Harangszó, 1932

1932-02-07 / 6. szám

1932 február 7. HARANGSZÓ 45 fiával. Mikor Salzburgban a vámtiszt kofferjaink tartalma után érdeklődött, ez a gyárosné is csak azt mondta, hogy nincs semmi elvámolni valója. S ime, mikor felnyittaták vele bőröndjeit, nem kevesebb, mint 6 ruhakelmét és egy ra­kás porcelán edányt stb. húzott ki a vámtiszt abból. Kis fia felette rakoncátlan volt. Mi­kor mondtuk neki, hogy tanítója majd ráncba szedi, rögtön így válaszolt: Becs­ben s Ausztriában nem szabad a gyer­meket az iskolában megverni s megbün­tetni. Nem irigyeltük a bécsi iskolát s tanítót. A bécsi Westbahnhofon kiszállva a hordároknak s munkanélkülieknek egész raja versengett azért, hogy podgyászun- kat hordhassa. Mi takarékosságból ma­gunk vittük azt. Az elektromoson aztán beszélgettünk arról, hogy itt még sem volt helyén való a takarékoskodás, mert ezek az emberek is mind imádkoznak a mindennapi kenyérért, vagy legalább is áhitozzák azt. Egy falattól megfosztottuk őket a túlságos takarékoskodás követ­keztében. Ilyen filozofálás s beszélgetés közt aztán szerencsésen ott hagytam az elekt­romosban aktatáskámat s úti jegyzetei­met. Nem töltöttem ezért még egy éj­szakát idegenben, csak haza siettem. Azt hittem postán is visszakaphatom elha­gyott értékeimet, de bizony harmadnap személyesen kellett értük mennem. Mikor hazaérkeztem s beléptem szobámba, megszólalt az esti harang, templomtor­nyunknak Jiííspgharangja*), szívünkbe, ajkunkra adva a hálaadást s a könyör­gést: „Maradj meg hűségeddel Velünk, Uram Isten, Adj erőt, hogy megálljunk Mindvégig a hitben.“ *) A hűségharangja nevét onnan vet­te, hogy 10 évvel ezelőtt, mikor városunk magyar maradt, ez hirdette először Sop­ron hűségét nemcsak a város összes la­kosainak, hanem a főispán telefonján ke­resztül a népszavazás után érdeklődő osztrákoknak is. w _ Epiilhet-e evang. ímaház Lentiben ? A jugoszláv határ mentén, Zalavár- megye területén, több apró községbe el­szórva 81 evangélikus család él. Valami­kor, a most elszakított alsólendvai gyü­lekezethez tartoztak; Trianon óta pedig a tőlük 50—60 km.-re lakó zalaegerszegi lelkész pásztorolja őket. Átlag havonkint egyszer jönnek össze istentiszteletre, töb­ben igen tekintélyes távolságról, hegyes- völgyes utakon érkeznek meg. Az isten- tisztelet helyéül idáig szívességből áten­gedett gazdasági iroda, máskor lakó nél­kül. üresen álló szoba, elhagyott csend- őrségi laktanya vagy épen lépcsőházi előtér szolgált. Hisszük azonban, hogy imádságunk azért ezekről a helyekről is az Istenhez talált. De a múlt esztendő­ben, karácsony II. ünnepén ez a 81 csa­lád elhatározta, hogy Lenti községben, amely a szórványnak meglehetősen a központjában fekszik, egy kis imaházat épit. Évek óta gyűjtögetve a hívek egy­házi adóját s a Gyámintézet adományait, ma annyi pénzük van, hogy 500 pengő hiányával egyszerű kis imaházukat meg­építhetnek. 500 pengő a hiány! Ezen for­dul meg: épülhet-e evangélikus imaház Lentiben? — 500 pengő megszerzésétől függ: lesz-e állandó otthona Lentiben az Isten evangéliomának, felépülhet-e egy akármilyen gyenge kis végvára ott a ha­társzélen a magyar evangélikus anya- szentegyháznak, felemelhetjük-e azt a kis fatornyot, amely 81 evangélikus csa­ládnak lesz biztatója, erösitöje, lelkesitő- je, feltiizhetjiik-e a keresztet a torony csúcsára, hogy hirdesse az i ngadozók- nak: „Vigyázzatok! Álljatok meg a mi­ben!“... Mindez már csak 500 pengő­től függ! ... Egy gazdag londoni hajóvállalkozót nagy csapás ért. Hajóinak nagy része el­süllyedt a viharos tengeren. Azt lehetett mondani, hogy vagyonának csak a ron­csai maradtak meg. Képzelhetjük a vál­lalkozó nehéz lelki állapotát, amely erőt vett rajta, mikor meghallotta hajói pusz­tulását. És épen ebben az időben „jóté­kony célra!“ gyűjteni mentek hozzá. Maga a gyűjtő is kétkedve nyitott be. „Talán izgatottságában kidob?... Talán nem ad semmit?... Talán kifizet néhány fillérrel?... És „csodák csodájára“ min­dennek épen az ellenkezője történt. Szi­ves fogadtatás után a gyűjtő éppen a tíz­szeresét kapta annak az összegnek, amennyit remélt. „Tatán nem is igaz az a borzasztó hir, amit hajói pusztulásáról hallottam ... hogy ilyen szép összeget ád jótékony célra?“ — kérdezte a gyűjtő csodálkozva. „A hir bizony — "sajnos — igaz. Hajóim nagy részét elveszitettem, nem vagyok már gazdag ember, de ép­pen ez az alapja annak, hogy többet ad­tam, mint amennyit ön remélt. Javaim, gazdagságom megfogyatkozása engem arra int, hogy a jövőben még hivebb sá­fára legyek az istentől reám bízott földi értékeknek, mert tudom hogy a mostani csapás intőjét — jel, figyelmeztetés az Istentől arra, hogy neki hatalma van arra is, hogy minden javamat elvegye ... és nem tehetek többé sáfár! A jövőben még inkább az Ur törvénye szerint akarom használni földi javaimat!“... Merjünk-e ma adományt kérni a len- ti-i evangélikus imaházra? ... Merjünk-e? Amikor napszámos híveink a munkanél­küliség rémével küzködnek, birtokosaink a gazdasági válság malomkövei közt őr­lődnek, tisztviselőink a megcsonkított fi­zetéssel nem tudnak mit kezdeni, nyug­díjas híveink öreg napjaikban nehéz testi munkával akarják pótolni a leszállított nyugdíj hiányzó .részét... Lehet-e ma kérni? ... És főleg: lehet-e ma adni, se­gíteni, jótékonykodni, áldozni? ... Lehet! mihelyt az angol hajóvállalko­zó lelke él mibennünk is! Lehet, mihelyt az evangéliom okoskodása befészkeli ma­gát szivünkbe! Lehet, mihelyt mi is meg­látjuk a mai nyomorúságban az Isten intő kezét, mihelyt megértjük, hogy javaink megfogyatkozása arra figyelmeztet, hogy a jövőben hivebb sáfárok legyünk, mert Istennek van hatalma arra is, hogy vég­kép kivegye kezünkből a munkaszerszá­mot, hogy örökre letiltson az őseinktől örökölt mezőről, hogy elvegye fizetésün­ket, nyugdijunkat az utolsó fillérig... és nem lehetsz akkor többé sáfár... Hát ezek után sem adsz valamit a lenti-i evangélikus imaházra? . .. Megke- ményited a szivedet és a mi rimánkodá- sunkra azt mondod: nincs, nem lehet!? Jól van! Isten ítéli meg minden mi cselekedetünket... De azt még elmon­dom, hogy a lenti-i rópiai katholikus föl- desur 1200 pengő, Egyezerkettőszáz pen­gő értékkel jött segítségünkre. íme 1200 pengő egy róm. kath. földesurtól az evangélikus imaházra! Ennyit adott ö... Mennyit adnak az evangélikus testvé­rek? ... És mennyit adsz te? ... Nagy Miklós, cv. lelkész. (Akinek ez a cikk megérintette szivét és ajándékot akar küldeni a lenti-i ev. imaházra, ajándékát küldje a cél megne­vezésével erre a címre: Evangélikus lelké- szi hivatal Zalaegerszeg. Az adományo­kat a Harangszóban nyugtázzuk. Szerk.) Második levél. Levelemre igen sokfelöl keresett föl válasz és kérés. Egyik biztató, másik tompító. Úgy érzem, ha ennyi lélek visszhangzik betűimre, kötelességem vá­laszolni. Néhányan színesüvegü álmodozónak látnak. Bár úgy lenne! Véresebb és hitet pusztítóbb keresztmetszetét e kornak kevesen látják úgyj, mint én. A pocso­lyából az eszmék magasára verejtékes munka árán jutottam föl. Mindig nyitva volt a szemem. Se paloták fénye, se kunyhók fertőző légköre nem tántorított meg. Nem is fog soha. Mert egy bűvös varázs vesz körül; az emberszeretet. Ezen keresztül nézem az életet. Még ed­dig nem fizettem rá. Ami nyárspolgári szemmel bukásnak látszik, nálam emel­kedés volt. „Nincs ilyen falu“ — írja egy tanító. De van. A világ olyan, amilyennek lát­juk. Más a csecsszopónak, mint a sírra- hajlónak. Nekem így mutatta meg ma­gát. Tudom, hogy árnyéka is van a test­nek és a szónak. De miért ássak a rózsa gyökeréhez kíváncsiságból, talán elbete- gítem, mikor színes, illatos és boldogító. A tanyák, amelyek körülvesznek, jómó­dúak, a nincset nem ismerők. Mindig csak helyi viszonyról beszélek. Olyan parasztbálak és lakodalmak kevés he­lyen vannak, mint itten. De szorgalom­ban, találékonyságban is megdöbbentik az embert. Ellentétben kényelmes szom­szédaikkal. Piacuk a legnagyobb talán az Alföldön. Vásárjuk háromnapos. Min­den csütörtökön végeláthatatlan kocsi­sor bizonyítja, hogy ez a föld, ez a táj verhetetlen. Valami fenséges látvány, mikor 2 óra hosszat fehérsubás, fekete süveges, táncos lovú magyarok vonul­nak végig a nyílegyenes köves ország­úton. Mellettük subásan az asszony, mö­göttük pedig a reménységük mosolyog és vigyáz a baromfiakra, nehogy elkö­szönjenek. A faluban óriási baromfitele­pek vannak. Főleg olaszoké s más kül­földieké. A piacon mázsaszámra gyűj­tik, dobálják halomba a sok hízott szár­nyast, aztán hatalmas teherautók röpí­tik rendeltetésük felé.

Next

/
Thumbnails
Contents