Harangszó, 1932
1932-06-12 / 24. szám
Mentegetődzés. Lukács 14 18.: „És mindnyájan egyenlőképpen kezdek magukat mentegetni...“ M inden mentegetődzés valahogyan így kezdődik : Sajnálom, nem tudom megtenni... De ezek mögött az udvarias szavak mögött tulajdonképen ez a kijelentés húzódik meg: Nem akarom megtenni!... Ha szemiigyre vesszük ezeket a mentegetődző embereket, az első pillanatra nem is látjuk meg sötét bűnüket . . . hisz közszeretetben álló, nagyrabecsiilt emberek. A példázat szerint is az első két mente- getődzö buzgó, a kötelességeit híven teljesítő ember, a harmadik meg kifogástalan családapának látszik. Hát lehetséges ez? Lehet valaki e világban hű munkás, odaadó hivatalnok, áldozatos szívű családapa és az Istenországától mégis messze áll? . . . Mivel mentegetik, takargatják magukat ezek az emberek? Miféle okot hoznak fel a távolmaradásukra? ... Nem, bűnt nem valami gonoszságot, hisz a szántóföldet és a jószágot tényleg meg kell nézni, ügyelni kell rájuk, a feleségnek is gondját kell viselni, mindez ugye magától értetődő kötelesség — ámde sohasem szabad elfelejteni, hogy a legkedvesebb, a legdrágább is bűnné lehet a számunkra, ha megakadályozza az ls- tenországához való közelebb jutásunkat. A legszentebb élethivatás is bűn és átok az emberen, ha miatta elvesztegetjük az odafel valókat. A legcsekélyebb valami is borzalmas csapás lehet rajtunk, ha miatta elfeledkezünk az egy és szükséges dologról ... ha miatta nem keressük az Istennek országát! A példázatbeli három emberben milyen találóan jellemzi az Ur a mai keresztyének nagy tömegét. Az emberek ma is úgy próbálják mentegetni, magyarázni mulasztásaikat, terfiplomkerüléstiket. Szól az egyik: halaszthatatlan dolgom nem enged időt rá ... Otthon is tud az ember imádkozni! — mondja a másik. Én is vagyok olyan jó, becsületes embér, mint akik mindig a templomot bújják — fejezi be a harmadik . . Atyánk, segíts meg, világosíts meg minket, hogy mi ne találtassunk ezek között! . .. Szól a harang. Irta: Pass László. Sokan nem is sejtik, micsoda nagy, drága alkalom az élet? Embernek lenni, élni — ez nem olyan egyszerű, mindennapi dolog, mint látszik. A megszokás, az unalom hályogot vonhat sok ember szemére, de az ö nem látásuk egyáltalán nem másít azon a tényen, hogy az élet mélységes csoda, megmérhetetlen érték, drága, nagy alkalom. Élni annyi, mint meglelni Őt, aki Örökkévaló, élni annyi, mint Benne élni, aki az örök szeretet. Élni, embernek lenni annyi, mint Istené lenni s Krisztus urunkhoz hasonlóvá válni. Ez az élet a vallás. A vallás nem hervadása, hanem kivirulása a léleknek, nem gúzsbakötés, hanem szabaddá létei, nem lemondás e világról, hanem akarása az örökkévalónak! A vallás az élet drága, nagy lehetősége s aki másra használja élete drága idejét és nem arra, hogy a lelke élő, szabad, viruló, boldog legyen az Istenben, az elhibázta a földi útját. . . Pedig hányszor megcsendül a fejünk fölött egy égi hang, egy hívogató szózat: „fiam, leányom, még nem késő! . . . Keress meg engem! . . . Légy az enyém!“ ... Mi ez a szó, ez a csengő, égi szózat?... A harang szava. Szól a harang. A karcsú tornyu evangélikus templomba mennek a csattos imakönyvü anyák és a kopott énekes könyvü apák. Egy pó- lyás babát is visznek keresztelni, Istennek ajánlani. Tudod ki az a pólyás baba, a múltban? ... Te ... Téged vittek keresztelni, mert szólott a harang. Ráhullott a homlokodra a Szentlélek vize, eljegyző jegye ... Szólt a harang. Ismét templomba mentek a népek. Az iskolások hangos seregét is kisérte egy öreg, jó tanító bácsi. Ott ült a karzaton az éneklő gyermeksereg között egy tiszta szemű kis fiú, kis leány. Csengő hangon énekelte: „Erős vár a mi Istenünk!...“ Ez is Te voltál!... Szólt a harang... Ünnepre mentek a népek a templomba. Fehér ruhás leányok, új ruhás kis fiúk gyülekeztek az oltár köré. A már sírban porladozó agg lelkipásztor, a Te lelki atyád akkor konfirmált Téged is. S amikor fejedre tette áldásra a reszkető kezét és reszketve elszállt ajkáról az áldás: „Légy hű mindhalálig!“, akkor egy édesanya és egy édesapa hátrább a padokban a szemét törölgette. A Te szüleid... Szólt a harang újra. Násznép ment a templomba. Te álltái oda az oltár elé szent esküvésre. Az egyház két áldó keze kitárult fölötted s imádkoztak hitsorsosaid a jó Istenhez a boldogságodért... Szólt ismét a harang. Most búsan, komoran. Mintha a Te szívedet csapkodta volna a nagy harang ütője... Temetőbe ment a gyásznép s Te ott álltái vérző szívvel egy sír szélén, melybe földi boldogságot temettél. Szólt azután még sokszor a harang. És te megszoktad a szavát. Nem hallottad mindig. Pedig, hogy XXlll. évfolyam. 1932 június 12. 24. szám.
