Harangszó, 1932

1932-03-06 / 10. szám

1932 március 6. HARANGSZÓ 75 A kérelmezők az engedélyt megkap­ják ahhoz, hogy magoknak lelkészt „szerezzenek“. Választanak-e nyomban, nem tudható. Daróczy Borbála 1722. évi március hó 4.-én kelt levelében úgy a maga, mint népe nevében Valentinyi Il­lés cinkotai lelkészt hívja meg lelki pásztorául. A gyülekezet — megalakulása óta —, mint a legtöbb evang. gyü­lekezet, a küzdésnek és ál­dozatkészségnek példaképe. És bizonysága az Úr megtar­tó és megsegítő kegyelmének. Rajta szemmel láthatóan be­teljesedett: .mikorvizen mégy át, én veled vagyok és ha fo­lyókon, azok el néni borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg és a láng meg nem per­zsel téged. Mert én vagyok az Ur, a te Istened“. (Ézs. 43., 2, 3) A viz és a tűz sokszor tette próbára a hívek hitét, áldozatkészségét, „de az Úr­hoz kiáltanak szorultságukban, sanyarúságukból kiszabadította őket“. (107.*Zs. 19.) A Duna partján települt Apostagot ugyanis sokszor öntötte el a gátját szakított folyam, elá­rasztva a magánházakat, a templomot, iskolát, nem ki­méivé — míg a magasabb fek­vésű helyre nem tették — a te­metőt sem. így 1768-ban (ezt megelőzően, ki tudja, hányszor), 1838., 1843., 1853., 1862., 1876-ban kondult az árvizet jelző vészharang. Ettől kezdve erős gát védi a községet. S midőn 1891- ben még áthágta az ár a gátat, még egy méterrel emelik azt. S most emberi szá­mítás szerint ez az elemi csapás nem fe­nyegeti a lakosságot. De nem kisebb próbára tette a híve­ket a tűz is. Az ismeretlen időben épült templom 1786-ban vagy körül leégett. Valószínűleg e tűzvész alkalmával vesz­tek el az első anyakönyvek, iratok. Az új templomot nem a régi sekély, tűzveszé­lyes és Sziik telekre, hanem dombosabb házhelyekre csakhamar felépítik, hozzá 1808-ban tornyot emelnek, melybe a már 1805-ben öntetett s egyelőre falábra helyezett két harang kerül. 1809-ben az egyházat ismét nagy csapás éri. A templom, a torony, haran­gok tűzvész martaléka lesznek. De a hívek nem csüggednek el. Példás lelke­sedéssel fognak az újjáépítéshez. Oly áldozatkészséggel, hogy a következő evben már három új harang is kondid az újjáépített toronyban s új orgona zendül a megrenovált templomban az Isten di­csőségére. Ezután békének örvend és virulásnak indul az egyház. A“hivek úgy remélték, hogy a béke verő­fénye állandóan övezi majd az oly sokszor kemény próbára állított egyházat. A Gondviselő azonban jónak látta mégegy- szer megpróbálni a hívek lelki­erejét s egyházhűségét. 15 évi béke után 1825. április 27-én ismét tűz pusztít végig az egész községen, melynek a templom, torony, iskola, lel­készlak, számos buzgó hivő magánvagyona, a lakások há­romnegyed része , áldozatul esik. Romokon kivid alig ma­rad egyebe a koldussá vált egyháznak. Csak egy maradt meg: törhetetlen hite, s 1827. év­ben már az e képen feltünte­tett újjáépült templomból tör fel a hála, igazolva az Ígéret valóra válását: „hű az Istén, aki nem hágy titeket feljebb ki­sértetni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel a kimenekedést is megadja“. Hirdetve: „akik az Urban bíznak, erejük megújul, szárnyrakelnek, mint a saskeselyük“. A hivek serege ma is ebben a temp­lomban szolgálja az Urat, erösítgeti hi­tét, hogy arról az elődökhöz méltó áldo­. 4 Az apostagi evang. templom. A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (12) István előadta Amália néni óhaját s kérte Évát, jöjjön vele, mert a néni sze­retné látni s nagyon megbánta, hogy oly mostohán viseltetett egykor vele szemben. Míg Irénék otthon voltak, nem merte magát e lépésre szánni, mert félt, de most felhasználja az alkalmat, hogy megláthassa Éváját. Éva meghatódott s maga elé nézve elgondolkodott, de hirteleniil határozott s így válaszolt: — Amíg Irén és férje nincsenek ott­hon, nem mehetek. Ugye ezt megérti, Horvai úr? Úgy tűnnék fel, aki lopva akar a nagynénivel találkozni, ily vád pedig ne érjen. Bármennyire szeretném látni a nénit, ez alkalommal mégis le kell mondanom az útról. De meg fogom őket látogatni. Még pedig akkor, mikor mind­nyájan otthon lesznek. Mondja meg a néninek, nem haragszom senkire s meg­bocsátottam mindenkinek. Szeretettel gondolok reá s alig várom a napot, mi­kor megölelhetem. A jó Isten nem feled­kezett meg rólam. Gazdagon ellátott mindennel, mire szükségem van s nincs okom panaszkodni. Tudok dolgozni, tu­dok imádkozni s a többi jön magától. Mondja meg nékik, hogy boldog vagyok. Most hirtelen elnémult. Valaki eszébe jutott. Már-már szerette volna kérdezni, mit csinálnak Eőriék, mit csinál Arthur? De mégsem szólt. Ne lássa senki az ő titkát, maradjon az vele; az ö rejtett ál­ma úgy sem válhat valóra, miért is be­szélne róla? István elérzékenyedett s alig tudta könnyeit tartóztatni. Szerencsétlen ez a leány s milyen boldog. De vájjon szeren- csétíen-e szegénységében, mikor oly boldog? Úgy látta, hogy nem. Aki jó kedvvel tudja dicsérni az Istent, az nem lehet szerencsétlen s ha kolduskenyeret eszik. Óh, mit nem tesz az Istenbe ve­tett hit az emberek életében, ő is tapasz­talta ezt. S mégis milyen kevesen tudják, azért oly boldogtalan a világ. E régi felfogásáról most még inkább meg­győződött. Éva szerfelett csodálkozott, hogy Elizék átadták birtokrészüket és semmit­tevéssel élnek pénzükből. Egyre csóválta fejét. Nem tartotta helyesnek. Ki is fe­jezte a dolog felett aggodalmát. István látta, hogy Évát hiába eről­tetné elhatározása megváltoztatására s búcsút vett. Éva hálásan megszorította kezét, hogv hírt hozott otthonról, ha egyik-másik fájdalmas is volt, de na­gyon örült, hogy hallott Amália néninek bünbánásáról. Mikor István eltávozott. Anna néni szelíd szemrehányást tett Évának, hogy nem árulta el neki eddig előkelő származását. Éva megnyugtatta a jó nénit: — így volt ez helyes. Ki tudja, mi­nek tartott volna engem, ha megtudja, hogy édesatyám ezer hold földnek volt az ura s én meg hímzéssel, varrással ke­resem kenyeremet. Rosszat sejtett volna múltamban s nem szeretett volna úgy, mint szerette a szegény varróleányt. Ta­lán be sem fogadott volna házába. Most már megismert s nyugodtan hallhatta szomorú élettörténetemet. Szeressen to­vábbra is Anna néni. Hisz a jó Isten sem személyválogató, ' hanem kedves előtte mindenki, aki őt féli. Ezzel átölelte a jó nénit s össze­vissza csókolta, míg el nem sírták magu_ kát mindketten. XIV. Amália nénit rosszul érintette a hír, de megértette Évát. Éva nem jöhetett titokban, még megvádolhatnék, hogy ás­kálódni jött a néninél testvérei ellen. Ez pedig nem fér össze az ő jellemével. Le­galább meg volt a remény, hogy meg­látja még Évát s tudta, hogy nem harag­szik reá. Lelkiismerete megnyugodott. Különben is sokkal jobban érezte magát, mióta Irénék nem voltak itthon s István vezette a gazdálkodást. Több történt most egy hét alatt, mint máskor egy hó­nap alatt. Mindenki tudta a teendőjét s nem vár senki nógatásra. A cselédek csakhamar beleszoktak a szigorúan betar­tott rendbe s látták maguk is, hogy ez a helyes. Amália nem bánta volna, ha mindig így lenne, de fájdalommal tudta meg, hogy Istvánt hamar elveszíti. Úgy gondolta ugyanis, hogy István náluk

Next

/
Thumbnails
Contents