Harangszó, 1932
1932-11-20 / 47. szám
HARANGSZÓ 1932 november 20. 37© pára sietett Gyámintézetünknek Istenben boldogult nagy elnökéhez, Gyurátz Ferenchez. 1923-ban több napig volt Magyarországon s tiszteletét tette Egyetemes Egyházunk felügyelőjénél, báró D. Radvánszky Albertnál és D. Dr. Raffay Sándor püspöknél, majd Szombathelyen D. Kapi Béla püspöknél. Hozzánk érkezése mostani utján is kiszáll Győrött, hogy D. Kapi Béla püspököt meglátogassa. Onnan indul tovább Budapestre, hogy az Egyetemes Gyámintézet ünnepélyét értékes előadásával gazdagítsa s hogy az Egyetemes Gyűlés alkalmával tágítsa nálunk is személyes ismeretségének körét. Alig tudnék említeni hamarjában olyan férfiút, akinek az evangélikus világban annyi személyes ismerőse lenne, mint D. Geisslernek. A Gusztáv Adolf-Egylet nagygyűléseire évente ezer és ezer ember szokott összegyülekezni s minthogy a nagygyűlést mindig másutt tartják, a közgyűlési tagoknak egy bizonyos törzsét leszámítva, a nagygyűléseken megjelenő közönség is mindig más és más. De Geissler kinek, csodás emlékező tehetsége van, úgyszólván valamennyit névről ismeri. De nemcsak a személyeket ismeri, de ismeri az azok mögött álló egyházakat, intézményeket és azoknak minden jajját, baját is. S amennyire csak lehet igyekszik azokon segíteni is. A szegény gyülekezetek, diasporák gondját mindenkor szivén viseli. így természetesen mindenki Geisslert keresi, úgy, hogy ő a Gusztáv Adolf-Egylet legzaklatotabb embere s ugyancsak elmondhatja az apostollal, hogy naponta szorogatja őt a sokaság és a minden gyülekezetek felől való szorgalmatosság. (Kor. 11., 11., 28.) De minél több a zaklatás s nagyobb a szorongat- tatás és szorgalmatosság, annál inkább elemében van Geissler. Energiája, szívóssága, mozgékonysága bámulatos. Olyan ő a Gusztáv Adolf- Egyletben, mint a higany a hőmérőben. Rendtorff, aki nap-nap után látja Geisslert élőszóval tollal, nem lankadó munkakedvvel szolgálni a Gusztáv Adolf-Egylet szent ügyét, — Rendtorff — ismételten az evangélikus világot átfogó eme nagy sze- retetmunkásság lelkének mondotta Geisslert. Bár Geissler a Gusztáv Adolf- Egyleten keresztül az egész evangélikus világnak szolgál, mégsem szabad őt holmi „világpolgárnak“ gondolnunk. Nem, ő testestül-lel- kestül német ember, s népét, faját rajongóan szereti, hogy miként egykor Pál apostol még saját boldogsága, üdvössége árán is segíteni akarna azon. (Róm. 9. 1—5.) De éppen ezért megérti úgy, mint a külföldiek közűi kevesen a Trianon okozta mély magyar fájdalmat, és szomorúságot. Erről tanúskodik az a bensőséges hang, amellyel a múlt évben egy nagy német napilap hasábjain köszöntötte a mi Egyetemes Felügyelőnket abból az alkalomból, hogy az visszaadta a Németországi Egyháznak évekkel ezelőtti látogatását. Erről tanúskodik az általa szerkesztett 1933. évi Gusztáv Adolf kalendáriumnak „Nem, Nem, Soha!“ c, cikke, ahol bemutatja Csonkamagyarország térképét, az “elcsatolt részeket s ahol nagy megértéssel és szeretettel szól hazánkról, egyházunkról, gyámintézetünkről s biztosít arról, hogy mig a németek velünk magyarokkal egyek abban, hogy e világnak, mikor földi és mennyei hazánkat akarja elrabolni, azt mondjuk: „Nem, Nem, Soha!“, ugyanakkor velünk egyek akarnak lenni az igenlésben, amellyel mi mindenkor Isten igéje mellé állunk. „Közös sors, közös szenvedés, közös hit és közös reménység köt össze bennünket. A jobb jövő felé haladva egy úton kell haladnunk“ vallja Geissler. Adja Isten, hogy D. Geissler Brúnó mostani magyarországi útja is a jobb jövő előkészítésének egy szerény stációja legyen! Ebben a reményben köszöntjük a Németországi Gusztáv Adolf-Egylet főtitkárát, ami kedves vendégünket. Isten hozta ! Grüss Gott! Ziermann Lajos. Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. N (22) Csetneky mosolyogva nézte őket. — Hát mi hogy teszünk, nászuram? — így ni! A lelkész ölelésre tárta a karjait. Egymás keblére borult a két ember s az elmúlt tíz esztendőt kárpótolta egy pillanat. István félre fordult. Nem tudta nézni a megható jelenetet. Thaily a lelkésztársához fordult. — Egy kérésem volna. Legyen olyan jó és nyissa ki a templomot. Az Isten házába térünk be első utunk alkalmával, hogy a lábai elé rakhassuk szívünk, lelkünk hálaáldozatát. A kis csapat belépett az Isten házába. Ima, hála, talán még soha nem szállt fel oily mélységes szent áhítattal az egek Urához a szent hajlékból, mint amilyen ennek a négy embernek fakadt a szíve mélyéből... Folytatták az utat. Negyedóra múlva a vár elé értek. Pista bácsi ugyancsak meresztette a szemét a furcsa társaság láttára. Kivált a rossz, sovány lovak keltettek benne gyanút. Az idejáró urak nem jönnek ilyen gebéken. Törte Volna is az eszén a dolgon még soká, ha Dénes fel nem riasztja. — Ereszen be, István bá’. Én vagyok. Nem ismer? István bácsi szemei kitágultak. Aztán örömmel kiáltott fel. —'A kis gazdám! A fiatal nemzetes úr! Csakhogy megjött! Csakhogy látom. Biz Isten, nem reméltem! Micsoda öröm lesz a várban! — Hogy van édesanyám? —• Jól. Azaz, hogy rosszul. Vagyis mit beszélek! Most már jól lesz! Nem lesz szomorú! Mert megjött a fia! Az Isten hozta! Dénes elnevette magát. — De hát eressze le már a hidat. Hiszen elfáradtunk már a sok ácsorgástól. Kivált az atyám, meg Thaly tisztelendő úr! — Micsoda? Az öreg nemzetes úr is megjött? Csetneky jóizüen kacagott. — Öreg az öreganyád! Hány éves az? — Kilencvennégy. — No lám. És te? — Én hetven leszek karácsonykor. — Én meg csak ötvenöt vagyok. — De mikor úgy megfehéredett a nemzetes úr! — Hja! Nem volt ám olyan jó dolgunk, mint neked. Árnyékos helyen üldögéltünk Thaly tisztelendő úrral. — Hát az meg a másik a tisztelendő úr? Ejnye, az is hogy szőkül! Vagy a szemem gyengül? Ugylátszik, kezdek rosszul látni. — Bizony én vagyok, István. Pista bácsi csóválgatta a fejét. — No, de ilyent! No, de ilyent! Kádár kezdte elveszteni a türelmét. — Hallod-e, öreg?! Leereszted már azt a hidat? Mindjárt a nyakadba ugrok s téged fektettek az árok fölé! Pista bácsi csúnyán nézett rá.-— No né! Még kend is beszél? Nem is tudtam, hogy itt van! Csetneky végét szakította a jó öreg kedélyeskedősét — Elég volt már a beszédből, István. Le azzal a híddal! Pista bácsi magához tért. — Már eresztem is. Aztán szaladok a nemzetes asszonyhoz. Thaly közbeszólt. — Várj még. Hogy van a feleségem, meg Annuska?
