Harangszó, 1932
1932-03-20 / 12. szám
1932 március 20. HARANGSZÓ 01 Finnország „katona bácsi“-ja. Áldja meg a jóságos Isten mindazokat a nemes szíveket, akik kényszer nélkül, lelkűk sugallatára hallgatva segítenek, hogy beteljesüljön 100 romhányi ev. álma, — egy drága kicsi templom!' Cső váry Dezső ev. lelkész. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! nem siet segítségére a magyar ev. társadalom.. Kimondom a szót: templom kell!! Hogy lehetetlen a mai viszonyok mellett? Nem lehetetlen! Egy boldogult jólelkü úr erre a célra hagyott a romhányiaknak telket. Ennek az úrnak a fia megígérte, hogy követ ád, sőt másképen is segítségünkre siet jóságos szívével. Van kétezerötszáz pengőnk. Tehát ha még adakozás útján összejönne háromezer pengő, úgy állna egy drága kis templom Romhányban. Mert ezen múlik minden ; ezen múlik 100 ev. lélek megmentése ! Ez a templom a romhányi ev. hívek könnyes vágya, ezért imádkoznak, ezért zörgetnek a ti irgalmas szivetek ajtaján boldog evangélikusok ! Az egyik ev. lapunk hasábjain már felsírt a kiáltásunk és megtalált egypár szivet, akik imáik kíséretében adakoztak. De csak a szegény evangélikusok küldtek, a gazdagok nem és nem küldtek az egyházak sem semmit! Pedig ha csak P50 P-t küldene minden egyház, már akkor közel lennénk a kívánt ösz- szegliez. Hát mi összetett kezekkel kérünk, körryörgünk, segítsetek, segítsetek, mentsétek , meg a 100 ev. lelket : A mélységből kiáltunk fel hozzátok ev. gyülekezetek, ev. emberek ; hogy ha él lelketekben a hitnek egy szikrája, ha fáj sziveteknek 100 ev. lélek szörnyű vergődése, ha át tudjátok érezni az ő fájdalmukat, akkor segítenetek kell! Adományokat vagy a Harangszó szerkesztőségébe, vagy lelkészi hivatalomhoz — Kétbodony, Nógrád vm. — kérjük. Számunkra a vallás vagy minden, vagy semmi. Isten téged akar, nem a pénzedet. * Aki várja az időt, az elveszti az időt. „Armeíjan séta“. Ez a furcsa két finn szó nem generálist takar, sem hadügyminisztert, bár szava elhat a legfelső katonától a legutolsóig. Ajkáról vezényszavak nem pattognak, de előtte minden baka a legnagyobb tisztelettel vágja össze a bokáját. Rohamsisakja alatt agg ábrázatával és lóháton megfelelne hadseregparancsnoknak is, holott a hadsereg legutolsó katonájának tartja magát. Még csak nem is katona s az emberi élet legnagyobb csatáit nyeri meg szinte napról-napra. Diadalról nem ír a világ- történelem, nincs sehol feljegyezve, legfeljebb egyetlen nagy könyvben, de az is láthatatlan. Kicsoda lehet ez az ember? Nem katona és mégis minden viselkedése olyan katonai, élete annnyira felsőbb hatalom alá vetett, nem parancsolnak néki és mégis engedelmeskedik; ő sem parancsol és mégis szót fogadnak néki. Fegyverzete sincsen s mégis fel van fegyverezve, hfem az acélsisak ad neki tekintélyt, hanem az üdvösség’sisakja, melyet akkor öltött magára, mikor a Krisztus katonája lett. Oldalán ricrn lóg világhírű damaszkuszi acélpenge, mert csak a lélek egyszerű kardjával hadakozik. Mellét nem védi erős acélsodrpnyból, vagy kemény bőrből készült vért, hanem csak az igazság örökveretű vértje. Amikor harcba száll, nem bronzpaizzsal védekezik az ellenség gyilkos nyilai ellen, de maga elé tartja a Sátán elleni harcában a hit fénylő paizsát. (Ef. 6, 10—17.) A neve „armeijan setä“: a „hadsereg — sirdogált csendesen az édesanya. — Nem hallotta kegyelmed, hogy mit do- boltatott a földes urunk, a győri püspök ur, hogy ne merészeljen senki sem a va- dosfai „eretnek“ templomba menni, mert meg fogja emlegetni még öregkorára is. Úgyis szálkák vagyunk a tiszttartó ur szemében hitünk miatt, most még ráadásul, ha megtudja, hogy mégis járnak Va- dosfára, bizony deresre húzzák kegyelmedet is, Pétert is. — Ugyan, hiszen senki sem tudja azt meg! — Veti oda Péter, hogy megnyugtassa édesanyját. Újból a tükör felé fordul, most már borotválkozni kezd. Azt hitte, hogy édesanyja talán valami más miatt ellenzi a Vadosfára való menetelt. — Persze, hogy nem tudja meg senki, — hagyja rá mellénygombolás közben Péter atyja is. Hogyan is tudnák meg, hiszen a kertek felöl megyünk! Aztán meg a tisztelendő urnák is meg akarom mondani, hogy Himodról is nehéz lesz most már átmenni az istentiszteletekre. Bizonyára nem tudja még s azt találja hinni, hogy hűtlenekké lettünk hitünkhöz, azért kerüljük Vadosfát. Az édesanya Péter ruháit szedegeti a szekrényből, lassan megfordul: — Még hogy nem fogja megtudni senki? Hát |ános szomszéd talán nem mondaná el? Hiszen lépten-nyomon árulkodik ránk azóta, amióta kegyelmed kibökte neki, hogy akár a világ végéig is harangoztathat a győri püspök úr, a himodi római hitű templomba akkor se teszi többet a lábát! Hát azóta nem sug-e be minden csekélységet a tiszttartó urnák? Most is reggel óta hol ő, hol a felesége lopakodik a kerítéshez, hogy átlessenek. Hátha éppen azt lesik, hogy a dobolás dacára átmennek-e mégis a vadosfai templomba? — Hátha ránk lesekszik, csak leselkedjen, majd piros nadrágot kap a tisz- tartó úrtól! — Egyébként is, már csak azért is átmegyünk a vadosfai templomba: az első az Isten és csak azután jön a győri püspök úr a maga rendelkezéseivel! Péter ügyét is el kell intéznünk. A sógoréknak is megígértük, hogy felkeressük! A szegény öreg parasztasszony jár- kel a szobában. Egyet-mást rendezget, az öreg ledobált ruháit a konyhába hordja. Egy-egy leszakadt gombot varr fel, majd söpriit ragad és a szemérmetlen pókot, amely még ünnepnapon sem restel munkálkodni s jókora fonálon ereszkedik alá a mennyezetről, seprővel ügyesen leakasztja, mire észrevenné magát a pók, már az udvaron, a pocsolyában találja magát. Tesz-vesz, de nem szól egy szót sem. Az ura mindig olyan volt: amit egyszer a fejébe vett; azt'nem lehetett onnan kiverni. Péter ugyanolyan: az apja fia.'Csak az Isten’megsegítené őket, ha már mindenáron át akarnak menni. Péter és édesatyja tényleg elindultak a messzekörnyéken egyedül engedélyezett, de a környék elől immár eltiltott vadosfai evangélikus templomba. Elindultak dacára a permetező esőnek, a do- bálásnak, a szomszéd ieselkedésének: első az Isten, aztán jön a győri püspök! Amikor elmentek, az öregasszony magára zárta az ajtót. Szekrényéből elővette ócska, kopott kötésű, megbámult szakadozott lapú imakönyvét, odaült az ablakhoz, aztán könnyes szemmel imádkozni kezdett. (Folytatjuk.)
