Harangszó, 1933

1933-10-29 / 44. szám

1933 október 29. HARANGSZó 351 Ha temetőnkben hosszában és kereszt­ben dombomra kavicsozott főutakat építünk, máris van formája a temetőnek. Ha az utak mellé egyenlő távolságban ciprust, vagy buxust ültetünk, télen is kellemes látványt nyerünk. Ha a gyermeksirokat nem kever­jük össze a felnőttek sírjával és a sírokat szabályos vonalban s egymástól egyenlő tá­volságra mérjük ki és feldomborítás egyenlő alakjára felhívjuk a sirgondozók figyelmét, akkor a rendnek kellemes érzetével találko­zunk. Ha az árkokat minden tavasszal kimé- lyitjiik sa parton gledicsia, fagyai vagy orgo­nacsemetékből elevensövényt növesztünk s ezt minden második évben megnyírjuk, már olyan kedves kis temetőnk van, ami miatt nem kell majd szégyenkeznünk. Nagyobb helyen szükséges a külön temető gondnok, aki olyan ember legyen, hogy hozzáértésé­vel, Ízlésével s temetőszeretetével jó példa legyen mások előtt. Ha nincs temetőkapura pénz, szedjünk minden sírhelyért a hívektől bizonyos összeget; elvégre, ha a halotti toron sok liter bor elcsurran és sok kiló pecsenye elfogy, az egyház és a temető számára is csöppenhet pár pengő. Az egy­ház tekintse saját halottainak volt lelkészeit, tanítóit s ne engedje életük látható tanúját, sirhalmukat a feledés enyészetébe porladni. A halottak napja hivatalosan nem evangélikus ünnep, de a valósásban az. Miért ne hir­detnék ilyenkor a feltámadás és megváltás örömhírét az összetört, gyászoló híveknek? Tapasztalatból mondhatom, hogy halottak napján a temetőben tartott Isten-tiszteleten olyan hiveket láttam könnyezni s olyan hí­veket nyert meg Isten Igéje a temető által a templomnak, akiket templomban azelőtt még sohasem láttunk. A gondozatlan temető elsősorban nem szépséghiba, hanem hitgyengeség. A pusz­tuló, gondozatlan temető mintegy belenyug­vás a halálba. A rendezett, kegyelettel ápolt temető tiltakozás a halál ellen s élő bizony­ságtevése a megváltottság diadalmas át­élésének: Tudom, hogy az én Megváltóm él! Bácsi Sándor. A fokvárosi Biblia-ház. Grönlandtól — Foktőidig. Egyik az északi, másik a déli felén van a világnak. Közöttük óriási a földrajzi távol­ság. Az egyik jégvirágos, zuzmarás örök téli világ, a másik tüz-nyaru afrikai világ. Grönlandban prémekbe pakkoltan szánkózik az eszkimó, Fokföldön félmezitlenül hü- söl a szerecsen. Milyen csodálatos, hogy ezt a két szélső fekvésű országot mégis összeköti valami. A grönlandi és a fokföldi keresztyén ugyanazt a bibliát olvassa. S a közös ige kilométerek sok-ezrein át is testvérekké fűzi őket. Ren­geteg béke-ügynök futkároz ebben a világ­ban. A világtestvériség legáldottabb mun- kálója azonban az a tiz és fél millió biblia, amelyet a Brit és Külföldi Biblia-Társulat az elmúlt évben is szétbocsátott, Grönland­tól — Fokföldig. Lapunk jelen száma együtt emlékezik a bibliáról és a reformációról. Nem is lehet a kettőt elszakítani egymástól. Összetartoz­nak mint a napsugár és tavasz. Lett refor­máció, mert volt biblia és elterjedt a biblia, mert volt reformáció. Azért e két áldást, — bibliát és refor­mációt — az evangéliom minden gyermeke együtt hálálja ma: Grönlandtól Fokföldig! Mind eljutunk odáig! Megnémult erdők, tarlott mezők, hulló falevelek szomorú őszi világát azért küldi ránk évről-évre Isten, hogy gondoljunk a halálra is. Hogy szívünket ébresztő döbben- téssel megmarkolja a bibliai szó: „Nincsen itt nekünk maradandó városunk ...!“ Bizony nincsen! Mintha tegnap lett volna, mikor még májusi orgona nyilt az ablakod alatt s ma már őszi rózsa küldi feléd kesernyés — Hát eljöttél, édesanyám? Hogyis nem ismerte­lek meg azonnal? Gyorsszárnyalású képek repülnek el szemei előtt. A grimmai iskola kövezett folyosóján szalad bo­káig érő tógában. Nehezen bírja az iramot. Lábai resz­ketnek. Oldalát kemény ütések döngetik. Mi lehet az? Ejnye, bizonyára Weise rakta tele kövekkel tógája zsebeit! .. . De hát mikor szabadul meg rettenetes ter­hétől? . .. Hiszen egész hegy magasodik már előtte, zsebei pedig még mindig földre húzzák?... Szemei előtt ezüst hullámú folyó sodrában házak, emberek, hegyek és erdők rohannak. Kiáltás, recsegés, nokoli zúgás veri dobhártyáját. Szemei kápráznak, feje beleszédül a kavargásba. Egyszerre csak őt is elra­gadja a folyó sodra és szakítja, taszítja, buktatja, pas- kolja, mint felhőszakadás után az Elba örvénye a be­ledobott bodzafa vitorlást. Iszonyú sikoltás szakad fel kebléből. Jaj! alázuhanok!... Most, most... minden­nek vége! ... De nem! Egy kéz kiemeli a vad rohanás­ból. Valaki puha keszkenővel megtörli hideg verítékes homlokát. Tágra nyilt szemekkel néz maga elé, elmo­solyodik. azután boldog reszketéssel súgja: — Csakhogy megint találkozunk, Anna Mária!... Csattogó zúgás harsog feléje. Égig emelkedő ma­gas sziklafalak közt tajtékos fekete hullámok sistereg­nek, rajtuk fehér vitorlás. A fedélzet korlátjánál sírva, sikongva, anyjuk nevét kiáltva gyerekek kapaszkodnak a dühöngő rémület éjtszakájában. Kicsi barackvirág ar­cuk sápadtan világít. Még majdnem szájuk szélén fe­hérük az anyatej. A feszülő vitorla árbocához siheder fiú támaszkodik. Arca ... szeme ... szája . .. Hirtelen felsikolt: — Pál, öleld át az árbócot! . .. Csodálkozva tekint maga elé. Az öreg fizikus feje hajol feléje s kanálból valami folyadékot cseppeget szájába. Mondani akar neki valamit, de hirtelen embe­rek rohannak feléje. Karddal vagdalkoznak, ököllel fe­nyegetik, vaskoskötésü könyvekkel dobálják . . . Eleinte térdre roskasztja a záporozó könyveső, azután büsz­kén kiegyenesedik. Fehér ruhába öltözött nő jön feléje. Sértetlenül áthalad viaskodó torz-arcú emberek erdején s némán a szoba sarka felé mutat. Mi az? ... Mi álldogál poro­sán. pókhálósán, lim-lom közé szorítottan a sarok­ban? . . . Egy arany hárfa. Hallja is már énekét. Hon­nan szállnak ezek a csodálatos hangok? . . . Kicsoda énekel ilyen gyönyörűen? . . . Öreg Crüger, ilyen szé­pen méer te sem tudsz muzsikálni .. . így talán csak az angyalok énekelnek!... Szikrázó, nagy fényesség közeledik feléje. Egy­szerre csak csillogó tündérpalota elé repíti egy látha­tatlan kéz. Drágakövekkel kirakott kapuszárnyak hir­telen feltárulnak előtte s fehérruhás angyal libeg feléje a göröngyök felett. Jön, jön, mindig közelebb jön. . . Egyszerre megáll s felemelt kezével int neki. A fényes­ség mind előbbre vetődik, olyan, mintha ezüst kockák­ból kirakott országút lenne. Azon lépdel a tündöklő ruhájú angyal. Két szélről, — ki tudja honnan suhan-

Next

/
Thumbnails
Contents