Harangszó, 1933
1933-12-03 / 49. szám
398. HARANGSZÓ 1933 december 3. zett a gyülekezet a város színe-java részvételével. A kultúrest műsorán szerepelt: a gyülekezeti vegyeskar két karénekkel Elefánty Sándor karnagy vezetésével, Halassy Mariska, a debreceni Csokonay-színház kiváló, evang. tagja szavalattal, aki Reményik: Az óriás című költeményét tolmácsolta tökéletes művészettel és lenyűgöző hatással. Pass László lelkész: „Az örök reformáció“ címen tartott előadást. Uhrin Klára Kou- dela: Magyar Miatyánk-ját és Schubert: Mindenható-ját énekelte el Galánffy Lajos zongora-kísérete mellett.. Galánffy Lajos ev. zongoraművész Bach két cho- rálját játszotta zongorán. A jubileumi evangélikus kultúrest után közös vacsora volt meghitt, ünnepi hangulatban a testvéregyházak, egyetem, katonai parancsnokok részvételével. A jubileumot megelőző héten Luther életét ismertető négy filmelőadást tar- . tott Elefánty Sándor igazgató szép számú közönségnek. Bizonyára olvasóink is örömmel vesznek arról tudomást, hogy Hajdú vármegye egyedüli evangélikus gyülekezete, a debreceni, melynek kb. 4000 négyzetkilométer nagyságú munkaterülete van, ötven éves fennállását ünnepelte s a kb. 2200 lélekszámú, jobbára művelt gyülekezet új lendülettel indul az újabb ötven év felé és legfőbb feladatának vallja, hogy Istennek egy új, szép templomot, iskolát és egyházi épületeket építsen Debrecenben a közel jövőben az Evangélium fokozottabb munkája céljára. WW Őszi árnyak. A közelmúltban az egyik fővárosi mütárlaton, egy rendkívül bájos hangú- latú festmény ragadta meg figyelmemet. váró apa pedig mindennek maga néz- utána, türelmetlenül tekintgetve ki az ablakon az országút felé. Festői alak az öregúr. Bokáig érő piros sujtásos hosz- szú, szürke török kaftánjában, a fejébe nyomott fekete báránybőr süvegében, csibukjából rettentő füstgombolyagokat eregetve tökéletesen úgy néz ki, mint valami távoli ázsiai birodalom despo- tája. Mikor meg megjönnek a fiúk, ők is úgy járnak, mint az az egykori másik szorongó kis diák, akiből később a haza lánglelkü Tyrtheusa lett, — nem tudják ők sem elmondani azt a sok szépet, amit útközben a viszontlátás közeledtével kigondoltak, csak az az egy rövid, de oly mély érzést, ellágyulást, felma- gasztosultságot kifejező szó röppen el ajkukról: „Apánk!...“ IV. Elérkezett a szent karácsony estéje. A nép tódul fel a templomba. A két fiú is ünneplőt öltött és helyet foglal a lelkész családja számára fenntartott pad- ban, velük tart az öreg Paulin néni, aki ezúttal is felhúzta menyét bundácská- ját, melyben már ötven év óta ünnepli a karácsonyt. A két fiú áhítattal figyel apjára, aki kenetteljesen szólal meg a szószéken, szívbemarkoló érzéssel beszél a Megváltó megérkezéséről; a keresztyén világ magasztos ünnepéről, a A festmény „Aranyesö“. címet viselt. Az ecsettel remekelő művész ecsetvonásai kitörölhetetlen nyomot hagytak emlékezetemben. Megtévesztésig hű ábrázolásban szemlélteti vásznán a való természet fenséges haldoklását. Novemberi deres éj után rásüt a nap egy gyönyörű erdőrészletre; hull az elsárgult, megaszott falevél s szinte zörög a haraszt. Az a lágy mélabú, mely a festményen elárad, valami szokatlan melegséggel telepedett kedélyemre. Önkénytelen Tompa Mihály szavai jutottak eszembe: „Ah, mi vonzó szép halál van e mosolygó hervadásban“. A kép előterében terebélyes öreg fa alatt ráncosarcú öregasszony ül révedező szemekkel egy törpe facsonkon. Előtte és körülötte vastag rétegben hulló levelek a haraszton. Az ölébe esett ványadt faleveleket felmarkolja, majd uj- jai közül elereszti és hullásukat egy fájdalmasan lemondó, a kétes jövőbe vesző tekintettel kíséri. Mintha képzeletben mögötte állana a kegyetlen „kaszás“ és gombolyitgatná az anyóka hosszúra nyúlt életének már csak arasznyi életfonalát. Most, amikor a természet maga szemlélteti az „aranyesést“, még andalítóbb hangulatba ringatja telkemet a bokrok, fák hulló lombja, a rötszínű levelek sejtelmes gondolatokat ébresztő szállongásával. „Haldoklásnak szent országa, Olyan édes forró vággyal Ölel téged lelkem által!“ * Vadlúd csapat száll el felettem nagy gágogással!.! Nézem őket soká-, soká... Ezek itt maradtak, de hol vannak a többi madártársaik, — az éneklők? — Elnémultak, elmentek melegebb tájak felé; elköltöztek oda, ahol kékebb az ég, zöldebbek a bokrok, ragyogóbbak a színek. Mert itt „lehullott már a rezgő nyárfa ezüstszínű levele“ s fagylehelő szél sivit szeretetről, jóságról, minden emberi erényről, mely a mai nap legkedvesebb vendégében: a kis Jézusban megtestesült. Hangja cseng, szavai gyújtanak, az egész templom közönségét magával ragadja a szárnyaló páthosz, amellyel kifejti a keresztyén ünnepek legnagyobbikának örökkön aktuális jelentőségét. A gyönyörű gondolatok oda találnak a szívekbe, mindenki elfeledi köznapi énjét, egy eszmében egyesülnek a lelkek, a kis Jézus varázslatos személye tartja fogva a szíveket. Maga a prédikáló pap is megvan hatva, talán ma mondta el az életének legszebb beszédét s amint lassan lefelé lépked a fehér szószék lépcsőin, mintha sejtené, hogy ez a karácsonyi beszéde az utolsó, minden eddigi szép karácsonyi beszédeinek hattyúdala 1 Levonul a nép a templomból, kiki megtér családi otthonába. A két diák lekíséri apját és öreg nagyhéhjüket, be mennek a nagy szobába, ahol csakhamar ünnepi fényben tündököl a karácsonyfa. Ekkor az apa megszólal: Tegyétek össze a kezeiteket fiaim és velem együtt adjatok hálát az Istennek, a mi gondviselő atyánknak, amiért az ő végtelen kegyelméből a mai szent estét együtt ünnepelhetjük. Gondoljunk családunk távollévő szeretett tagjaira, elsősorban a ti áldott lelkű anyátokra, aki lélekben velünk van ebben a magasztos percben. már a tar-ágak között. Csörögnek, zörögnek az elpusztult kertek, berkek. Sír az erdő, úgy pereg a könnye. Maholnap szemfedö ereszkedik a természet ravatalára. E földön semmi örök nincsen! November van, az esztendő búcsúsugarakkal bánatos hónapja. Ez a hónap utolsó szaka a csöndes varázslatos ősznek. A hervadásnak ebben a szomorú szakában a szürkeséggel együtt ránk- omlik az emlékezés ködös fátyola, amikor aggódva nézünk minden kései virágra, ami még „nyílik ’a völgyben“ és amikor halk dallamok zsonganak lelkűnkben. A múlandóság gondolata térthódít a bezárt szivek mélyében. Ilyenkor jobban megrezeg lelkünk minden olyan mozzanatra, ami véges voltunkat juttaja eszünkbe. A késői őszi lombhullás láttán is az élet minden bánata, a halál minden zordsága ott borong a bizonytalanság sejtelmeitől gyötört lélek mélyén. Haldokló természet, elmúlásodban mi emberek a saját sorsunkat látjuk- A múlandóságra gondolva, a hulló levelek néma beszédéből megtudjuk, hogy ez a világ nem a mi birtokunk. A halk bánat azonban, mely a levélhullás láttán üli meg lelkünket, egyúttal új élet Ígérete is. Mert az elmúlás, az alig pihegő novemberek tanítanak meg bennünket, gyarló embereket, hogy utunk csak vándor út az igazi öröktavasz felé. Mint ahogy az énekköl’tő is mondja: „Utas vagyok e világban, Túl e földön Vár örökhazám készen.“ Ne nézz tehát csüggedten a múltba, ne hangoljon le a hulló levelek látása, hanem reménykedve, hittel tekints a jövőbe. Nem semmisül meg, aki hinni és remélni tud! Igyekezz azonban úgy élni, hogy a számadásra mindig készen állj! Mint egy cseppet az Óceán, mint egy sóhajtást az orkán, eltemethet az enyészet. Visszaadunk mindent és elszámoEz a karácsonyfa szimbóluma a szeretet életfájának, melynek gyertyáit annak a kis Jézusnak tiszteletére gyújtottuk meg, aki annak az életfának a magvát a mi szívünkbe elültette, sugározva azt a nagy eszmét, mely egyedül tudja a világot és az emberiséget boldoggá tenni. Ezt a nagy eszmét keressük mindnyájan emberek, nagyok és kicsinyek, gazdagok és szegények és én azt hiszem, hogy akkor találjuk meg valóban, ha az életünk legfőbb és legelső princípiuma mindenkor a vallásos hittel párosult istenfélelem leszt Ti vagytok hivatva, hogy a pályátokon az én élethivatásomat, az én eszméimet tovább vigyétek. S ez a remény él bennem, én érzem, hogy ez így is lesz. Ennek tudata az a legszebb karácsonyi ajándék, amit nekem a kis Jézus ma hozott s amivel olyan boldoggá tett engem. A meghatódott Paulin néninek szemében megcsillant egy könnycsepp, amint nézte a fiait átölelő öccsét. Összeolvadt a lelkűk szeretetben a fiúknak és az apának, aki akkor nem sejtette még, hogy ez a szép családi ünnep az ő életének utolsó, boldog karácsonya ... * Ez a kis mese pedig élövalóság. Történt az Úrnak 1888-ik esztendeje szent karácsonyán. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t!
