Harangszó, 1932
1932-05-08 / 19. szám
150 HARANGSZÓ 1932 május 8. nagy a nők száma — a nömozgalmat minden vonalon elítélik, károsnak tartják s arra hivatkoznak, hogy a férfiak és nők lelki-testi különbözősége folytán úgy a rendeltetésük, mint a jogaik és kötelességeik különbözők kell, hogy legyenek. Végül számosán gondolkoznak úgy, hogy az idő haladtával a nömozgalom lassanként levetkőzi magáról mindazt, ami esetleg káros benne s csak az marad meg belőle, ami valóban az emberi társadalom javát és boldogságát szolgálja. Hogy melyik vélekedésnek lesz igaza, egyelőre a jövő titka. Az az egy azonban máris bizonyosnak látszik, hogy a nőmozgalom elvei a gyakorlatban nem minden vonatkozásban helytállók. A nőmozgalom okozta nagy változások közt a családi élet ment át a legnagyobb változáson. A változás, sajnos, egyáltalában nem kedvező. A bajt még fokozza az a körülmény, hogy a családi élet kedvezőtlen alakulása igen sok más bajnak is okozója lett. A bajok napról-napra sokasodnak s míg a közel múltban csak szórványosan jelentkeztek, manapság már lépten-nyomon feltünedeznek. Nemrégiben még csak arról hallottunk, hogy a városi asszonyok járnak szórakozások után, gyűlésekre, kaszinóba, keverednek bele a politikába, vállalnak foglalkozást és hivatalt s teszik mindezt a családi élet, kiváltképen pedig az anyai hivatásuk rovására. Ma már a vidéken sincs máskép. Mind több és több asszonyt látunk, akik minden áron keresik és érvényesítik abbeli jogukat, amely őket a férfiakkal egy sorba állítja s elvonja onnan, ahol pótolhatatlanok. Ám a nők — akár városiak, akár falusiak — nem csupán nők és feleségek, de legnagyobb részük egyben anya is. Természetes, hogy ebben az esetben elsősorban és mindenek felett anya. Arról most ne essék szó, hogy ha az anya csakugyan anya akar lenni s anyai kötelességeit teljes mértékben teljesíteni akarja, akkor alig lehet módjában az, hogy anyai hivatásán kívül bármilyen más hivatást vagy társadalmi szereplést vállaljon. Ha ezt akár kénytelenségből, akár anyai hivatása félreismerése következtében mégis megteszi, vagy az egyik, vagy a másik irányban kötelességet fog mulasztani. Hogy ezek az anyai kötelességek milyenek s milyen szomorú következményekkel jár azok elmulasztása, arról szerte az életben eleget hallhat mindenki, akinek a mi mostani szomorú világunk ezer és ezer jajkiáltásának a meg- hallására füle van. Ezúttal tehát nem az anyák kötelességeiről, ellenben az anyák jogairól beszélünk. Tesszük pedig ezt abból a szempontból, amely szempontot a feminizmus leglelkesebb híveinek is méltá- nyolniok kell, hogy t. i. az anyáknak minden körülmények közt elvitathatatlan joguk, hogy igazán anyák lehessenek. Sőt anyák lehessenek és maradhassanak még annak ellenére is, ha a társadalmi állásuk, az idők divatja vagy a kedvezőbb anyagi lehetőségek elérése mást kívánna tőlük. Nincs kegyetlenebb jogfosztás, mint amely az élet mai társadalmi berendezése mellett éppen az anyákat érte. Mindenki a jogait hajszolja, követeli s közben éppen az anyák jogai sikkadtak el. Köztük föképen azok, amelyek a legszentebbek s legfontosabbak. Már pedig ezek nélkül a jogok nélkül az anya nem lehet a szó valódi és teljes értelmében anya s elvész számára az a fenséges lehetőség, hogy a gyermekein keresztül a világ folyásának az intézésébe beleszóljon s azt széppé, jóvá és tisztává tegye. A képviselőválasztásra vonatkozó legutóbbi — jelenleg is érvényben lévő •—• törvényünk jó nyomon jár, amikor a többgyermekes anyákat a választói jogosultság szempontjából kedvezőbb elbírálásban részesíti. Ez azonban még nagyon keveset jelent. Amellett felette egyoldalú intézkedés, mert bár a gyermekek nagyobb számát méltányolja, de teljesen figyelmen kívül hagyja azt a kérdést, hogy az ilfető anya becsülettel teljesíti-e anyai kötelességét. Nem is szólva arról, hogy a politikai jog gyakorlása — mint fenntebb érintettük — a legtöbbször beleütközik az anyai kötelesség teljesítésébe, mert az élet minden anya számára felállítja a kérdést: vagy anyai hivatás, vagy politika! Ebből pedig nyilvánvaló, hogy, amikor az anyáknak politikai jogokat adnak és belekényszerítik abba, hogy a családi élet csendjét, tisztaságát a politikai élet lármájával és sokszor szeny- nyes fertőjével cserélje fel: lehetetlenné teszik számukra, hogy anyai jogaikkal ott és úgy éljenek, ahol és amint a legeredményesebb volna. Igaz, hogy a feminizmus jóindulatú terjesztői ezt valamikor másképen képzelték. Azt remélték, hogy ha a nők előtt megnyitják a politikai szereplés kapuit, akkor a nők a politikába, az országkormányzás rendjébe jobb, tisztább, szeli- debb törekvéseket és finomabb modort fognak belevinni. Bár így lett volna! Ennek azonban — sajnos — éppen az ellenkezője történt. A politikai élet sehol a világon nem lett sem jobb, sem szeli- debb, ellenben számtalan családban elhamvadt az anyai lélek éltető melegének a tüze. És hogy enélkiil milyen üres és rideg az élet, az már szerte e világon mutatkozni kezd. A nőmozgalom hasonló gyümölcsöket érlelt más téren is. Az az elv, amely szerint a férfiak és nők mindenben egyenlők, magával hozza a nők minden nemű közszereplésben való részvételét. A manapság fölösen nagy számú különböző egyesületek, szövetségek s egyéb hasonló alakulatok végeláthatatlan sorában mind több és több azoknak a száma, amelyekben nők és férfiak vegyesen, illetőleg amelyekben kizárólag nők vesznek részt. Bizonyos, hogy ezeknek a nőknek nagy része egyúttal anya is. Sőt az is bizonyos, hogy a világ mai rendje mellett sokszor szükséges is, üdvös is, hogy éppen a hivatásuk magaslatán álló anyák népesítsék be a különböző egyesületeket s érvényesítsék bennük az anyák sajátos, tiszta s a keresztyén életfelfogás és vallásosság iránt fogékony lelkületét. Ámde a közszereplés szóvivői, nem mindig a „szív elrejtett emberével“ ékeskedők, nem az igaz szándékúak szoktak lenni, de a hangosak és törtetők. Az eredmény ennek következtében rendesen odavezet, hogy a közszereplésben résztvevő anya szelíd szava vagy elvész a zajban, vagy maga is hozzá hasonul azokhoz, akik nagyszerűen tudnak szónokolni, szervezni, gyűlésezni, esetleg mindezt csupán mimeini, ellenben elhanyagolják a gyermekeiket s azok nevelését. Anyai hivatásukat nem tudják betölteni. Pedig az anyai hivatás betöltése nem csak kötelesség, hanem jog is! Mert az minden nőnek veleszületett joga, hogy az anyaságot láthatatlan, mégis minden más tündöklést túlragyogó koronaként viselje. A nőmozgalom egyik legfontosabb vívmánya az, hogy a nők előtt a kenyérkereső és hivatali pályákat megnyitotta, mert úgymond, a nők szellemi képességei semmivel sem alacsonyabbak a férfiakénál. Ez a megokolás tökéletesen fedi a valóságot. A nők ebben a tekintetben sokszor várakozáson felül beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A számításba mégis ott csúszott be a hiba, hogy a hiyatali és kenyérkereső gondok mellett megint csak hiányossá, sokszor lehetetlenné válik az anyai hivatás betöltése. Megszámlálhatatlanul nagy azoknak az anyáknak a száma, akiket a mai életkörülmények belekényszerítenek abba, hogy a nagyobb jövedelem elérése érdekében a férfiakkal versenyt fussanak a mindennapi kenyér után s gyermekeiket eközben megfosszák a lélek kenyerétől. Amennyit a maguk és a gyermekeik számára ezen a réven anyagi javakban szaporítanak, éppen annyival — ha nem többel — csökkentik azokat a lelki kincseket, amelyek a legmegalapozottabb anyagi körülményeknél is maradandóbbak s minden romlás ellenében egyedül vihartállók. Méltán tekinthetünk szánalommal azokra az árvákra, akiket özvegy édesanyjuk a maga munkájával kénytelen eltartani. Ám nevelési szempontból — Csekély számú kivételtől eltekintve — még sanyarúbb az anyjukat vesztett árvák sorsa. Nemcsak a csecsemőké, de a serdülő korban levőké is. Mert a gyermek az elválasztáskor csupán testileg válik függetlenné az édesanyjától, a lelke hordozója, éltetője, formálója még soká és elhatározóan az édesanya marad. Jó szerencse, hogy azoknak az árváknak a száma, akik az édesanyjukat kora gyermekségükben eltemették, viszonylagosan kicsiny. Ellenben annál nagyobb és folyton sokasodó azoknak az árváknak a száma, akiknek az édesanyja él ugyan, sőt nem egy esetben az apát túlszárnyalva töri magát a jövedelem után, sorvad a hivatalban, vagy az ipari munkahelyen, hogy a gyermekei jövőjét minél „biztosabbá“ tegye és ezalatt a gyermekei lelkében részben, vagy egészben élő halottá lesz. Az anya és gyermeke közti viszonyban háttérbe szorúl- nak a lelki mozzanatok, túlsúlyra jutnak az anyagiak: az anya a gyermekének nem nevelője, de eltartója. A szünet nélkül való munka s jövedelemhalmozás ellenére koldusa marad annak, hogy az anyai és gyermeki viszony mérhetetlenül gazdag érzésvilágába nem volt módjában belekapcsolódni s a gyermekei lelkében legfeljebb torz alakban megnyilvánuló szeretetet tudott ébreszteni, de semmiesetre sem bizalmat, őszinteséget, hűséget, tiszteletet és hálát, amely érzések az igazi gyermeki szeretetnek elmaradhatatlan velejárói. Nem helyén való ezúttal arról beszélni, hogy mindezek nélkül lassan az egész világ élőhalottá és koldussá lesz. Viszont annál inkább előtolakszik az a kérdés, hogy nem érkezett-e el a legfőbb ideje annak, hogy a világ sorsának földi intézői észrevegyék és jóvátegyék ezt a
