Harangszó, 1933
1933-06-04 / 23. szám
182 HARANGSZÓ 1933 június 4. Hudson Taylor azonban ezt válaszolta: „A misszió ügye nem az én ügyem, hanem az Istené. Ö pedig gondoskodni szokott az ő ügyeiről. Én imádkozom a misszióért, a többi nem az én dolgom“. Másnap az elnök 5000 fontot (140.000 pengő) küldött Hudson Taylornak ezzel a megjegyzéssel: „Taylor úr, önnek igaza volt. Ha tegnap offertóriumot tartottak volna, én 5 fontot adtam volna, azzal a biztos tudattal, hogy megfelelő összeget adtam a külmisszióra, ma szégyenkezve küldöm az 5000-et is, mint akit az Isten megtanított arra, hogy a misszióért tehetünk bármennyit, de elég sokat sohasem.“ Jártam a Kina-belföldi misszió londoni székházában, ahol a vezető csodálatos dolgokat mondott el a misszió anyagi ügyeiről.'Nekik nincsenek alapítványaik. Qyűjtést soha nem rendeznek, offertóriumot soha nem tartanak. „Hát honnan szerzik a munkához szükséges pénzt?' — kérdeztem. Elvezetett egy tágas terembe. Ajtaján nagy betűkkel állt a felírás: Quiét room, csendes terem. „Itt szerezzük a pénzt“ — mondotta. „Ebbe a terembe gyűl össze minden reggel fél 10 órakor székházunk személyzete és könyörögünk az Isten segítségéért. Embertől sohase kérünk, csak az Istentől. — hiszen övé ez a munka — s ő még mindig talált embereket, akik odateszik az áldozat oltárára azt a több százezer fontot, amibe a Kína-belföldi A kinabelföldi misszió londoni székháza. misszió munkája évente kerül“. „És nem billenik meg olykor az egyesúlya ennek a költségvetésnek, amelynek egyetlen bevételi forrása a hivő imádság?“ — kérdeztem. „Soha", — felelte. „Az Isten bankja sohasem jut csődbe“. Hudson Taylornak ez volt a jelszava és sohasem volt még okunk megbánni, hogy a Kína- belföldi misszió jelszava ma is ez. Anglia sok hatalmas missziói állomása roskadozik az adósság terhe alatt, nekünk azonban nincs adósságunk. Igaz, hogy nálunk nincs senkinek se meghatározott fizetése. Előre megmondjuk minden hozzánk jövő munkásnak, hogy fizetést any- nyit kap és csak akkor, amennyi pénzünk van és amikor van. Megtörtént egyszer, hogy misszionáriusain négy hónapon keresztül heti 1 shilling (4 pengő 40 fillér) fizetést kaptak." Milyen csodálatos! Emberek, akik tudják és hiszik, hogy az Úr hatalmas és kegyelmes és erre a kegyelemre imádkozó hittel reáhagyatkoznak. Emberek, akik megteszik hűséggel, amit a misszió emberi munkásainak kell tenniök: imádkoznak és dolgoznak. A többit pedig reábizzák a misszió Urára. S az élet nékik ad igazat. Hány keresztyén munka bukott meg már ezért, mert emberek akarták benne elvégezni azt, amit az Isten magának tartott fenn. Mert pénzzel, lansággal vonogatja vállait: néhány nap, de lehet egy esztendő is! A Berthold család öt esztendő óta tartó komor hangulatát egy kis öröm enyhíti. Berthol.dné élénken kérdezgeti: — Mittenwalde? Hol is van az a Mittenvalde? És mikor dől el? Kiről van még szó? Anna Mária felel minden kérdésre. — Mittenwaldeba hívják. Egyszerre esperes lenne. Az ottani diakónus jöhetne még számításba, de úgylátszik azt nem akarják megválasztani. Bertholdnét egészen felélénkíti az öröm. Felültetik s magasra tornyosított párnákra támasztja fejét. Minden pillanatban mást kérdez és türelmetlenül várja az újabb híradásokat. Közben százszor is elmondja: — Nagyon, nagyon boldog vagyok! Paulus úr minden jót megérdemel! Délután Berthold Szabina férje, Fromm archidia- konus jön látogatóba. Kis vártatva összehajtogatott iratot vesz elő zsebéből s ünnepélyesen szól: — Kedves anyánk, egy kis örömöt szeretnék magának szerezni. Tudom, hogy szívből szereti Gerhardt Pált, aki különben mindnyájunk háláját és becsülését is bírja, azért felolvasom azt az iratot, amit berlini lel- készi karunk küldött a mittenwaldei gyülekezet megkeresésére: — „A mittenwaldei nemes eklézsia megtisztelő megkeresésére azon egyértelmű megállapodásra jutottunk, hogy az ottani lelkészi állásra tisztelendő tudós és nagyérdemű Gerhardt Pál papjelölt urat ajánljuk a legmelegebben, aki is városunkban, Berthold András kamarai ügyvéd úr házánál tartózkodik. Tesszük ezt azon biztosítással, hogy ezen jóakaratú ajánlatunk folytán olyan egyéniséget nyer a mittenwaldei kér. gyülekezet, akinek buzgalma és képzettsége általánosan ismeretes, aki az igaz és hamisítatlan tant vallja, békés természetű s a szó keresztyén értelmében tisz- faéletű. Éppen azért őt nálunk mindenki egyformán szereti és nagyrabecsüli s mi bármikor kiállítjuk néki azt a bizonyítványt is, hogy baráti megkeresésünkre sokszor szerzett elismerést és méltó érdemeket anyaszent- egyházunknak.“ Bertholdné boldogan integet fejével. — Szép, igazán nagyon szép. Anna Mária könnyes szemmel néz maga elé. — Köszönjük, Joachim, igazán kedves tőletek. Fromm Joachim hangosan felnevet: — Minket igazán nem illet köszönet. Paulus olyan kiváló, derék és képzett ember, hogy más bizonyítványt nem állíthattunk volna ki. Este Pált különös melegséggel fogadják. Bertholdné sírva mondogatja: — Isten nagy jótéteményének tartom, hogy ezt még megérhettem. Anna Mária könnyes szemekkel megszorítja kezét s csak annyit mond: — Mi igazán sírva örülünk. A következő hetek gyorsan repülnek. Az események is gyorsan követik egymást. A mittenwaldei gyülekezet elfogadja a berlini lelkészi kar ajánlatát s GerhadtPált meghívja lelkészének. (Folytatjuk.)
