Harangszó, 1933
1933-02-12 / 7. szám
1933 február 12. HARANGSZÓ 51 jakon futott végig. De a völgyeket átszelő folyók és a dombokat borító fenyő- erdők mégis csak széppé teszik ezt a szegény vidéket is. S azt a kenyeret, amit megtagad az emberektől itt a sovány, vöröses föld, megszerzik az iparral, így a többek közt Plauenben (Szászországban) csipkeveréssel és függöny- készítéssel. i csúzott az emberektől és tovább ment. Könyörögtek neki, hogy maradjon. Azt mondta: nem lehet! Kérdezték: miért nem maradhat? Azt felelte: így parancsolja hitem, meggyőződésem és lelkiismeretem! És ment a bizonytalanságba! — Ne felejtsétek el, ilyen volt nagyapátok! Ebben az esztendőben hosszú ősz volt. Üde zölden maradt az erdő lombja s az orgonabokrok másodszor virágoztak. Ereje volt a napsugárnak. Felsőkabát nélkül jártak az emberek, még kalapjukat is levették, hogy megtörüljék verejtékes homlokukat. Az utolsó hónapokban Dorothea asszony önmaga árnyékává lett. Halkan járt-kelt, szívós akarattal végezte kötelességeit, de minden munkája szíve egy darabját vette prédául. Kerekre táguló fekete szemében egv más világ fénye tükröződött s halovány arcán bú- csűzkodó őszi napsugár világolt. Máról holnapra ágynak dőlt. Egy hét múlva csendesen elaludt. Megvolt a temetése is. Mindenki elkísérte utolsó útjára. Megsiratták, elsajnálgatták, megdicsérték, elemlegették jótulajdonságait. Kezükkel, ha lehetett, szemükkel, ha másként nem lehetett, megsimogatták négy árváját, kik szívtépő zokogással borultak anyjuk koporsójára. Óh, de mit ér mind ez! Ki tudja megmondani, hogy az édesanya rövid, keskeny koporsójába milyen sok minden van belefektetve. Egy drága élet, kialudt szemek, elnémult ajak, örökre elcsendesedett szív, merevvé vált kezek, összeomlott otthon, gyerekek megfagyott kacagása, ifjúságuk lehervadt boldogsága, minden-minden bele van helyezve az anya koporsójába. Temetés után ketten is magukkal akarták vinni az árvákat: Mügelnék és Weiseék. De mindketten belátták, hogy Blandina asszonyé az elsőség. Késő este a két fiú hazamegy. Meiszner nagybátyjuk kiséri el őket. Mikor magukra maradnak, Pál legyőzi félelmét s szívére szorított kézzel belép a halottas szobába, mely olyan csupasz, dísztelen és üres, mintha minden ékességéből kifosztották volna. Félve körülnéz, kifelé hallgatódzik, azután hirtelen édesanyja karosszékéhez lép és fojtott sírással megszólal: — Anyám . . ., a diktumot. . . mondom . . . „Halál! ... hol a te-.. . fulánkod? ... Pokol! .... hol a te ... diadalmad? .. .“ ‘ Zokogástól vonagló testét földre veti s kitáruló két karjával, felcsukló jajgatással öleli és csókolja a szúette, kopott karosszéket. Az üres, öreg karosszéket. VI. Hat óra múlt már, mikor Eulenburg kurátor kilép a rektor szobájából. Arca tüzel, szeme villámot szór. Fejcsóválva megy végig a bollhajtásos folyosón, azután átvág a széles udvaron. Különös ember ez a Merck rektor,1— mondja magában. Követelődzése együtt növekszik a drágasággal és élelmiszer hiánnyal. Hát persze, soványabb a koszt, mint azelőtt, de ki tehet róla? A diákok 15 pengős évi tartásdíja is kevesebbet ér! Háború dúl, minden elpusztul s neki nincs nagyobb gondja, mint hogy adjak többször húst és nagyobb kenyéradagot. Adjanak pénzt, akkor majd jobb lesz a koszt! Kisharang csilingelése fut végig a kőburkolatú folyosókon. Felszalad a széles lépcsőzeten s pillanat Walfjalla. A német dicsőség 100 éves, sok szoborral díszített, nagyszerű temploma.
