Harangszó, 1933
1933-04-16 / 16. szám
124 HARANGSZÓ 1933 április 16. ír Együtt futottak...“ Irta: Kemény Lajos. János ev. 20, 3—8. Akármilyen vágyakozva gondolsz máskor is a szent könyv olvasásakor arra, hogy bárcsak te is ott lettél volna, láthattad vagy hallhattad volna, ami a szent könyv felnyitott lapján történt, ez a kívánság husvét reggelén lesz a legerősebb a szívedben. Nagypénteken elszorult a szíved, látva az ártatlan Bárány szenvedéseit, áldott bűnbánat ébred fel lelkedben és egész nap kísért a szent ének szava: „Amit Uram te szenvedtél helyettem : én érdemeltem ...“ Nagyszombaton olyan csendes volt a szíved, mint amikor halott van a házban, csendes, szótlan halott. De husvét reggelén a tavaszi napsugár diadalt, életet, örömet hirdet és ha a húsvéti evangéliomban örvendező szívvel olvasod megint, hogy a kő elvétetett a sírról, a megfeszített Krisztus nincs a sírban, feltámadott — hogyne fogná el erős és szomjas vágyakozás a lelkedet, hogy bárcsak te is ott lehettél volna, odafuthattál volna és a szíved együtt doboghatta, ajkad együtt kiálthatta volna a világot megváltoztató húsvéti hírt: „Az Úr feltámadott, diadalmaskodott már a halálon . ..“ Két tanítvány, Péter és János, együtt futottak a sírhoz. Ők nehezebb szívvel tértek álomra nagyszombat estéjén, mint te, mert ők nem vártak boldog hajnalt a hét első napjának reggelére. Péter ébren és alva a Mester panaszos tekintetét látja mindig, amellyel hátra forPiter és János: husvét reggelén. (The Lutheran engedélyével). dúlt s őreá nézett, mikor a kakas megszólalt. János a szenvedő, a töviskoronás arcot látja folyton, amint az utolsó szót sóhajtja: Elvégeztetett . . . Mennyi önvád az egyiknek a szívében, mennyi szenvedő szeretet a másikéban. Hogy elválasztja őket a Nagypéntek! Péter háromszor megtagadta az Urat, János kettős jutalmat kapott tőle. Péterhez nem szólt semmit az Úr, Jánoshoz és Máriához kétszer szólt. Egymásra hagyta őket: vigasztaló fiúnak és édesanyának. Péter elvesztette önmagát, Jánosnak örökségül hagyta az Úr egész földi sze- retetét. Milyen megszegényedett az egyik szív, milyen meggazdagodott a másik. És mégis, mikor megjön a húsvéti hír: együtt futottak rninda- ketten . . . Nézzed csak őket, kövesd csak őket, testvéreim. A kereszt árnyéka eddig közöttük volt, husvét fényében megszűnt, elveszett. Megint együtt a kettő: öröm, szeretet, reménység mindkettő szívében. — Együtt futnak Krisztus sírjához, együtt futnak Krisztus meglátásához, együtt futnak az örök diadalomhoz : megkeresni, követni, szolgálni a feltámadott Krisztust. Ketten futottak együtt; egy hívő, aki nem kételkedett és egy bűnös, aki bűnét megbánta. Mind- a kettőnek a szívében egy reménység: „Jézus él ... én is vele . . .“ Együtt futottak a sírhoz. Üresen találták és hittek. Együtt tértek vissza a tanítványokhoz és együtt voltak ezután is mindaddig, mig a feltámadott Krisztus közöttük és velük volt. Azután elváltak egymástól. Külön utakon jártak, hirdetvén — Jaj, édes barátaim! Szédítően nagy dolog ez! A költő énekét százezren olvassák, a művész korálját millió ember énekli. Rég elporladt már a költő szíve s a komponista melódiát dudolgató ajka vigyorgó koponyává torzult, elpusztulnak klaviatúrán mászkáló ujjai és megörli a szú az orgonáját is, de énekei évszázadok múlva is zengenek. — Csak ami örökkévaló, a többi elmúlik, — mondja csendesen Pál. Az örökszép pedig úgy sem az emberé, hanem az Istené. Crüger szemeiben tiszta öröm lángja lobban, mint távoli hegyormokat világító villámfény. — Most már igazán rendben vagyunk! Nem magunkért, hanem Istenért. Nem múlandó hírnévért, hanem az ő dicsőségéért. Soli deo gloria! Jön-e velünk ezen az úton, Paulus? ... — Ha Isten akarja és ha lesz hozzá elegendő képességein, — feleli komolyan. <»— De van egy súlyos aggodalmam, Crüger uram. — És pedig? — Mi ne a templo mpadsorainak, hanem a kórusnak dolgozzunk. Emeljük istentiszteleteink áhítatát, adjunk éneket kórusaink ajkára, de ne törjük be templomi éneklésünk szentélyének kapuját, ne akarjunk közének lenni milliók ajakán. Én legalább úgy érzem, hogy Luther és a kiválasztott nagyok éneke ... Crüger hevesen közbeszól. — Aláírom felfogását, kedves Paulusom, de van egy megjegyzésem. Ember ne erőszakolja ítéletét saját korára, de ne is akarja a történet ítéletét elnémítani. Mi csak énekeljünk! Maga írja istenes költeményeit, én meg szárnyakat adok azoknak zengő melódiákban. Bízzuk a jövendőre, hogy kik éneklik azokat. Kicsi énekkar a kórus félhomályában, vagy millió ember a templom hajójában. Karmesteri pálca dirigálása szerint jóhanguak maroknyi serege, vagy szederjes ajak a halálos ágyon és barázdát járó vetőember harmatos reggelen? Egyedül Isten a megmondhatója. Ha Isten akarja, kórus ajkáról is letörli, mintha sohse zengett volna, ha akarja, milliók ajkára veti, mintha mindig zengett volna. Meghallgatják s fásult arccal mondják: honnan jön ez az ének? semmi közöm hozzá! Vagy hirtelen örömben felsikolt lelkünk: hiszen ez az én gondolatom, ez az én melódiám! ... Benne sír lelkem, életem, bánatom és vágyódásom! Ez az én énekem! . . . Csendesen ülnek mindhárman, mint akik egy közös nagy gondolatban találkoztak. És csitult örömmel élvezik azt a boldogságot, amit megtalált igazság néma végigondolása ad az embernek. Óvatos ajtónyitással Crügerné tekint a szobába. — János, kérlek . .. Mintha másik világból kellene visszatérnie, merengve néz maga elé s végigsimítja homlokát. Hirtelen felriad.
