Harangszó, 1932

1932-05-29 / 22. szám

1932 május 29.

HARANGSZÓ

175

ősi, szent rögöt, amely kenyeret ad és simogató kézzel lefedi a szemünket egykoi. Nem a mi hibánk, ha nem így lett. A magyar katona hősi bátorsággal járta meg a harctereket, a véres ütközeteket, a borzalmas rohamokat, a rémekkel teli kórházakat és azok a rongyos hősök mindig méltók lesznek egy nemzet hálájára és szeretetére.

Hősök napját, hősök emlékezetét ne intézd hát el egy unott kéz- legyintéssel, hanem gondolj hálával az áldozatra, amelyet érted és mindnyájunkért hoztak. És még egyet tégy: engedd magad még több, még nagyobb, még lángolóbb szeretetre tanítani ez által a nap által az iránt a szent Haza iránt, amelyért hétszázezer magyar katona életét adta.

UJ SZÖVETSÉG.

(Hősök vasárnapján)

A Kárpátokban most olvad a hó,

S a régi csontok kifehérlenek,

Csontok, szürke rongyok, tört puskák közt, Csontig fehérré tisztult emberek.

Be’ forrók és piroslók voltak mind-mind S jött téli hó, tavaszi áradat,

Nyári harmat s lemosta forró, vérük S az anyaföldet, mely rájuk tapadt.

S jöttek távoli könnyek, bucsucsókok És sok kicsi árvagyermek-imádság S lemosták róluk, ami még volt földi: Harc gyülölségét, élet sajnálását.

Fehérrek lettek, mint a temetők Márványai távoli hosszú sorba;

A kihalt utcákon nem tombol a régi élet vidám kacagása. Máskor lopva borult az est a hangos tájra. Most hirtelen ereszkedik alá, nincs senki kinn, aki elhessegesse. Benn, a megfogyatkozott családban sírja szíve minden bánatát, aki csak él. Mert melyik háznak ne lenne ezer panasza, vágya, reménye?

Szörnyű, kétségbeesett sikoly tölti be Marosék házatáját.

— Jaj, segítség! Megfojtanak! Annus remegő hangja úgy hatott, mint egy kis csicsergő madárka utolsó végszava, mikor a vércse elkapja, hogy gyilkos körmét szívébe mártsa. De hol lenne ilyenkor segítség, amikor minden házon szomorúság ül, mikor minden élő lélek a maga búbánatával foglalkozik.

Erre számítottak Marosék is, de csalódtak, mert a következő pillanatban egyetlen rúgással dönti be Marosék zárt ajtóját egy termetes férfiú. Mint valami párduc, ráveti magát a gyilkosokra s szétszórja őket.

Annus aléltan fetreng a földön, nyakán összecsavart törülköző. Alig piheg már, szinte az utolsót hörgi.

Miska, a hű pajtás sietve oldozza meg a gyilkot, ölébe kapja a leányt s

A Kárpát csupa nagy-nagy sirhalom S ők fehér tejútként rá végig szórva.

Nyugton nyugosznak, mint a csillagok ... Máshol még áll a harc, győznek vagy buknak, Ök a maguk harcát már megharcolták S tisztán vitték meg kardjukat Uruknak És Isten őket kegyelembe vette,

Az éhséget, a fagyot s a vért lemérte S rátette árvák nyomorát, könnyét És ilyen szövetséget testált érte:

(így szólt Isten:) Elfogadom váltságul A mull bűnéért a magyar honvédet, Eltöröm a vesszőt; gyermekeiknek Emelkedjék fel a lesújtott élet.

Akarom, hogy a Kárpát vérválasztó Legyen a népek közt évezreken,

Ami magyar, az rajta innen gyűljön És túlra folyjék, ami idegen.

Vérző magyar, kiterjesztem fölédbe Védőkaromat, mig e csontok érnek A Kárpátokig megváltott s megáldott Hazád lesz itt — s túl rajta nem kisérlek. A Duklától Rotundáig fehérlő Csaba útján én őrködöm veled S a megbűnhődött múltért s jövendőért,

A víg esztendőt elhozom neked.

Dedök Pálné, Szabó Hermin.

Nagy papok fürdőzése Hévízen a vallásbéke éveiben.

Irta : D. Payr Sándor.

Előttünk még a szép, jellemző kép: három egyházfelekezet püspöke, Nemes Antal, Kapi Béla, Józan Miklós, egymás mellett ülnek a Kossuth-zarándokokat Amerikába szállító nagy tengeri hajónak

rohan vele haza, az utca túlsó oldalára. Öreg édesanyja gondjaira bizza addig, mig az orvos megérkezik. Benkőék már alusznak. Gábort óvatosan felkölti az istállóban.

— Hamar fogjon be, hozza el az orvost. Talán még nem késő! Talán még meg lehet menteni szegény Annust.

VII.

Hatalmas lángnyelvek törnek az égnek Marosék portáján. A szalmatetö haragos, bodor füstje alant marad s meg- közelíthetetlenné teszi a házat. Hiába minden, a tűzoltók minden erőfeszítése sem tudja megmenteni a jószágot. Isten is úgy akarta talán, hogy porrá égjen ez a bűntanya s hogy még csak egy árva borjút se lehessen kimenteni belőle. A tűzoltók munkája így a szomszéd házak védelmében merült ki. Egy óra leforgása után csak a kormos falak meredeznek panaszosan, árván az égnek.

A másnapi hatósági bizottság előtt minden megidézett egyén megjelent, egyedül Marosék nem. Senki se látta őket. Más tűzesetkor a házbeliek ott szoktak siránkozni, jajgatni, de özvegy

fedélzetén. Mily szép volt a püspök atyafiaknak békességben való együttla- kozásuk. (Lásd a képet: Luther-Naptár 1929. 102. lapon.)

De Nemes püspökre az amerikai parton már érseki tilalom várakozott: nem tehet koszorút Kossuth szobrára! És ugyan miért nem? Mennyire fájt ez akkor a róm. kath. magyar hazafiaknak is. Hát szabad Rómának így belegázolni a magyar hazafias érzelmekbe?

A nagy Széchenyi Istvánnak is megragadta lelkét, midőn Kolozsvárott járt és itt 5, azaz öt egyenjogú vallásfelekezetet talált szép egyetértésben, ami papjaink jó barátságából és a közös temetőből is látható volt. Ezért mondta Széchenyi Kolozsvárt nevezetes helynek. „Nem kellene-e sírnunk magunk felett — kérdi Széchenyi — ha a vakbuzgóságot még a halottak országára is kiterjeszteni látjuk?“ A legnagyobb magyar ma bizony eleget sirhatna.

Most száz éve a baráti érintkezés a másvallású müveit magyar papok és főpásztorok között nem volt ám ritkaság. Akkor még az erős hazafias érzés legyűrte a külföldről szított fanatizmust. A nemességért folyamodó Kis János szuperintendenst 1822. Somogyi Lipót szombathelyi püspök ajánlotta legmelegebben. Haubner Máté szuperintendens gyakori vendége volt Sztankovics János győri püspöknek. Ennek asztalánál ismerkedett meg Albach Szaniszlóval, a szabadelvű, jeles franciskánus szónokkal, Széchenyi bizalmasával. Sztankovics Haubner bevonulásához a díszes püspöki hintóját is átengedte.

*

A régi magyar püspökök jóbarátságát hozta vissza emlékezetembe egy új könyv, melyet mostanában olvastam. A címe: A szombathelyi egyházmegye

története. Irta dr. Géfin Gyula. A II. k. 111. lapján Szabó Imre püspök simára borotvált, derűs kövér, beszédes arcát megpillantva, mintha csak Karsay Sándor győri lelkészt, az „utolsó evang. szuperintendens“ jóságos arcát láttam volna magam előtt. A két derék nagypap arcMarosnét és fiát nem látta tegnap este senki a tűzesetnél se. A hatóság az istállóban tizenkét darab jószág szenesedett hullája között akadt rá a Maros-csemete holttestére. A vizsgálat öngyilkosságát állapította meg abból a kötélfoszlányból, mit a nyakán találtak. Bizonyára szégyenérzete s késönébredt bűntudata vetették őt a biztos halálba.

Marosnét hiába keresik a romok között. Sehol semmi nyoma. Napokon keresztül hiába várják, nem jelentkezik. Hova lett? Senki se tudja. A hatóság figyelme ráterelödött s széles körben megindította felkutatására a nyomozást, mert a gyújtogató senki más nem lehet, mint ő.

Eleinte jöttek ugyan hírek hol közelebbi, hol távolabbi falvakból — találó személyleirással —, hogy egy örült asz- szonyt láttak arra rohanj, de aztán nyoma veszett.

Vili.

Az orvos még jókor érkezett. Sikerült megmentenie az élet és halál közt lebegő leányt. Néhány nap múltán már át is szállíthatták a beteget Benköékhez.

(Folytatjuk.)