Harangszó, 1933
1933-10-01 / 40. szám
320 HARANGSZÓ 1933 október 1. pot teremtsenek, nyomban megajánlásokat is tettek. 2 lelkész 20—20 P-t, egy tanító 5 P-t ajánlott fel adományképpen. Egy kömívesmester az építésnél szükséges műszaki szolgálat ellátását vállalta. Mindez azonban nem elég! Itt nem egynéhány ember lelkesedésének és áldozatkészségének kell megmutatkozni, hanem minden evang. emberének. Az ifjúsági tábor megépítésének nem egykét ember személyes ügyének kell lenni, hanem azt az egész ország evangélikus- ságának ügyévé kell tenni! A konferencia vezetősége módot fog találni arra, hogy egyházunk vezetői útján az egyházkerületek, egyházmegyék, gyülekezetek figyelmét erre felhívja és támogatásukat kérje. Addig is, míg ez megtörténik, kívánatos lenne, ha e sorok által is felébredne bennünk az érdeklődés, egyben a felelősségérzés egyrészt ifjúságunk körében végzendő munka kiépítése, másrészt az akali-i tábor megépítése iránt, hogy ezen kiépítő és megépítő munka eredményeként a jövő nyáron már többszáz evang. ifjú énekelhesse a Balaton zalai partján, a csendes, szépfekvésü akali-i evang. táborban az ifjúság harci indulóját: Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt! ... Lukács István. Tanítótól az — emberig. Figyelő szememet egy cikk Sopron felé fordította, hol ünnepre készül az intézet, amelynek én is köszönhetek egy oklevelet. Kevesen vannak ma, akik őszinték mernek lenni, én az leszek, mert ez az éltető elemem. Úgy szólok, mint a tékozlófiú, mikor hazaért: Drága Almamater! Nagyot hittem és szépet akartam s megfeneklettem a magyar iszapban ... Innét jövök most Hozzád. Most ujjongani kellene az örömtől, hogy újra láthatlak, de nem tudok. Én már az élet delén léptem át a küszöbödet, akkor a rózsaszínek kihervadnak már a szemeinkből. Nem a mámor ostorozza képzeletünket, hanem a látott képek. Azt értékeljük, amit kaptunk. Aki mindig azt számolja, mit és mennyit adott, az elfelejti, hogy mit kapott. Pedig a leg- koldusabb diák is adott, mert elhozta szent fiatalságát, édes együgyüségét és lelkesedését, amely az intézetek hűvösségét átalakítja jövős melegágyakká. A melegágyakra üveg kell, az intézetekre átlátszó tiszta szeretet, amelyen a termékenyítő fény beáradhat. .. Soh’se írok máskor, csakha belső kényszer hajt és nem találok most az írásaim között egyet se, amely Rólad énekelne. E vezeklős percekben búsan kérdezgetem: miért nincs? Hálátlanság? Nem. Talán, mert a fogantató szent forróságig nem tudtál fölhevíteni, ezután fognak csirábaszökni? Annyi rengeteg tapasztalás és szenvedés állott már mögöttem, hogy egy kis méltatás vagy feddés nem hullámoztatott meg. Sajgó szemekkel láttam a formák élettelenségét, de át kellett másznom, ha tanítói nevet akartam. És el kellett szörnyednem, hogy hányán bitoroljuk a jézusi szerepet hivatottság nélkül. Nézd, Almamater, én gyónni jöttem és nem magasztalni. Annak gyónunk, akit szeretünk. A nagy szavakban kevés a lélek. Apró kis beszédeket is nehéz tettre váltani, hát ragyogó szólamok burkait megtölteni, hogy az ünnepély után is fenn tudjon lebegni a valóság levegőjében. Nem magasztalni jöttem, tudom az ezerháromszáz közül egy, semmit sem jelent. Én sírva gyónom meg mégis, hogy nem sokat kaptam a kincseidből, Pedig, de vágytam, mert tudtam már akkor, hogy a külsőségek megölik a szívet s enélkül élni pedig tengődés csupán. Gyermeked vagyok én is, úgy-e elszabad sírnom, hogy sokszor vérzett a hitem és a szivem a reászabott formaságok alatt. Nézd, most is mindenki ünnepélyes és ujjong, én meg összetörtén, őszintén és meztelenül borulok Eléd és nem kelek föl.addig, míg meg nem bocsátassz. Bűnöm, hogy nem akartam soha más lenni csak ember. Minden összetöretés és minden ilyen lebomlás égy lépcső, amdly fölfelé vezet. Atmarhater! Bocsánatul simítsd meg ráncos homlokomat, mert ezekben a csúfító ráncokban bujkál a szépség, a jóság örök kutatója: a lelkem. A lélek még nem csalt meg soha. ö vezetett most is ide, talán látszólagos ünneprontónak, de minden jelenlévő szemet megmarkol egy pillanatra, mert egyedül van. Egyedül lenni: bátorság! Egyedül lenni: mindig küldetés!! Tanítói névtől, de messze is van még az Ember! Bakó József. OLVASSUK A BIBLIÁT. Péter I. levele. Október 2-án. A hivő ember élete szemben az örökkévalósággal. I. Péter IV. 7. A hivő ember tekintete az örökkévalóságon csüng. Ő tudja azt, hogy az Ur Jézus Krisztus földi tartózkodása óta már nincsen több állomás, hanem az örökkévalóság következik. Ezen tudat áthatja őt minden dolgában. Ez életének főszempontja, amelynek mindent alávet. Tudja, hogy vándor, aki hazafelé siet. Reménységének biztatója, la fáradságban erősítése, a csüggedésben bátorítása és lelkének mindenkor élő kapcsolata a hazához az imádság. Azért kell, hogy óvakodjék mindentől, ami lelkét azi imától elvonja, ami az imádságban ég felé szálló vágyát megzavarja. így él reményben, várakozásban és imában mígnem — csakhamar szemtől szemben áll az ő Urával. Október 3-án. A hivő ember teljes szívvel szolgál felebarátjának. I. Péter IV. 8—11. Krisztus testét, vérét és lelke megnyugszik Isten bűnbocsátó kegyelmében. Álmatlanul virrasztóit nehéz éjtszaka után nyitott szemekkel pihen a beteg. Vonásai elsimulnak, arca megszépül, szemei tiszta fénnyel ragyognak. Magához vonja Szabina nővérét és halkan súgja neki: — Nekem meg kell halnom! . . . Tudom, hogy én most meghalok ... Minden emberi vigasztalást elutasít. Férjet hivatja. — Paulusom, Isten rendelkezett felőlem . . . Nekem indulnom kell. Boldogan megyek . . . Krisztusom megvált a halálból . . . Haza megyek . . . Várnak kicsi gyerekeim . .. apám . . . édesanyám . . . Csak téged, meg a kicsi Pált sajnállak itthagyni . . . Értetek vérzik a szívem ... Köszönöm jóságodat. . . szeretetedet... hűségedet. . . Neveld fel a mi kis Pálunkat... Ne felejts el engem . . . Mindig csak jót akartam . . . Bocsáss meg, ha gyarlóságaimmal fájdalmat okoztam . . . — Érzem, Paulusom . . . mennem kell ... Készíts el a nagy útra . . . Hozd be énekeskönyvedet. . . Mondjuk el mégegyszer kedves énekeimet... Kulcsoltan fekszik takarón két keze. Szeme férje ajkán csüng. Néma szájmozdulattal kíséri a fojtott reszkető hangú imádságot. Miért borúi úgy arcod el Halálnak a nevére? Ne félj, nem árt, bátor szívvel Kell csak nézned szemébe! Ha ismered, A rémület, Mint pára száll a légbe. A régi kigyó kísért csak Rántsd le hazúg álarcát, A mérge többé nem árthat, Kitépte már fufánkját Krisztus maga, Isten fia, Aki értünk sírba szállt. — Ide tedd könyvedet, Paulusom . . . súgja bizonytalan hangon. így . . . Utolsó együttes imádságunknál is hadd fonódjék egybe kezünk . . . Gerhardt megtörli felesége verejtékes homlokát, azután reszkető hangon folytatja az imádságot. Ó égi csend, szent érzelem, Te kegyes lelkek vágya, Jer, zárd szemem le csendesen Szenderíts szebb világba.
