Harangszó, 1933
1933-05-14 / 20. szám
1933 május 14. HARANGSZÓ 157 tagjai felé is. Mikor az egyesület hetenként összegyűjti tagjait, hogy hol komoly, hol vidám programm mellé leültesse őket, mikor a beteg tagokhoz látogatót küld az egészségesek közül, mikor utánpótló gondoskodással foglalkozik hetenként a fiatal leányokból álló serdülő csoporttal, mikor olykor-olykor megteríti' a szeretetvendégség asztalait is, akkor tulajdonképpen áldott lelki ösvényeket építget, amelyeken a leányszívek közeljuthatnak egymáshoz. S ki ne érezné, hogy nékünk szétszórt keveseknek, magunkrahagyottaknak semmire sincs jobban szükségünk, mint hogy a lélek megépített összekötő ösvényein szíveink összeérjenek és egymás melegétől átforrósodjanak. Kifelé is ápolja az egyesület a kapcsolatot. Munkaprogrammja a nemzeti szövetség s ezen keresztül a világ- szövetség programmjához igazodik. A világszövetséghez való tartozást azzal is dokumentálni akarja, hogy a tagok évi 20 fillért fizetnek „világfillér“ címén a világszövetség pénztárába. Képviselőket küld más evangélikus leányegyesületek konferenciájára. Az egyesület melegszívű elnöknője Demetrovits Mária tanítónő. Az évi számadóból helyes keresztyén elvként csendül ki az önmagával való elégedetlenség hangja. Ebben van jövendő fejlődésének a záloga. A zálogba pedig helyezze bele az Isten ö kegyelmének valósággá váltó erejét. Sz. J. Krisztus nem vallást hozott, — ő maga a vallás. Szeretet nélkül Szahara az élet: rideg, sivár és gyümölcsfélén. Az én akaratom. Akartam . . . Nem tűnő pille-üzés volt az álmom, Hogy néhány percre búm mosolyra váljon; Nem játékot akartam. Nem lehetetlent szomjazott a vágyam: Napfényre lelki sötét éjszakában; Én nem csodát akartam. Nem csillagokban ragyogott a célom, Amely a föld porából Felemel s messze, távol Az emberektől, — más világ felé von; Én mm eget akartam. Énnékem más volt álmom, vágyam, célom, Amit akarnom keltett untalan, Amit lelkem parancsolt szüntelen: Legyőzni önmagam! Én ezt akartam: Legyőzni önmagam, Kitépni szivemből mindent, mi hitvány, Mi átok, bűn és förtelem, És lenni szent apostol, hü tanítvány, Hogy győzelmei kiáltson néma ajkam. Legyőzni önmagam: Én ezt akartam. Akartam . . . A lelkem akarta. De jött a gond felhője s eltakarta Szemem elől a békesség egét. És jött a nyomorúság tűzviharja, S végigszántott őszinteségemen. És rámszakadt a szenvedések kínja S letörte ég felé emelt kezem. S bilincsbe vert a bűn ezer alakban ... Amerre járok, mellettem mögöttem, Felettem és alattam: A bűneimnek árnyai követnek. Tükörbe nézek: jaj, reám nevetnek. Én vagyok, én! Megtépett lomb és összetört edény, Rabszolga lélek. S tudom, sohsem fogom — amíg élek — : Legyőzni önmagam. Miért kell hát magasba törnöm, Lezuhannom és összetörnöm? Miért kell, hogy lehajtott, tépett főmet, Örökre bűnbánat-hamu takarja ? . .. S felelt egy hang: Az Isten így akarta! Scholtz László. Levél érkezett szerkesztőségünkbe. Szíve melegével írta egy régi olvasónk. Meleg szavai hadd melegítsenek fel másokat is. Kedves Testvérek! Engedjétek meg, hogy tihozzátok, a „Harangszó" kedves olvasóihoz néhány szavam lehessen abban a reményben, hogy mindnyájunknak haszna lesz belőle. A Harangszó, a mi kedves lapunk már is szép számban jelenik meg, heten— Egyházam lelkét énekelem. Wittenbergben születtem s Luther csókjával indulok százados utamra. A reformáció anyaemlőjén nevelődtem: minden érzésem övé örökké. Éneklem a sola fidet, mint hajnali ébresztőt az élet várfokáról. Elsiratom bűn viharában elsodort lelkek sorsát és diadalmasan felujjongok, mikor felhőző vándormadár-sereg boldogan leszáll Krisztus keresztjére. — Szívem lett a hárfám, a felajzott húrok saját érzéseim. Belemarkolok a húrok közé és engedem énekelni saját szívemet. Nincsen énekeim között egyetlenegy sem, mely ne volna az enyém. Én vagyok a bűnbánatban sírva vergődő koldus-Iélek. Én vagyok az élet elvarázsolt kastélyában szendergő'halottember, kit Krisztus vére ébreszt új életre. Én viaskodom száz-arcú kisértővel és én rejtem Isten ölébe könnyes arcomat, mikor a szenvedés századszor is megtapossa szívemet. Mindent átéltem és mindenről megbizonyosodtam: emberi tehetetlenségről, bűnről, |ézus keresztjéről. Isten bocsánatáról, haláláról, ítéletről és örök életről. Én szívemet éneklem. Úgy világít mindegyiken érzéseim fénye, mint esdeklő levélen könnyes, véres pirosoecsétes nevem. Ha semmitsem érnek énekeim, pecsétjét nézzétek. — Nem akarok velük semmit! Hírnév dicsősége nem kell nékem. Emberi nagyság mámora elől elzárom lelkemet. Nem akarok semmi egyebet, hanem énekelni annak dicsőségét, kinek szépséges arcát megláttam s kinek ölén boldogan nyugszom. Trónusa elé állok szerény észrevétlenségben. Kezembe veszem szívemet, ezt a zengő hárfát és éneket mondok. Nem dicsőséget, hírnevet, nagyságot kérek Tőled, hanem hogy énekelhessek Néked, örökkévaló Istenem! Hajnalébredés íróasztal előtt térdelve találja. Nem tudja: mikor hullott padlóra és meddig imádkozott térdre borulva. Gyorsan becsomagolja énekeit s pecséttel lezárja a kis köteget. Azután cikorrtyásan díszített kezdőbetűkkel címet ír rá: Grüger Jánosnak, a nikolai templom orgonistájának. Biztos kézre bízza Írását s halkan súgja magának: Isten nevében, Isten dicsőségére! XVII. Aznao este az egész család együtt van s figyelmesen hallgatja Pál bibliaolvasását: „Uram, hallgasd meg könyörgésemet, figyelmez- zél imádságomra. Hűséged és igazságod szerint hallgass meg engemet. Ne szállj nerbe a te szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted! íme, ellenség üldözi lelkemet. a földhöz paskolja éltemet, betaszít engem a sötétségbe. amilyen a régen megholtaké. Elcsügged bennem a lelkem, felháborodik bennem a szívem! Megemlékezem a régi időkről, elgondolom minden te dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem. Feléd terjesztgetem kezeimet: lelkem, mint szomiú föld, úgy eped utánad. Siess, hallgass meg engem, Uram! Elfogyatkozik az én lelkem. Ne rejtsd el orcádat előlem, hogy ne legyek hasonló a sírba szállókhoz. Korán hallasd velem kegyelmedet, mert bízom benned! Mutasd meg nekem az útat,' melyén járjak, mert hozzád emelem lelkemet! Szabadíts meg engem ellenségeimtől, Uram, hozzád
