Harangszó, 1933
1933-09-24 / 39. szám
1933 szeptember 24. HARANGSZÓ 313 ják, hogy becsületes megbékélés és az elkövetett szörnyű igazságtalanságok jóvátétele nélkül mindannyiunkra pusztulás és összeomlás vár: még sincsen bennük annyi erkölcsi erő, hogy végre komolyan hozzálátnának a világtragikum visszafejlesztéséhez. Az általános erkölcsi zűrzavar és a gazdasági válság egyaránt málasztják a hivek és egyházak életerejét. — Luther Márton születésének négyszázötvenedik évfordulójáról, azután a késmárki líceum fennállásának négyszázéves jubileumáról emlékezik meg ünnepélyes szavakkal. Az eperjesi kollégium szintén négyszáz éves; az Eperjesről Miskolcra menekült jogakadémia számára saját otthont létesítenek. — Szemmel látható — úgymond —, hogy a kormányhatóságok képviselőiben megszilárdul az a felfogás, hogy Magyarország újjáépítésében a történelmi egyházakra, felekezeti különbség nélkül rendkívül jelentős feladat vár és ezért azok e feladat megoldásában méltán tarthatnak igénvt az állam messzemenő támogatására. E részben igen megnyugtató kijelentések hangzanak el mind az uj kormány által kiadott „Nemzeti Munkaterviben. mind a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a kultuszminiszter képviselőházi és felsőházi programmbe- szédeiben. A kormánykijelentéseket ezúttal valóban tettek is követték. Köszönetét fejezi ki a püspök dr. Im- rédi Béla pénzügyminiszternek, dr. Petri Pál és dr. Tóth István államtitkároknak s azt a reményét hangoztatja, hogy a kormány módot fog találni a kongruás lelkészi állások és a segédlelkészi állások szaporítására. — A felekezeti viszonyok újabban határozottan megnyugtatóbb formát öltenek — végzi jelentését a püspök —. A magyar sorsközösség nagy gondolatának diadalmas elötérbenyomulása ebben a vonatkozásban is éreztetni kezdi áldásos hatásait. A felekezeteket a dolog természeténél fogva egymástól elválasztó határokat kezdik több tiszteletben részesíteni. Krisztusi értelemben ezek a határvonalak úgysem lehetnek akadályai annak, hogv felettük testvéri összefogásra nyújtsuk kezünket, a mindnyájunkat közösen fenvegető veszélyek ellen. Történelmi egyháztársainkat nyílt becsületességgel biztosítjuk arról, hogy erre a kézfogásra, törvényadta jogaink tiszteletbeiitartásának és jogos törekvéseink el nem gáncsolásának egyetlen feltétele alatt, mi, evangélikusok, mindenkor készen állunk. Végül elhatározta a közgyűlés, hogy gyűjtés indíttassék a magyar földön felállítandó országos Luther-emlékműre. OLVASSUK A BIBLIÁT. Péter I. levele. Szeptember 25-én. A keresztyén ember engedelmeskedik a földi hatóságoknak. I. Péter 11. 13—17. A keresztyén ember lelke mélyén ugyancsak az a vágy él: hazafelé és mint Isten gyermeke magát szabadnak és függetlennek érzi e világ minden korlátától, azonban szeretetből Isten iránt és szeretetből az emberek iránt hűséges hazafi, aki alázatosan engedelmeskedik a törvénynek és az azt képviselő hatóságnak. Istennek újjászült gyermeke nem a világból való és nem is él a világnak, de mégis a világban él és itt ép alázatosságával és jó cselekedeteivel dicsőségére van mennyei Atyjának. Szeptember 26-án. A keresztyén ember engedelmes a szolgálatban. I. Péter II. 18—24. A keresztyén ember nem gyönyörre és nem hatalomra hivatott el, hanem arra, hogy szolgáljon, hogy keresztet hordozzon, hogy teljes közösségben legyen az Ür Jézus Krisztussal, ö teljesítette a legnagyobb és a legnehezebb szolgálatot, amidőn bűneinknek terhét -és törteimét alázatosan magára vállalta, hogy mi szabadok legyünk és mint az ő sajátjai járjunk e világon. De ép itt van a keresztyén ember szolgálatkészségének és alázatosságának az oka, hogy mint a mi Megváltónk sajátja Vele együtt szolgál és munkálkodik azon a helyen, amelyre állított bennünket az Isten. A legnehezebb és legalacsonyabb szolgálat is lehet szép és szent dolog, mert Jézussal együtt munkálkodhatunk benne, de a legkisebb bűn is utálatos és iszonyatos dolog, mert annál el kell távolodnunk lelkünk pásztorától. Szeptember 27-én. A hivő asszony engedelmes férjének. I. Péter III. 1—7 Az Úr Jézus Krisztus által nemcsak a családban való helyzete változott meg a nőnek, hanem férjével szemben új, szent feladatot is nyert. Eddig csak gyönyörködtető rabja volt férjének, akinek minden törekvése abban merült ki, hogy igyekezett férjének és férfiaknak tetszeni. Most azonban igaz élettárs, aki szívén viseli férje lelkének ügyét. Istenfélelemben és szent szemérmetességben nekem csak régi énekeim vannak. Az újak is mind régiek. Hárfámról leszakadoznak a húrok, talán már csak egy húron játszom. Minden éneket elfelejtek! Én már csak hálaéneket tudok mondani az örök Gondviselőnek! Ebeling .szemei tágra nyílnak. — Csodálatos! ... És éppen most? ... — Éppen most! Sohase láttam olyan tündöklő világosságban Isten atyai arcát, mint éppen most. Akkor is atyámnak láttam, mikor árva lettem és mellém szegődött, mikor irányt kereső fiatalságomban megfogta kezemet, mikor életem döntő eseményeinél tanácsával segített. Mindig atyámnak láttam őt. De mindennél jobban éreztem atyai gondviselését mostani lelki tusakodásomban, mikor nem kialakult események kényszerű elfogadásáról volt szó, hanem nekem magamnak kellett döntenem saját magam és kedveseim sorsáról, hitemről és meggyőződésemről. Ó, milyen végtelen nagynak, jónak és irgalmasnak láttam nehéz lelki vias- kodásomban az én mennyei Atyámat! Lássa, barátom, ezért lesz egyhúrú az én hárfám. Én már csak hálaadó éneket tudok mondani! '•— Vájjon számíthatok-e valamire? Gerhardt habozva tekint Anna Máriára. — Utolsó énekemet még hitvesem sem hallotta. Ebeling könyörögve biztatja; — Olvassa el, diakónus uram. Kabátja belső zsebéből gyűrött papirost vesz elő, rajta írónnal írt strófák. — Az elején még változtatnom kell, azt nem olvasom, de az utolsó versek valószínűleg megmaradnak. Sorvad az élet bennem S öledbe vont kezed; Már sírba kelle mennem S itt tartál engemet. Lelked belém lehelted S erőt adál nekem, Minőt más, mint a lelked, Nem adhat senki sem. Sehol, bármerre jártam A messze tájakon, Barátot nem találtam, Ki hű volt, mint rokon. Akkor nagy jóságodra Veték hálás szemet, Mely a magasba vonja Naponként lelkemet. Kiálték, híva Téged S meghallottad szavam, Megmentett segítséged Gyorsan és biztosan. Hálámat elrebegni Nem is tudom, de fenn Harsogva fog zengeni Áldó dicséretem. Visszafojtott lélegzettel hallgatják az éneket. A diakónus hangja megreszket néha s az orgonista arcán meghatottság tükröződik. Anna Mária sápadt arcán két könnycsepp gurul végig, azután ráhajol férje kezére és megcsókolja azt. (Folytatjuk).
