Harangszó, 1932

1932-05-15 / 20. szám

156 HARANGSZÓ 1932 május 15. hogy a reformáció ezt megvalósí­totta. Nem valósíthatta meg. Nem volt szabad hivő, imádkozó, szere- tetben megnyilatkozni kívánó életet kifejlesztenie. A Bibliát, az énekes, az imádságos könyvet kiragadták a kezéből a féltékeny üldözők s he­lyébe kényszerítették az önvédelem fegyvereit, sokszor még a hontalan­ság vándorbotját is. A harcok, az üldözések által okozott nyugtalan­ságok nem kedvezhettek a lelki élet kibontakozásának. A ki nem fejlő­dött egyházi életben az egyéni sza­badság túlzásokba csapott önkényes- kedései is jelentkeztek s belső vi­szályokat idéztek elő. Nem tudott megvalósulni a lutheri reformáció célja, mely az Ágostai Hitvallás alapján az egyházban a szentek, vagyis a Krisztusban hivők egységét keresi, ahol az Isten igéje tisztán és igazán hirdettetik és a szentségek a Krisztus rendelése sze­rint szolgáltatnak ki. A külső forma megmaradt, van evangélikus egy­ház, hirdettetik az Isten igéje, ki­szolgáltatnak a szentségek, a test­véri szeretet számos megnyilatko­zásában gyönyörködhetünk, de meg­elégedve mégsem lehetünk. Valami hiányzik! Hiányzik a Szentlélek tel­jessége s ennek a munkálkodó ereje. Áz evangélikus egyházban a Szent­Juíalom és hála. Irta: Reichel Lajos. I. Nehéz harcok, hosszú menetelés után, ma pihennek a fiúk. Rájuk is fér egy kis nyugalom, hiszen két hét óta egyebet se tettek, mint egyfolytában püfölték a muszkát. Mint megriadt vad, úgy menekülnek az oroszok hős fiaink elől. Ellenállásra dehogy gondol az ellenség. Fut, ki merre futhat, mert rettenthetetlen hőseink min­denütt keményen nyomukban vannak, éjjel csak úgy, mint nappal szakadatla­nul üzik-hajtják a fejvesztett hadsereget. Az üdözőket a lelkesült dicsőség mámora sarkalja, az üldözötteket az istenadta életösztön acélozza kitartásra. Vájjon melyik hatalmasabb erő, mi kettőjük keblében dúl? — No már én azt hiszem, hogy a muszka császár országából nem sok ma­radhatott, hiszen a lábaink nyakig kop­nak már... két hét óta éjjel-nappal ker­getjük a muszkát... hej, mahónap mán országa túlsó határáho’ érünk s vége lesz a háborúnak — jegyzi meg egy öreg népfelkelő a bizakodás és remény­kedés hangján. Sohse estek ők kétségbe, mindig ta­láltak egy-egy szálat a reménység arany­sugaraiból, hogy egymást biztathassák, serkentsék kitartásra, türelemre. Minél reménytelenebb, kétségbeejtőbb volt lélek által megalkotott egységnek kellene uralkodnia, mert ez a lélek egyesít a célban és a célhoz vezető módszerekben is. Fájdalom, ez nincs meg. Az Isten országa nem minde­nek előtt való és sokan egyéni ér­vényesülést és nem szolgálatot ke­resnek az egyházban. Egy-egy egy­házközség élete is olyan szétszaka­dozott, hogy szinte a bomláshoz áll közel. A maguk akaratát kívánják érvényre juttatni az emberek és nem keresik a Szentlélek sugalmazását. Őszintén megmondjuk, hogy sok minden nincs rendjén. Szükségünk van a Szentlélek hitben, nem csu­pán szervezetben egyesítő, áldott hatására. A Szentlélektől áthatott hivők imádkozó életet éltek. Még lényeg­telennek látszó dolgok véghezvitele előtt is imádkoztak. Mi meg még lényeges, az egyház életébe, vagy a magunk életébe vágó dolgok előtt is gyakran elfelejtünk imádkozni. Szomorúan kellett hallanom, hogy a gyülekezetem egyik tagja azzal mentegette templomkerülő maga­tartását, hogy a mi istentisztele­teinken sok az imádság, sőt újab­ban még a csendes áhítatot is be­vezettük. Ahol a Szentlélek jelen van, ott gyönyörűség az imádko­zás. Nem lehet igaz keresztyén éle­helyzetük; annál erősebb volt reményük s szilárdabb hitük. — Nagy ország ám a muszkák orszá­ga, jó apám! ítéletnapig se érnénk így túlsó határához; — mondja reá egy sá- padtarcú kadetőrmester ■— én inkább úgy sejtem, hogy az ellenség visszavo­nulása nem tart már sokáig. Brestlitowsk várától nem nagyon messze vagyunk már, ott majd megáll a muszka s kipi­hent, erős csapatokkal várja fáradt se­regeinket. Kétnapi pihenőt kapott a fáradt ez­red. Előkerülnek a hátizsákokból a ró­zsaszínű tábori-levelezőlapok. Mindenki — akiért szív dobog valahol a távolban — ír. Ki egyet, ki többet is. Benkő Sándor káplár uram csak két lapot vesz elő, — nyilván — őt csak két­felé vonza szíve. Gondosan rója a betűket. Betűket? Nem! Nem holt betűket ró ő a papírra, hanem életet, szívének minden dobbaná­sát, lelkének forró lehelletét veti ő a ró­zsaszínű kis papírra. A két öregedő, bánatos szülőt Isten­be vetett reménységre buzdítja, Annus- káját pedig hűségéről, mély szerelméről biztosítja. Hiszen már harmincöt hónapja egyhuzamban néz farkasszemet az ellen­séggel és azóta rövid szabadságon is csak egyszer látta jó szüleit s menyasz- szonyát. — Rájuk fér tehát egy kis biz­tatás. Először a szülőknek ír. Pirospozsgás tét élni imádság nélkül. Szüksé­günk van a Szentlélek erejére, hogy imádkozó egyház, áhítatos gyüle­kezet, valóban a szentek egyessége legyünk. Akik egy egyházhoz tartoznak, lakjanak bár a földgömb északi vagy déli részén, érezniök kell, hogy az evangélikus anyaszentegyház tagjai, akik az evangélium hívei, akik a Krisztus fejedelemsége alá tartoznak és mindnyájan testvérek. Nemzeti és földrajzi korlátokon át össze kell kapcsolódni a lelkűknek és össze kell találkozni a kezüknek. Ma bizony nagyon messze vagyunk ettől. Nemzeti érzések ellenségekké tesznek, társadalmi osztályok elkü­lönítenek, vagyoni viszonyok elide- genítenek egymástól. Egy-egy temp­lomban is olyan távol tudunk lenni lélekben egymástól, pedig néha egy padban ülünk. Nem érezzük, ami a testvérnek fáj, nyugodtan öltöz­ködünk uj ruhánkba, mikor a hit­testvérünk nem mer a templomba se jönni, mert nincs ruhája; fel­tesszük az asztalunkra az ünnepi kalácsot, de elfelejtjük, hogy annak egyik darabját a gondviselő Isten egy nélkülöző családnak szánta. Ha a Szentlélek élne bennünk, akkor keresnénk az alkalmat, hogy a nél­külöző testvérnek segitségére le­arca elborul. Meglátszik rajta, hogy nagy aggodalom tölti el lelkét. Talán éppen arra gondol, hogy mi lenne szegényekkel, ha ő, egyetlen gyermekük nem térhetne többé vissza. Amint előrehajol, fenyegetően csörren meg mellén a három vitézségi érem. Ar­ca hirtelen elsápad... felsóhajt csende­sen:... óh, jaj!... hányszor vétettem elle­nük..., hányszor tettem kockára drága életüket az én életemmel játszva... egy bronzért... egy ezüstért... meg egy aranyért... pedig a világ minden ezüst­jénél és aranyánál is több, drágább né­kem az a két elhagyott öreg szív..., ha én meghalok— ki gondozza őket... óh... akkor az a két szív is megszün dobog­ni... de... a... hazának is tartoztam... Itt aztán zokogásba tör ki a hű gyer­mek fájdalma, majd letörli könnyeit s folytatja Írását. így fejezi be sorait: „...Isten megsegít, haza kell térnem ...öreg napjaikat én fogom boldogítani... Imádkozzunk és bízzunk!... hű gyerme­kük: Sándor.“ Most másik lapra kerül a sor. Az előbbi elsápadt arc újra kipirul, szíve he­vesebben dobog, fellángol keblében a vágy egyetlen szerelme, Annuskája iránt. — ...Mire legközelebb szabadságra megyek, — írja — megtartjuk az eskü­vőnket... készüljetek... lehet..., hogy nemsokára!... Azután csókot lehelt a két lapocs­kára, — mintha szeretteit csókolná. Elő­veszi féltve őrzött kincsét, kis imádsá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents