Harangszó, 1932

1932-06-26 / 26. szám

208

HARANGSZÓ

1932 június 26.

gyermek keresztség, mert mint mondják, a gyermekek nem hihetnek.

A Szentirásban csakugyan nem találunk helyet, mely elrendelné a gyer- mek-keresztséget, de nem találunk tilalmat sem. Hivatkoznak Márk. 16, 16,-ra: „Aki hiszen és megkeresztelkedik iidvö- zül, aki pedig nem hiszen elkárhozik“. A gyermekek pedig nem tudnak hinni. Ám, ha az összefüggésben vizsgáljuk ezen helyet, azt látjuk, hogy a keresztség és hit időbeli viszonyáról itt egyáltalán nincs szó. Az Úr, miután feltámadása után, tanítványainak szemére vetette hitetlenségüket, azt mondja nekik, hogy hinni és megkeresztelkedni kell. hogy az üdvös- séet elnyerhessék. Nem szól arról, hogy előbb kell hinni s azután megkeresztelkedni, sem azt nem mondja, hogy előbb kell megkeresztelkedni s azután hinni . . . mindössze csak annyit mond. hogy e kettőhöz van kötve az üdvösség. Hogy a hitet említi előbb azért van, mert a tanítványok megtapasztalt hitetlensége miatt ezt különösképen hangsúlyozni akarja. Hogy az apostolok gyermekeket nem kereszteltek, azt az írásból bizonyítani nem lehet. Sőt ellenkezőleg, valószínű, hogy kereszteltek. Hisz Korneliust és egész házanépét megkeresztelték. (Ap. Csel. 10, 48.) A családban bizonyára voltak gyermekek is... Hogy az apostolok, mint misszionáriusok, első sorban felnőtteket kereszteltek — az természetes; de megkeresztelték a keresztyén szülők gyermekeit is. Ireneus 177-ben beszól már a gyermekek megkereszteléséről.

Az idézetszerü bizonyítékoknál, mivel ezek semmit sem bizonyítanak, sokkal erősebb e szekta azon érve, hogy a gyermekek nem hihetnek. Ez igaz is. De ép abban van a fő tévedés, mintha a keresztség hit nélkül, nem volna keresztség. A keresztség ugyanis nem emberi tény, hanem Isten ténye s hozzá jótéteménye. Annak bizonysága, hogy Isten annak a gyermeknek kegyelmes Istene, aki annak bűneit meg akarja bocsátani a Jézus érdeméért s részeltetni akarja mennyei országa örökkévaló javaiban. A keresztség Isten ténye, nem a hit következménye, hanem ellenkezőleg ösztönző a hitre; egyik eszköze az újjászületésnek. A keresztség nem az isteni kegyelem megragadása az ember részéről, hanem a kegyelem felkínálása az Isten részéről.

A keresztség vízbe-foglalt Ige, evangélium. Amint Isten az evangéliumban kegyelmet ígér a hívőknek, úgy Ígéri ugyanezt a keresztség alkalmával a megkereszteltnek. Ha ezt a kegyelmet a gyermek későbbi fejlődése folyamán nem fogadja el, úgy annak nem a keresztség az oka, hanem az ember, ki a nyújtott kegyelmet el nem fogadta... Kétségtelen, hogy az egyházban vannak, akik nem látszanak újjászületett keresztyéneknek, de ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy ezért a gyer- mekkeresztelés helytelen. Voltak és vannak sokan, akik csak gyermekkereszte- lésben részesültek s akik mégis apostoli életet folytattak és folytatnak. Ezeket a szektákat is példaképül választhatnák... Viszont, a felnőtt korban történő keresztség sem biztosíték arra, hogy valaki istenes életet folytat... Ha nem hozhatunk is fel irásidézetet a gyermek-keresztség mellett, van az iráshelynél nyomosabb bizonyítékunk a gyermekkeresztség mellett; az írás szelleme, lelke, nem egy szentirási hely, hanem az egész Szentirás. Isten a szeretet Istene, aki a Krisztusban kiengesztelődött a bűnös világgal; aki a Krisztusért kegyelmét nyújtja a bűnös emberiségnek és pedig nem csupán a felnőtteknek, hanem a gyermekeknek is. „És mielőtt kiáltanának én, felelek; ők még nem is beszélnek és én már meghallgattam“. (Ezs. 65, 24.) „Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket“. (|án. 15, 16.) A keresztségnek ezen az írás szellemének megfelelő felfogásában találjuk meg az írás-szerű bizonyítékot a gyermek-keresztség mellett.

Ami a szektáknak azon állítását illeti, hogy az egyházban meg nem tértek is vannak, ez kétségtelen, de ez náluk is így van. Bizonyítják ezt a közöttük is megtalálható kisebb mennyiségű durvább, nagyobb mennyiségű finomabb (lelkigőg) bűnei. Ezt elkerülni nem lehet. Vilgosan kitűnik ez az Üdvözítő példázataiból a tengerbe vetett gyalom (Máté 13, 47.), a búza közé vetett konkolyról szóló példázatokból. (Máté 13, 24—30.) Mi boldogan érezzük a Krisztus érdeméért velünk szemben megnyilatkozott isteni kegyelmet s ennek birtokában új-életet élünk. A régiek elmúltak, ime mindenek megújultak. De az Ítélettől, a megkülönböztetéstől, óvakodunk. Az ítélet Istené, aki egyedül Ítélhet helyesen, mert ismeri a szívnek elrejtett indulatait is. Nem akarjuk kitépni a konkolyt a tiszta búza közül — hisz nem is ismerjük azt bizonyosan —, mert ne talán a búzát szaggatnánk ki. Ne legyünk túlbuzgó szolgák. Erre int az Úr! —

Mutassuk ki az ellenfél állításainak tarthatatlanságát híveink előtt. Mutassunk rá, hogy ev. egyházunk nagyon helyesen különbséget tesz látható és láthatatlan egyház között. Az egyik a szentekből (igaz keresztyénekből) áll, a másikat pedig vegyes társaság alkotja. Feladatunk, hogy az Ige, szentségek, imádság által a látható egyházat mindinkább a szentek közösségévé alakítsuk át. Ám ez csak cél. Ezt a nevezetét bármelyik fe- lekezetre ráhúzni: vakság és nagyképűség.

(Folyt, köv.)

A gyermeki bizalom.

Egyik szép reggelen a napilapunk azzal az örvendetes hírrel köszöntött be hozzánk, hogy kis unokám a napilapunk rejtvényeinek megfejtéséért jutalomban részesül. Nagy volt az öröm Izraelben. A kis gnlyhó talán még sohasem végzett oly gyorsan az öltözködéssel, a reggelizésről meg majd hogy teljesen el nem feledkezett. Száz kérdéssel ostromolta szüleit, hol, mely utcában van a szerkesztőség, messze van-e; mikor mehetünk hozzá, hogyan lehet oda jutni, gyalog, villamossal vagy autóbuszon? Nagy nehezen lehetett csak megnyugtatni azzal, hogy a jutalmakat csak néhány nap múlva osztják ki.

Végre elérkezett a türelmetlen izgalommal várt nap. Kijelentettem a reggelizés mellett, hogy egy óra múlva indulunk a szerkesztőséghez. Miután a gondos anyai öltöztetés elkészült és a fiú lázas sietséggel elbúcsúzott szüleitől, oly szíves örömmel ragadta meg kezemet és

oly szívósan, mintha sohase akarná többé elbocsátani.

Feltűnt az egész utazás alatt, hogy a gyermek egyetlen kérdés nélkül, de szinte hozzám tapadva jön velem az ismeretlen utcákon. Más alkalommal, ha a szabadban sétálunk, elkéri sétapálcámat, hadonáz vele, fölszántja a homokos utat, az itt-ott összegyűlt tócsák jegén próbálgatja karjának lökő erejét. A városban pedig, ahol rendesen ismerős vidékeken járunk, figyeli a kirakatokat, nem fogy ki a kérdezősködésből, szemmel tartja a száguldó autókat, villamosokat, amikor kereszteznünk kell az úttesteit. Szóval igyekezik tapasztalatait bővíteni, tehetségével pedig önállóan küzremfl- ködni a nyilvános élet kötelességeinek teljesítésében. Most azonban, amikor oly városrészben járunk, ahol ő még sohasem volt, még fogja kezemet és jön velem föltétien bizalommal amerre vezetem.

Elgondolkodtam az egész úton a gyermek lelki állapota felett. Nem érdekelt a kiosztott jutalom. A gyermek örömteljes meglepetésének benyomására is csakhamar elillant telkemből; mert megragadta figyelmemet az az észrevétel, hogy mennyire hasonlít a gyermek és a szülők közötti viszony ahhoz a viszonyhoz, mely köztem és a mennyei Atya közt felbonthatatlanul fennáll.

Amikor életem hajója ismeretes, békés vizeken imbolyog és zavartalan nyugalommal munkálkodom házi s házonkí- viili foglalkozásom terén, milyen önérzetesen és mennyi bizodalommal végzem teendőimet. Az a tudat uralkodik lelkemben. hogy az állami s társadalmi törvények határain belül teljesen a magam ura vagyok. Ha bizonyos napszakokban gyermekkorom óta megszokott fohászaimmal meg is emlékezem az örök Szeretetről, akinek kifogyhatatlan jótéteményei éjjel-nappal szakadatlanul áradnak reám, mégis az élet küzdelmei, sikerei, gondjai s gyönyörűségei óh be gyakran borítják feledés fátyolét a Minden- hatóság fenséges arculatára! Fölajzott idegekkel, feszült izmokkal végzett tevékenységem közben milyen könnyen bontakozik ki lelkemben az a hiú tudat, hogy minden sikerem egyedül saját erőim kifejtésének eredménye, minden diadal, mely munkásságom gyümölcseként jutalmaz, az én saját érdemem, minélfogva hálával csak önmagámnak tartozom. Az önerejében bizakodó kevélység aztán még tovább is merészkedik. Megveti az életrend bölcs szabályait, áttöri a felebarátok iránti kötelességek törvényeinek határait és azt hiszi, hogy saját maga által alkotott életszabályok mellett élete tökéletesebb lesz.

De mily váratlanul, mily szörnyű meglepetésként jelennek meg körülöttem a nagy mindenség borzasztó hatalmai, melyek ma még dús aratással, örömök aranyzuhatagával kecsegtettek, holnap pedig végpusztulással fenyegetve támadják vagyonomat és egészségemet. Mily feltartóztathatatlanul szólal meg lelkem mélyén az a titkos, megmagyarázhatatlan és félremagyarázhatatlan bíró, aki a folytonos tökéletességre törekvőt rögtön annak tudatára ébreszti, hogy a gyarlóságokat jótékonyan védelmező korlátokat átlépve összeütközött az Istenfiúság és testvériség kötelességével. Megdöbbenve veszem észre, hogy a végtelen Mindenséggeí szemben tehetetlen, parányi porszem vagyok. Lesujtottan hallom