Harangszó, 1932
1932-11-06 / 45. szám
360 HARANGSZÓ 1932 november 6. király, mintha elesik a harcmezőn, küzdve Istenért, meg népéért?“ A dánok, az oroszok, a lengyelek ellen két évtizeden át védte hazájának szabadságát s evangélikus hitét. Gusztáv Adolf azonban tudta, látta azt is, hogy hazájának szabadságát és evangélikus hitét neki Németországban kell megvédenie, abban a Németországban, amelyben a Habsburgok pápás uralma alatt a szabadságot s a hitet lábbal tiporták, ahol egy császári rendelet azt mondotta: „mi nem akarunk más hitet tűrni, csak a római katholikus hitet, s azokat, akik azt még el nem fogadták, megfelelő eszközökkel arra akarjuk kényszeríteni“. A jezsuiták s a császári megbízottak bejárták a Habsburgok országait s elvették az evangélikus nép bibliáját, kátéját, énekeskönyvét s azokat Luther s Melanch- ton képeviel együtt tüzredobták. Az evangélikus ház.akba, családokba katonákat, dragonyosokat raktak, akiket gúnyosan „házi-prédikátoroknak“ neveztek s azok a házbelieket erőszakkal térítették át a római katholikus vallásra. Az evangélikus prédikátorokat vasreverten tömlőébe vetették. Sokat közülük megcsonkítottak s halálra kínoztak. Kimondhatatlan sokai szenvedtek az evangélikusok Csehországban, Ausztriában, ahol úgyszólván teljesen kiirtották őket. Természetesen Magyarországot sem kímélték meg. Mindjárt a 30 éves háború elején Csepregen az alsó- és felsőtemplomban, tehát templomban 1223 evangélikust a szó szoros értelmében lemészároltak. Főleg azonban Németországban törtek rá az evangélikusokra. Ha itt sikerül — úgy gondolták — az evangélikus egyházat megsemmisíteni, akkor nyert ügyük lesz az egész világon. S a császár és szövetségesei már egészen a Keleti-tenger partvidékéig nyomultak előre. Ebben a végveszedelemben az evangélikusok úgy tekintettek Gusztáv Adolfra, mint ahogy mi hosszú, kínos éjszaka után a felkelő napra, vagy ahogy a tengerész a sarkcsillagra tekint. Gusztáv Adolfban látták a hős Gedeont, akit Isten az evangélikusok segítségére kiszemelt. Gusztáv Adolf maga is meg volt győződve arról, hogy Isten hívja s küldi öt végveszedelemben forgó hitsorsosainak és saját veszélyeztetett hazájának s evangélikus egyházunknak megmentésére. Miként 109 évvel azelőtt, 1521-ben, Luthert le akarták beszélni jóemberei arról, hogy Woirmsba menjen, Gusztáv Adolfot is vissza akarták tartani a németországi hadjárattól. De Luther azt mondá: „Ha ellenségeim olyan tüzet raknának is Wittenberg és Worms között, hogy lángja az égig csapna, mégis elmennék és vallást tennék Krisztusról...“ „Ha annyi ördög volna Wormsban, mint amennyi zsindely van a háztetőkön, mégis bemennék.“ Gusztáv Adolfot sem lehetett eltéríteni attól az eltökélt szándékától, hogy a németországi hitsorso- sok segítségére siessen. Hiába gúnyolták „hókirálynak“, hiába mutattak rá az ő kicsi seregére, gyenge felszerelésére, Gusztáv Adolf tudta, hogy Isten ereje erőtlenség által végeztetik cl (Kor. II. 12, 9..) s hogy Isten a hatalmasokat levonja az ö székekről és az alázatosakat felmagasztalja (Luk. 1, 52.). Alázatos; imádkozó szívvel szállt Németországban partra 1630. julius 25-én, éppen az ágostai hitvallásnak a császár előtt és a birodalmi gyűlésen történt felolvasásának 100-ik évfordulóján. „Te tudod, Uram, így szólt partraszálláskor imájában, hogy én ezen vállalatra nem a magam, hanem a Te dicsőségedre és elnyomott egyházamnak segélyére indultam el. Adj továbbra is jó előmenetelt, hogy a szent feladatot teljesíthessem Te magad kitűztél.“ Kísérőit is biztatja, hogy imádkozzanak, mert „a buzgó imádkozás fél gyézelem.“ S azután megindul az ő imádkozó, éneklő hadával. Gyözelemről-győzelemre megy. 1631. szeptemberében a legyözhe- t.etlennek gondolt ellenség vezérét, Tillyt, aki eddig soha semmiféle csatát el nem vesztett, Breitenfeldnél leverte. Egy szép emlék hirdeti' a breitenfeldi síkon Gusztáv Adolf diadalát. Az emlék felirata: „Gustav Adolf Christ und Held, Rettete bei Breitenfeld Glaubensfreiheit für die Welt.“ („Gusztáv Adolf, Krisztus hőse, Breitenfeldnél értünk küzdve, megmentetted a világnak a szent vallásszabadságot.“) Rövid idő alatt fél Németország, a Keleti-tengertől egész a Rajnáig s a Dunáig, s még ezentúl is, Gusztáv Adolfnak és szövetségeseinek kezébe esett. A bécsi császári trón inogni kezdett, s a pápás egyház ellenünk törő reménységének befellegzett. Ebben a végveszedelemben II. Ferdi- nánd is megalázkodott s az egykor duzzogva visszavonult hadvezérét, Wallensteint, kérve-kérte, hogy legyen a császári trónnak s a birodalomnak megmen- tője. Wallenstein miután így ura lett saját urának s hatalomban a császári trón fölé emelkedett, kilépett a küzdőtérre. Az akkori világnak két legnagyobb hadvezére, Gusztáv Adolf és Wallenstein került most szembe egymással. 1632. november 5.-én Lützennél, nem messze Lipcsétől, megkezdődtek az első csatározások. A döntő élet-halál harc azonban november 6,-ára maradt. Wallenstein katonái átkozódva, szitkozódva készültek a harcra. Gusztáv Adolf vitézeivel együtt térdrebo- rult s imádkozott, majd meg elénekelte velük Luther lélekemelő énekét: „Erős vár a mi Istenünk“ s az ő kedvenc csatadalát: „Ne csüggedj el kicsiny sereg!“ Azután lóra ülve, bejárta a hadsorokat, buzdító szavakat intézve a svédekhez, a németekhez s lelkűkre kötötte, hogy most vallásukról, szabadságukról, ideig és örökké tartó üdvösségükről van szó. Mikor 10 óra után felszállt a köd, Gusztáv Adolf csapatai élére lovagolt s ezen szavakkal: „Rajta, rajta, Isten nevében! Jézus, Jézus, engedd, hogy ma szent neved dicsőségére végezhessük a harcot!“ — megkezdte a csatát, amelyben ellenséges golyóktól találva, lebukott lováról s e szóval: „Én Istenem, én Istenem!“ kilehelte hős, istenfélő, nemes lelkét. Amikor katonái, kik rajongtak királyukért, erről értesültek, mint a ha- lálrasebzett oroszlán, kegyetlenül, kíméletlenül rávetették magukat a sokkal nagyobb számú ellenségre s mire besetvéledett, övék volt a csatatér. Gusztáv Adolf halála után még 16 évig folyt a háború, míg végtére megkötötték Osnabriickben s Miins- terben a „westfáliai békét“, amely biztosította az evangélikusok vallás- szabadságát. A lützeni csatatér elcsendesedett. Csak egy nagy kő, az úgynevezett „svéd kő“ hirdette, hogy Gusztáv Adolf ott az Urnák hadát viselte. (Sám. 1. 25, 28/b.) Amikor azonban a lützeni csata 200 éves fordulóján, 1832. nov. 6-án kegyelettel és hálával emlékezett meg az evangélikus világ Gusztáv Adolf haláláról, csoda történt. Mintha csak a hittestvérekért meghalt hősök, élükön Gusztáv Adolffal, feltámadtak volna. Mintha csak az Ur lelke szállta volna meg ott az embereket, Grossmann Keresztély, lipcsei szuperintendens szive gerjedezni kezdett s egyszerre csak megérezte, hogy Gusztáv Adolf munkáját folytatni kell. Még aznap több hasonló gondolkozást! barátjával egy alkalmi gyűjtést rendezett a szegény, elnyomott, elhagyatott, diaspórákban szétszórt hittestvérek javára s azon óráig es célig, amelyet számomra Gusztáv Adolf.
