az önzés lett leikévé s ez megfagyasztotta érzéseit, bénává dermesztette akaratát és tetteit a jó iránt. S nincs hatalom, mely ez önzést száműzné belőle, hogy helyet adna a szívnek, melyet a Krisztus formált. De igenis van ily hatalom, de csak ez az egy! S ez a Krisztus maga. Az élet óceánjának háborgó hullámaiból egy kereszt formájú szikla emelkedik s rajta a Krisztus. Ki a hullámokkal küzdesz, ne várj mástól segítséget, de ha bűnbánó szívvel ő bele kapsz, úgy megment. Erre a keresztre nézzetek ti kicsinyek, erre tapadjon munkátokban a ti szemetek is ti nagyok. Ő benne minden lehetséges. Lemondani és megérteni. Rajta keresztül minden áthidalható. Még a nagy távolságok is melyek a bőség és Ínség között fekszenek, a tengerbe dobott kenyér s az éhező gyermek között. Bűnbánóan öt keressük, mert általa a gond s aggodalomból a megnyugváshoz jutunk. Dr. Schlitt Gyula. — És miért maradt magára a mi 2000 emberünk?... — Hát ha nem felelsz, megmondom én! Mert a brandenburgi nem eresztette át a svéd sereget, a szász választófejedelem pedig cserbenhagyta! — Gyalázat! . . . Árulás! ... kiáltják közbe. Sirás, káromkodás, riadt sikongás és elhúzott jajgatás zuhog, mint ablakon kopogó jégeső nyári zivatarkor. Néhány idegtépett asszony önmagát veszítve őrjöng s rémült visongása magával ragadja a többieket. Férfiak ajkán tébolyodott ordítozás habzik, melybe süvítő kiáltásokkal olvad belé ijedt gyerekek lármája. Forrong a tömeg, öklök, vasbotok és fustélyok emelkednek magasba. Gerhardt Pál égő arccal az egyetemisták tömegében áll. Lehetnek néhány százan, kik harsogva kiáltják: — Nem leszünk a császár rabszolgái! ... Védjék meg hitünket! .. . Egy hang közbekiált: — Hol van János György? Látni szeretnénk! Lovát nyergelteti? . . . Kardját köszörülted, vagy mit csinál? . ,. Közbeszólások repkednek: , — Kuckóban ül szegény feje! ... — Sört iszik bújában! ... — Asztal alatt horkol kancsóval kezében! .. . Próbálják védelmezni, de lehurrogják őket. Valaki közbekiáltja: — A császárt is ő ültette nyakunkba! — Eladja neki hadseregünket! — Eladja még hitünket is! Valaki ökölbe szorított két kezét löki magasba s harsogva kiáltja: — Vezért adjanak nekünk! Vezért adjanak! — Ott a császár! ... — kiáltja egy másik, de földre rántják s megöklözik. A kőrakáson álldogáló hasztalan próbál úrrá lenni a tömegen. Most szabdalt arcú, öreg diák ugrik melléje s trombita hangjával hirtelen némaságra kényszerít mindenkit: — Nem állunk a császár mellé! Házainkat talán megvédené, de elvenné templomainkat. Megmentené életünket, de elrabolná hitünket. Nem akarunk tudni a császárról! Lázban ég már a nagy tömeg. Tüzszikrák záporoznak a szemekből, lelkűkből láthatatlan lávafolyam ömlik s eggyé olvasztja százak szívét. — Van már vezérünk! Jön észak oroszlán királya. Egyik kezében biblia, másikban szabadságkard. Ne féljetek attól, ki seregével reggel-este imádkozik s naponta Isten igéjét olvassa. Katonái nem zsákmányolnak, előttük szent a családi oltár tisztasága. Isten nevében jön, nem hódítani akar, hanem hitünket, vallásszabadságunkat akarja megvédeni! Ő a mi vezérünk! Elcsöndesedik a fékevesztett, zúgó tömeg s va- rászvesszővé válik felette a kiáltás: — ő a mi vezérünk! Kezek emelkednek ég felé s üdvözlés, vagy imádságként új jelmondat zeneiül százak ajkán: — Ő a mi vezérünk! A magistrátus késő estig tanácskozik s a polgárok csak lassan térnek pihenőre. (Folytatjuk)
