Harangszó, 1932
1932-08-21 / 34. szám
1932 augusztus 21. HARANGSZÓ 271 az ő életében egy virágzó gyülekezet, egy poraiból feléledő egyházmegye volt a látható gyümölcse. Mikor azonban már régen a sírban pihentek porladó hamvai, az általa elvetett magnak még akkor is termettek drága gyümölcsei. Nem Sze- niczei Bárány György volt a lőrinczi tekintélyes szép templom meg- építője. Őcsak sövényből és sárból készült templomban szolgálta az Urat. De az általa elvetett mag kikelése tette lehetővé azt, hogy halála után két évtizednél is előbb megépüljön az egész egyházmegye máig is legnagyobb s a dunántúli kerületnek is egyik legtekintélyesebb temploma 1200 ülőhellyel. Nem Széni- czei Bárány építette meg a lőrinczi algimnáziumot se, amely az egész délvidéki ev. egyházat látta el egyházukhoz, hazájukhoz hű tanítókkal s amely egy Zsivora Györgyöt, az országos hirü emberbarátot s egy Balassa Jánost, a világhírű orvost s nemzetünk szeme- fényét, Petőfi Sándort számlálhatta tanítványai közé. De bízvást elmondhatjuk, hogy Szeniczei Bárány cselekvő keresztyénsége tette alkalmassá a lőrinczi gyülekezetét arra, hogy otthona és dajkálója legyen ennek a gimnáziumnak majdnem háromnegyed századon át. Szeniczei Bárány György munkás keresztyénsége fejlesztette a lőrinczi gyülekezetét olyan színvonalra, hogy abban alkalmas működési teret keressen és találjon egy Nagy István, aki az egész egyházkerületnek szuperintendense volt s egy Sántha Károly, aki örök szép énekeivel irta be nevét evang. egyházunk történetébe. Az ő énekei közül is mintha azok volnának a legszebbek, amelyek szinte Szeniczei Bárány György szivével, kegyességével dicsőítik az Urat, a Megváltót, akinek vére törölte el a mi bűneinket. Szeniczei Bárány György lőrinci gyülekezetében munkájával a bel- misszió területén maradt. Gyülekezetének, egyházmegyéjének, hazájának, népének ekkori viszonyai között, nem is gondolhatott arra a külmisszióra, amelyre tanítómesterének Franc- kenak másik nagy tanítványa Zinzendorf gróf 1732-ben küldte ki első hittérítőit. Hiszen Szeniczei Bárány ebben az időben még alig hogy visszatért Zala megyei száműzetéséből, ahova csak a türelmetlenség elől kellett menekülnie. A tapasztalat atonban azt mutatja, hogy ahol a belmissziónak igaz munkásai dolgoznak, ott azt is érzik, hogy felelőséggel tartoznak nem csak az itthon tévelygő lelkekért, hanem a szerencsétlen pogányokért is. A herrnhüti hittérítők kiküldetésének kétszázadik évfordulóján Sár- szentlőrincen megtartott külmissziói konferencia felelet is akart lenni A sárszentlőrinci evang. templom. végig a falakon s éberségre intette a posztokat. Aztán visszament az őrszobába s pihenésre tért. Az örök tehát figyeltek s járkálás közben gyakran meg- megálltak, füleltek, nem hallatszik-e valahol valami nesz, vagy zörej? Az egyik őr ép a mulatozók ablaka alá ért. Megállóit s hallgatózni kezdett. De az ablakon át alig hangzott ki valami. A vastáblák felfogtak minden lármát. Egyszerre felfigyelt. Mintha nyöszörgés hallatszana. A korláthoz lépett. Áthajolt rajta s belebámult a sötétségbe. Nem látott semmit. A nyögés újból hallatszott. Még a lélegzete is elállt, úgy figyelt. Emberi hang foszlánya ütötte meg a fülét. A vár alól, a mélységből jött a hang. Az őr a társára gondolt. Hátha azt érte baj? Megszólalt. — Ki az? Senki nem felelt. Az őr újból leszólt. — Ki az? Te vagy, Gyuri? Most megjött rá a felelet. — Én vagyok. Az őr elcsodálkozott. — Hol vagy? Honnan beszélsz? Panaszos hang hallatszott. — Véletlenül leestem. Nagyon kitaláltam hajolni a korláton, elszédültem s lezuhantam. Most itt függök egy sziklán vagy valami gyökéren, am,ibe beleakadt a kabátom. De már nem birom soká a kapaszkodást. Az erőm fogy. Mindjárt lezuhanok. Segíts hamar. — Istenem, Istenem! Micsoda baj ért, pajtás! — Ne sopánkodj. Inkább keríts egy kötelet, ereszd le s én azon felkapaszkodom. — Azonnal hozok! Csak tarts ki addig! — Várj csak! Még mondok valamit. Ne szólj ám senkinek erről! Érted? Ne tudjon róla senki, mert még megbüntetnének; hogy igv jártam. — Jó. Nem szólok. — Hát akkor siess. — Már megyek is. — Az őr elsietett s pár perc múlva egy hosszú kötéllel tért vissza. Egyik végét odakötötte a korláthoz, a másiknál aztán leeresztette. — Majd himbálom a kötelet. Te meg tapogasd. Egyszer csak hozzádér. _ ' — Csak rajta. Nemsokára észrevette az ör, hogy a kötél megfeszült. Leszólt: — Megvan? — Meg. * — Hát akkor gyere. — Már megyek. Pár pillanat múlva felért az ember. Átmászott a korláton s ott volt az őr mellett. Ibrahim volt. — No, csakhogy feljut... Hirtelen erős ütés érte balhalántékán. Szó nélkül összeesett. Ibrahim egy-kettőre lehúzta róla a ruhát. Magára kapta. Aztán felhúzta a kötelet, megkötözte véle az őrt. A szájába ruhát tömött s rádobta a köpönyegét. Aztán vállára vette a puskát s nesztelen léptekkel megindult. A kapu felé vette az útját. Útközben két őrrel is találkozott. Azoknak azt mondta, hogy körüljárja a várat. Maradjanak csak a helyükön. Nemsokára visszatér ő is a helyére. (Folytatjuk.)
