Harangszó, 1933
1933-09-10 / 37. szám
1933 szeptember 10. HARANGSZÓ 295 a tárgytól eltérnem. A cikkíró számára újság volt, hogy a római egyház is any- nyira ápolja a gyülekezeti éneket, az pedig egyenesen meglepte, hogy az itt használt dallamaik olyan profánok. És amikor Sopron egyik előkelő római templomában a mise folyamán az orgonista Schumann „Tráumerei'-ének a consecratio közelében adott helyet, a svéd figyelő csendben idegondolt ennek a folyóiratnak a szerkesztőségére. A jelenlegi Magyarország 8 millió lakosából kb. 5 és fél millió lelket számlál a római vallásfelekezet, 1 és fél milliót a református: — az evangélikus egyháznak félmillió híve van; a hátralevő félmilliót zsidók teszik és néhány ezer unitárius. A kis evangélikus egyház szét van szórva az erész országban. Legnagyobb erőssége a Dunántúlon van, ahol Győr városa püspöki székhely. Ettől a püspökségtől kapta énekeskönyvét az egész egyház. Az evangélikus egyház kisebbségi egyház. Róma mindig ellensége volt; még pedig számbelileg fölényben levő ellensége. Ezért az evangélikus egyház szigorúan hitvallásos, — konfesszio- nalizmusa Róma ellen irányul. Az „Erős vár a mi Istenünk“ harci éneke. Az a körülmény, hogy ennek dallama 3 vagy 4 változatban is előfordul, bizonyára alkalmat ad az idegen felekezeteknek a gúnyolódásra vagy kárörömre, — de talán nem kevésbbé bizonysága annak a buzgóságnak, amellyel éneklik és annak a szeretetnek, amellyel dédelgetik. Egészen egyszerűen ez: az ének. Ennek minden alkalommal meg kell szólalnia. Amikor cikkíró egv magvar gyülekezet vallásos estjén néhány svéd egyházi éneket énekelt, egy anvóka szinte türelmetlenül kérdezte: „Mikor következik már az „Erős vár a mi Istenünk?“ Kezdőszavait köszöntésre is használják némely evangélikus körökben. Hogy pedig II. Gusztáv Adolf harci éneke, a Ne csüggedj el kicsiny se- r e g“ valóban ki tudja fejezni egy gyak- ían erősen szorongatott kisebbségi egyház érzületét, az itt érthető meg csak igazán. Énekeit illetőleg általában határozottan evangélikus az egyház. Természetesen túlnyomó többségben vannak a XVI., XVII. és XVIII. századbeli német énekek. De találhatók belföldi énekek is és ezek rendszerint népies eredetűek. Bensőséges, de érzelgősség nélküli szépségük méltán vetekedhetik a megfelelő svéd dallamokkal. Ezek az énekek valósággal büszkeségeik azoknak, akik őket éneklik. Az idegent még külön is figyelmeztetik, ha valamelyiket ezek közül az „ősi, eredeti magyar dallamok“ közül éneklik. Ha ez az „ősiség“ nem is jelent többet 300 évesnél, akkor is jogosult ez a büszkeség. Ezeknek a dallamoknak rendszerint egészen sajátosan magyar, a svéd fül számára szokatlanul csengő ritmikájuk van. Jóllehet a magyarok világi népdalaikban kifogástalanul és hamisíttatlanul tisztán használnak nyaktörő nehézségeket és ritmikus szabadságot, nem sokat mutatnak egyházi énekükben kedélyük szilajságából. ök erősebben énekelnek, de általában lassabban, mint a mi svéd templomainkban. Ha az evangélikus egyház Rómával szemben híven őrködött, annál inkább erősen érvényesülő hatásokat fogadott be a reformátusoktól. Az ifjabb pap- és teológus-nemzedék soraiban már észlelhető némi kézzelfogható, ha nem is széleskörű érdeklődés a liturgia iránt, míg a puritán törekvések a századfordulónál érték el csúcs- illetve mélypontjukat. Akkor általános jelszó volt, hogy nem való liturgia a józan magyaroknak, hanem csak a kegyeskedő tótoknak. És az eredmény az, hogy a magyar evangélikus egyházból hiányzik a liturgia. Most keresgélnek liturgikus formákat. A liturgikus érdeklődés leginkább csak abban a szükségletben nyilatkozik meg, hogy „alkosson“ valamit, amit a pap az oltárnál énekeljen. Található azonban tudományosan művelt liturgikus érdeklődés is. 1932-ben megjelent egy értekezés a liturgia megújhodásáról. A szerző, áki ennek az értekezésnek az alapján lett a soproni teológiai fakultás doktora, bizonnyal ismert lehet ennek a folyóiratnak néhány olvasója előtt, hiszen 6—7 évvel ezelőtt Upsalában tanult. Jánossy Lajos a neve, jelenleg lelkész a Csehszlovákiához tartozó magyar városban: Komáromban. Ebben a 20.000 lakosú városban van egy kis evangélikus egyház 400 lélekkel. Itt nyílik alkalom dr. Jánossynak, hogy liturgikus eszméit gyakorlatilag is megvalósítsa. Liturgikus elveit Luthertől veszi. Az istentisztelet elsősorban Isten cselekedete az igében és a szentségben és csak emellett a gyülekezet Isten imádása. Az Úrvacsora szentsége előkelő helyet kap az istentiszteletben. Körülbelül minden második vasárnapon tartanak itt teljes liturgiát ennek a szónak igazi értelmében a hívek Úrvacsorához járulásával. Ennél olyan liturgia van használatban, amely a miénknél is gazdagabb, — egyébként azonban kb. ugyanolyan a felépítése. Természetesen Magyarországon — miként más. protestánsok-lakta országban is — a liturgikus törekvéseket sokan „katolicizmus“-nak bélyegzik. Ezt a sorsot Jánossy dr. se kerülheti ki, pedig ő szigorú lutheránus. Törekvését gyülekezetében meleg és eléggé osztatlan érdeklődéssel fogadják. Készséges segítő- csapata a gyermek-kar, amely buzgón közreműködik a liturgia ünneplésénél. Néhány évtized múlva, amikor már a gyülekezet minden énekelni tudó tagja átment a gyermekkar éveinek énekgyasugárzik feléje. Egyházunk diakónus urat legjobbjai közé sorolja. Mindenfelől tisztelet és nagyrabecsülés veszi körül. Éppen azért elhatározása példaadásként hat százakra ... Gerhardt arcvonásai hirtelen megfagynak. — Lelkiismeretem ellen nem cselekedheteni. Különben is, konzisztoriális urak, nem kicsinyes emberi érdekről van szó. Nem az a kérdés, hogy miként erőszakoljuk összhangba meggyőződésünket a fejedelmi követeléssel, hitünket kenyerünkkel, becsületünket érdekünkkel, hanem az a kérdés, hogy mekkora hűséggel maradunk evangélikusok. A reformáció nagy értékeiről van szó: a hitbeli meggyőződésről, a lelkiismereti szabadságról, a hithüségről! . .. Az elnök türelmetlenül közbevág: — Aláírja a reverzálist, vagy nem? Gerhardt emelt hangon válaszol. — Lutheri meggyőződésemet kész vagyok bármikor véremmel megpecsételni és mint Pál apostol nevének viselője, hajlandó vagyok az ő példája szerint hitemért bármikor fejemet pallos alá hajtani, de lelkem áruló szégyenlevelét sohasem írom alá! ... A konzisztórium tagjai egymásra tekintenek. Az elnök még egy kísérletet tesz. — Nyolc napi gondolkodási időt adunk. Fontolja meg, családja is van ... Hitvese ... gyermeke ... Gerhardt Pál kiegyenesíti alakját s megrázza fejét. — Gondolkodási időre nincs szükségem! Gondol- kodhatom azon, hogy melyik irányban induljak sétálni, melyik könyvet emeljem le könyves állványomról, de hitbeli meggyőződésemről nincsen gondolkodni valóm. Vagy van meggyőződésem, akkor minden pillanatban ismerem azt, vagy bizonytalan vagyok meggyőződésemben, akkor pedig nem érdemes azon gondolkodni... Az elnök még egy próbát tesz. — Gerhardtus, büszkeségünk, könyörgöm, fontolja meg! . . . Felemeli fejét s átható tekintete nyugodtan végig- száll az asztal mellett ülőkön. —Mindent megfontoltam.Lelkiismeretemben Isten határozott. Becsukódik mögötte az ajtó. Otthon felesége várja. Semmit sem kérdez, csak szemeibe mélyeszti tekintetét. Mikor igent int fejével, megkönnyebbülten felsóhajt. 1— Egész idő alatt érted imádkoztam, Paulusom. Azt kértem Istentől, hogy jobban szeresd hitedet, mint amennyire féltesz minket. Ne szólj semmit, elébb imádkozunk. Maga mellé vonja férjét és imádkozni kezd. — Szentlelked világosságát és erejét köszönjük néked, Istenünk. Köszönjük, hogy méltatlanságunkban
