Harangszó, 1932

1932-08-07 / 32. szám

Főtiszt.$3 Kél

f r. T

ref,

ok

Ur. An tu 1 urnáku

harangszó

1932 augusztus f.

PAPj

MÁTIS SÁNDOR

érc- és fakoporsó raktára BELED, Fő-utca.

Állandóan d ú a választék érc- és fakoporsókban, szemfedőkben és sirkoszo- rúkban, valamint az összes temetkezési cikkekben.

V

pyára felkutatták a vadon élő méhek tanyáját, elszedték mézüket, de már Ábrahámnak lehettek odahaza ■i— Beérsebában is méhei, ahol lakása körül már tamariszkuszfákat ültetett. (I. Móz. 21. r. 33. v.) Nem is gyümölcsfát, hanem virágos díszfát! Aki ezt cselekedte, annak számtalan apró barma között háznál tenyésztett méhei is lehettek. A Gérárban lakozó Izsák pedig már gabonát is vetett és: „lett neki abban az esztendőben száz annyia, mert megáldotta az Ur“. Számos kutat is ásatott. Megkezdették a földmívelést. Mind nagyobb a valószínűsége a méhek háznál való tenyésztésének. Szinte bizonyossággá válik ez Jákóbnál, amint azt már fentebb említettük és talán eléggé megindokoltuk.

Azonban egészen földmivelő néppé csak Egyptom- ban — a Gósen földjén — lettek a zsidók. Az egypto- miaktól tanulták meg, akiknek akkor már csodálatosan fejlett mezőgazdálkodásuk volt, hatalmas öntöző művekkel, melyek romjaikban is megszégyenítik a mi Alföldünknek 3—4 ezredévvel később is csak tervekben szunnyadó öntözését.

Többen tanulták a földmiveléssel együtt az okszerűbb méhészkedést is. Hogy ebben is lehetett tőlük tanulni, azt előző közleményünkből láthattuk.

Nagyon is megszerethették a mézet s nehezen is nélkülözték a pusztában. Keserű szemrehányásokkal illették Mózest, amiért kivezette őket a tejjel és mézzel folyó Egyptom földjéről. (IV. Móz. 16. r. 13. v.) Hóreb hegyén is az égő bokorban megszólaló Jehova a tejjel és mézzel folyó Kanaán földjére, hívja Izrael népét és ígéri, hogy odasegíti. (II. Móz. 3. r. 8. és 17. v.)

És meg is győződtek arról a Kanaán földjének és lakóinak kikémlelésére elküldött zsidó főemberek, hogy csakugyan tejjel és mézzel folyó az Ígéret földje. (IV. Móz. 13. r. 28. v.) Különösen később, amikor a íilisz- teusok földjéig jutottak. Ott az erdőben a föld színén folyó" mézet találtak, melybe Jonathán a vesszőjét belemártotta. (I. Sám. 14. r. 25—27. v.)

Szinte nehéz ezt elképzelni a mai sivár Palesztináról. De Palesztina elsivatagosodása sokkal később történt. Bár annak veszedelme sokszor fenyegette, sőt lassú folyamata már megkezdődött a Bibliában oly sokszor említett — gyakran évekig tartó nagy szárazságokkal. Mégis még Flávius József korában termékeny ország volt („De hello Judaico“). Az ószövetségi könyvekben — az apokrifokban is — nagyon sokszor találkozunk a méhészet, méz, méhek és viasz megemlítésével.

Megtudjuk ezekből, hogy a zsidóknak olyan fejlett méhészetük volt, hogy a rengeteg belfogyasztáson kívül számottevő kiviteli cikkük is a méz, nevezetesen Syrussal jövedelmező mézkereskedést folytattak. (Ezé- kiel XXVII. 17.) A papság épúgy, mint a föld más zsenge termékeiből, a mézből is tizedet kapott. Az énekek énekében, a példabeszédekben, mint általában a keleti népek legősibb hasonlataiban is a méz a bőség, gazdagság szimbóluma; a kedveskedő beszédet a csorgatott, vagy a szinmézhez, az érző jó szivet a viaszhoz mérik: „Lépes méz a gyönyörűséges beszédek; édesek a léleknek és meggyógyítói a tetemeknek (csontoknak). (Példb. XVI. 13.) A példabeszédek aranytanácsai között ott van: „Egyél fiam mézet, mert jó; és a szin- méz édes a te Ínyednek“. A méz eltaposását elitélik. (Péld. XIV. 13. és XXVII. 7.)

Jeroboám király kenyeret és mézet vitt ajándékba Achias prófétának. Italt is készítettek a mézből. (Nehé- miás Vili. 10.)

Érdekes, hogy a méh a levitikus törvények értelmében — mint soklábu- szárnyas — a tisztátalan állatok közé tartoznék (III. Móz. 11. r. 2—3. és 42. v.), de a méhet roégis a tiszta állatok közé sorozták, mert tévesen úgy hitték, hogy nem rovarok módjára szaporodik, hanem a virágokról gyűjti magzatait. Ezen tévedésük egészen könnyen megérthető, ha figyelembe vesz- szük, hogy szétszedhető építményü kaptáraik, melyben az anya petézését megfigyelhették volna, még nem voltak, azt viszont látták, hogy sokféle színű valamit hordanak lábaikon is a dolgozók, tehát a fehér szinti apró méhlárváknak a sejtekbe jutását is a dolgozó méhek munkájának hitték.

De, bár nem tartották tisztátalannak a méhet, a méz az áldozati tárgyak közül — talán erjedési hajlandósága miatt — ki volt zárva, de zsenge áldozatul meg volt engedve, ha az oltárra nem is juthatott.

A talmudban már nemcsak következtetésre alkalmas megemlítéseket, de határozott bizonyítékokat találunk még arra is, hogy a méhészet náluk már nemzet- gazdasági jelentőségű keresetág, melyre nézve a jogokat és kötelességeket törvényesen kellett szabályozni.

A méheket nem szabadott 50 rőfnyinél közelebb hozni a városhoz. A raj tulajdonosa idegen területről is elviheti raját, még ha a fa ágait kellene is levágni. De az okozott kárt meg kell fizetni. Hogy kié a raj, azt nők és gyermekek is tanúsíthatták. Ha a tulajdonos a raj nyomozásával felhagyott, akkor már azé lett, aki megtalálta. Ezek a törvények — bár íratlanul — már Josua korában gyakorlatban voltak.

A méhek lakásai (koveresz) szalmából, nádból kúpalakban készültek. Sárral vagy szögekkel erősítették a talajhoz vagy talapzathoz. Négyszögü óriás kaptáraik is voltak. Alapos útmutatások vannak a talmudban a méhek egész évi gondozásáról, itatásáról, etetéséről, a méz elszedéséről, amihez már ők is használtak füstölő edényt (madeph-sehel-deborim), ha nem is vulkánfüstölőt. A méz és viasz felhasználhatásáról és kezeléséről. Használták a mézet borok javítására és törkölybor készítésére, orvosság gyanánt és szórványosan halott konzerválásra is. I. Heródes nejének — Marianumnak tetemeit 7 évig tartotta meg mézben.

Szinte megfoghatatlan jelenség ezzel szemben, hogy a méhészkedésben nagy múltú zsidó nép 2000 évvel későbbi ivadékai egyáltalán nem méhésztednek. Ha ismertem is néhány zsidó embert, akinek voltak méhei — néhány földbirtokost, bérlőt, gazdatisztet — azok nréheiket mással kezeltették.

Talán, mivel szétszóródásuk után sok-sok évszázadon keresztül nem juthattak földhöz, teljesen elszakadtak a földtől, a mezőgazdálkodástól s a kereskedés, a számolás lett a kenyerük, a méhészet pedig megmaradt a mezőgazdaság poézisének.