Harangszó, 1933
1933-11-05 / 45. szám
1933 november 5. HARANOSZO 363. törékeny testedénye, ehhez a bíínbe- esett embert újra megszánó hatalmas Isten segítsége kellett! Amíg ezt kell észrevennünk 450 esztendős bölcsője mellett, amely télé visz- szaszáll áhítatos emlékezésünk, addig egyben nem szabad elfelednünk, hogy az ö reformátori nyomdokain járva, nem azt a sebet kell szemlélnünk, amit Márton doktor munkássága Róma testén kivédhetetlenül ejteni ■ volt kénytelen, hanem sokkal inkább azt a kincset, amit tevékenysége a legdrágább gyöngyként adott vissza ismét az emberiségnek. Ez a kincs pedig: az igazi keresztyén hit! Az evangéliumé. Az apostoli korszaké. Az őskeresztyén mártíroké. A cirkuszi vadállatok karmai, a hóhérok, a máglyák elé zsoltáros ajakkal járulóké. Az a hit ez, amely a Jézus Krisztusban mindent megtalál, ami ebben a világban boldogíthat és a halálban üdvözít, egyedül üdvözít! Ez a hit született meg 450 évvel ezelőtt újra az egész világ számára abban a bethlehemi istállóhoz egyszerűségében majdnem hasonló bányászkunyhóban, Szt. Márton napjának előestéjén. Ez a hit kell, hogy felmelegítse és újjászülje az emlékezés minden részesét! Mert ez a hit az, amely meggyőzi e világot. Hiába mondanak neki ma is annyian ellene! * Európában magában 60 millió evangélikus él. Csak a Balkánon, Spanyolországban és Portugáliában nincsenek evangélikusok, de van annál több — Írástudatlan Luíher. Középkori épületek homlokzatán déli óraütésre a boltívek alól gyors és riadó ütemű zene ömlik ki. Alant a téren so- kadalom áll s fölfelé figyel. Villogó kar- dú lovagokat, bibliás véneket, szelíd tekintetű apostolokat mozdít ki helyükből a toronyzene. Évszázadok óta jelennek meg delente a homlokzaton a nemes alakok, — jönnek elő és tűnnek el ugyanazzal az érces nehézséggel. Századok gördülnek el felettük, —• ők nem változnak. Minden jelenek és belátható jövők felett visszamutatnak arra a hitre, amely megalkotta őket. Mint a középkori épület homlokzati árkádja alatt a talpazat megindul s előhozza az ércalakokat: az emlékezet óraütésére megindul előttünk az idő boltíve alatt a századok talapzata, hogy azon 450 év távolából előbukkanjon Luthernek prófétai alakja. Lutheré, akinek alkotása nem mesterségesen felépített piramishoz hasonlatos, hanem a természetalkotta alpesi csúcshoz, amelynek ormán a benső vallásosság közvetlenül érzi az Istent. Minden mozdulata, egész alakja, tekintete Istenre és Jézusra int vissza. Kezén azt az erőt érzem, amelyik a 05 tételt megírta, amelyik a kalapácsot a vártemplom ajtajára emelte, amelyik az átokbullát a tűzbe vetette. Ajka arra az erőre mutat, amelyik ki meri mondani: máskép nem tehetek! Luther a szimbólumokon túl valóban eljutott a valóságig, a szentektől az egyetlen szentig, az Úrvacsorában Jézus valóságos jelenlétének megízleléséig. Ezzel a vallásos erővel felébreszti az évszázados álmát aluvó hitet s föléje hajol oly mozdulattal, amely azt jelenti: akik a haláltól félnek, nem szeretnek téged igazán. Súlyos mozdulással tűnik elénk Luthernek szellemóriás alakja. Sok kicsiny életet a halál semmivé tesz, — ámde ily nagy életből a halál sok életet alkot: százak, ezrek és milliók éleiét, aminek tanúi vagyunk mai kornak Lutherre emlékező evangélikusai. Kutas Kálmán. * Az Indiába induló legelső misszióná.- riusok evangélikusok voltak. Az ev. egyház ma 2500 missziói állomáson fejt ki missziói munkát, 3000 missziónáriussal és 20,000 bennszülött tanítóval. Luther az ígehirdető. Luther reformációjának szilárd tartóalapja az Ige volt. Ellenfeleinek minden támadásával szemben mindig az Igére hivatkozott, mint arra az egyedüli tekintélyre, amely előtt meghajolni hajlandó. És ha a reformáció némelyek szerint elsősorban csak rombolt, úgy csak azt rontotta le és söpörte el, ami az egyház életében nem az Igére épült. Hogy ne nyert volna hát az Ige még nagyobb jelentőséget a reformáció építő munkájában! Ä megújított egyháznak csak akkor volt létjogosultsága, ha Isten Igéjének fundámentomán épült fel. Ezért lett az evangélikus egyház egész életének mozgató középpontja az Ige. Az isten- tisztelet is az által nyert új és mélyebb értelmet, hogy ott nem mi hozunk Istennek valami áldozatot, hanem elsősorban Isten szól hozzánk az ö Igéjében s úgy érthetőbben beszél a megváltottság tényéröl, mint a folytonos magyarázgatásra szorul jelbetük! Ó, aki meg akarja ismerni az evangéliomi élet tiszta, világos értelmét, a kereszt erejét és a hit világmeggyöző hatalmát, annak vagy Lutherhez kell eljutnia, vagy Luthernél kell kezdenie. Nála megtanulhatja, hogy az igazi keresztyén hit. nem vallási és erkölcsi konkurrencia amely vagy felfelé, vagy lefelé osztályozza a felebarát életét, nem is sportszerűen űzött megtérési vagy újjászületési propaganda, mely rendesen a mások meggyőzésére központosítja minden erejét s ezzel készíti elő a saját enerválódásának tragikumát; még kevésbbé a saját alázatosságára, türelmére, szenvedésére és jóságára építő boldog tudat, hanem önfeledt megragadása az Isten felénk nyújtott mentő kezének. Itt nem az emberé, hanem Istené a fő munka; itt nem én csinálok valamit, hanem az Isten csinál velem és általam valamit. Mert aki igazán hisz, az sohasem töpreng azon, hogy mit is lehetne tenni Istenért vagy a Krisztusért, hanem engedi, hogy az Isten tegyen valamit ő általa. Itt nem az a kérdés mozgat, hogy én és a Krisztusom, én cs az Istenem, stb., hanem az, hogy Isten és én, Krisztus és én, stb. Ilyen gondolatok rajzoltak a mi utasunk lelkében is, amikor Luther városát egyre jobban megismerte. Pedig ott, a mögött a magas oromfalú városház mögött van még valami, ami új meglepetést tartogat számára. Barna olajfestésű egyenletes épület az, rajta fekete'márványtábla komoran hirdeti, hogy abban a házban halt meg D. Luther Márton 1546 február 18.-án. Ez volt hajdan az örökségen civakodó Mansfeld grófok háza, ahol Luthernek kellett igazságot tenni a pereskedő testvérek között közvetlenül halála előtt. A földszinten ma hivatal és magánlakás van. Annakidején itt jöttek össze az örgrófok és itt töltötték el a hosszú téli estéket a nagy reformátor társaságában. Luther-emléket ez a lakrész nem rejteget, az mind az emeleten van elhelyezve. Aki meg akarja tekinteni ezeket az emlékeket, annak az emelti folyosón okvetlenül kell találkoznia azzal a hatalmas üvegládával, amelyből komoran sö- tétlik elő Luther koporsójának fekete takarója. Még teljesen ép, nem látszik meg rajta, hogy felette innen-onnan már négy évszázad vonult el. Tehát itt halt meg Istennek ez a csodálatos választott embere. Milyen különös is. hogy szülővárosa lett az ö halotti városává! Nagy, négyszögű terem az, ahol Luther síri álomra hunyta le szemét. Lelkét ott, abban a sarokban lehelte ki, ahol az a sötét bőrkerevet áll. Kicsi asztalon, üveg alatt látható a reformátor utolsó levele, melyet feleségének írt Wittembergbe. Szép, finom, apró írás. Még most is jól lehet olvasni. Ismerősünk szeme éppen azokat a sorokat rója, melyekben Luther azt írta feleségének: olvassa János evangéliomát, meg a Kis Kátét, mert ezekben minden bent van, amit az embernek üdvösségére vonatkozóan tudnia kell. Elolvassa és újból elolvassa' Kérdezni is szeretne valamit, de a terem ajtajánál őrt álló ifjú ajkára tett kézzel figyelmezteti, hogy itt nem szabad hangosan beszélni: itt Luther szelleme jár — mondják az eás- lebeniek is, — itt Luther beszél. Beszédét ugyan a fül nem hallja, de a lélek megérzi, hogy itt is Isten dicsőségére történt, ami történt. Isten dicsősége pedig hallgatásra kényszerít minden haiandót. Erről a helyről nem is vezethet máshova az út, mint a Szent Andrásról elnevezett evangélikus templomba, hiszen itt prélikált Luther legutolján és itt ravatalozták fel négy nappal az utolsó igehirdetése után az oltár és a szószék között. Itt még minden a régi: a sötétkékre mázolt alacsony faszószék, az oltár kinyitható oltárképeivel, a mellette álló óriási feszület, a Mansfeld grófok kriptája és szobra s talán még az a hangulat is, amely az egész templomot rftöltötte, amikor Luther utoljára olvasta fel a textust: „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok“. Lehet, hogy Luther is, hallgatói is egyszerre érezték: ez a hivogatás most éppen neki szól; most épen önmagát hívogatja az örökkévalóságba. Boldog halál, amely éppen e hivogatás közben végzi a maga misszióját. S ez a boldogság zárta le Luther földi életét. Utasunk imára kulcsolja kezét s lelke abban a meggyőződésben szárnyal áz ég felé, hogy kibeszélhetetlen érzéseit és gondolatait ebben a pillanatban odafent tudomásul vette az Isten. (Folytatjuk.)
