Harangszó, 1931

1931-01-11 / 2. szám

10 meg tőle, utána gurul s mint a meg­kövesedett reménytelenség neheze­dik sírjára. Szomorú élet, még szo­morúbb halál. Van az élet kövének másik fele is. Ez fényben úszik s derűs, örök mosolyával nézi az embert. Innét nézve a követ, egészen más. Nincs rajta árnyék, a setétségnek nyoma sincs rajta. Csupa fény, csupa vilá­gosság. A Krisztus világossága! Az evangélium napsugarának tündök­lése verődik vissza az életkövéről s betölti életrekeltő varázsával a le­vegőt, belehat az ember szivébe s csodálatos érzéseknek s erőknek lesz szülő okává. Az ember élni akarása nem a gyáva panaszba ful­lad, hanem önerejében s az Isten segítő erejére támaszkodva hitében keresi a kibontakozást. A remény­ben az ember egyre erősödik s a való élet számára mind több s több álmát tudja megvalósítani. A mun­kaeredmények edzik s a teljesítmé­nyeknek korlátlan képességű hősé­vé avatják az embert. Úgy látszik, mintha reménykedő hitén keresztül a jó Istennek mindenhatósága ol­vadna bele tetterejébe, hogy ne le­gyen előtte lehetetlenség s a bol­dogság otthonává alakítsa át ezt a, világot. S ha az életkövének csodá­latos hatású sugárzását erről az ol­daláról engedjük hatni lelkünkre, akkor életet s örömöt árasztó bom­lásában lassanként felemészti ma­gát s egyre könnyebb lesz. Már nem is lesz teher, hanem nélkülözhetet­Válságos idők sodrában. Irta: Hering János. 2 ... Aztán a szülői ház ..melyet az elébb bezártak, ahonnan a legszüksége­sebbek vannak a kocsira rakva ... ... És most ezt a sok szép eméket, azt a sok mindent, amit szavakban ki se lehet fejezni, mind itt kell hagyni... Milyen furcsa, hogy most el kell menni! Pedig a templom, a szülői ház, az egész kis falu úgy volt eddig az érzésében, hogy ez az állandó, a megrendíthetetlen, az örök otthon. Amiről Petőfi is azt irta: „Messze jártam, másutt is volt jó dol­gom, hej, de szivem csak azt mondja: jobb otthon“... a derűs, biztonsájgos nyugalomnak, békének fészke.. és most innen el kell menni! Most már nem biz­tonságos ... milyen furcsa ... Azon vette magát észre;, hölgy az öreg lelkész kilépett az oltár elé. Úgy elgondolkodott, hogy az édesanyjának kellett figyelmeztetnie: — Állj fel, E;Zsilre! — Mindenütt nyomorgattatunk, de nem szorittatunk meg... háborúságot szenvedünk, de abban el nem hagyatunk .. — olvasta az öreg lelkész Pál apos­tol gyönyörű epistolájat. HARANGSZÓ ’ ' I " "■■■■ — len útitényező, melyet szívesen hor­dunk magunkkal, mert boldogság árad reánk Istennek e drága aján­dékából. így lesz könnyűvé az élet terhe s gyönyörűséges az igája. — Sírunknál semmivé lett a terhes kő s keresztbe formálódik, melynek két kiterjesztett karja alatt nyugalomra talál az elfáradt test s a felfelé álló kar pedig az égre mutat, hol új hazára lelt a megtisztult lélek. Cso­dálatos átalakulása ez a földi szen­vedéseknek az örökkévalóság bol­dogságává. S az életnek e két ellentétes irá­nya egy forrásból indul, a reánk szabott életfeladatnak, az életkö­vének szemléléséből. A két lehető­ség akként fog a mikénti megvaló­sulás útjához igazodni, hogy melyik oldaláról nézzük az élet kövét. Az árnyékban setétlő fele rombolólag hat az emberi lélekre s a csalódott életen keresztül az feledettségbe sorvaszt, a Krisztus evangéliumá­ban tündöklő fele folyton ösztökél, az erkölcs s hit munkás, imádkozó világába emeli az embert, hol nincs csalódás, de van boldogság. Ne is félj soha az élet terhétől, csak viszonylagos fogalom s küz­delmeid között’ megnyilvánuló ha-1 tóereje teljesen a te lelkedben bírja kiindulási alapját, gyökerét. Attól függ, honnét nézed az életkövét. — Árnyoldalának setétsége a bukásba húz s fénylő felének szemléletében boldoggá leszel. Engedd, hogy az Isten kegyelmének világosságában Remegően búgott a hangja, ahogy beszélni kezdett. Amit mondott, mintha mindenkinek a szivéből jött volna. Er­zsiké is úgy érezte, hogy ha ő állana az öreg lelkész helyében, ugyanezt mon­daná. Itt is, ott is elfojtott sirás hallatszott. Maga az Isten szolgája is sirt. Soha még így a szivéből nem beszélt. De nem is csoda, hiszen híveinek arcán, hallgatói­nak könnyes szemeiben látta megszületni saját gondolatait. Valósággal onnan ol­vasta le őket. És amint érzésben, áhítatban, fájda­lomban lelkész és hivei összeforrottak, úgy érezték mindvalamennyien, hogy most búcsúznak igazán mindattól, ami drága volt előttük. — De megfogadjuk, megígérjük kis falunknak, tűzhelyeinknek, kedves tem­plomunknak, hogy ha Isten éltet, visz- szajövünk, maradékainkat visszahozzuk —• mondotta befejezőül a lelkipásztor. — Megfogadjuk! Visszahozzuk! — sóhajtott a visszhang a hivek ajkán. Belsőséges, megrendítő, lélekmeg­fogó percek voltak ezek. Erzsiké ifjúi lei­kébe mintha tűz égette volna bele mind­nyájuk közös érzését: „Megfogadjuk!“ Aztán vége lett. Kiürült a templom. 1931 január 11. fénylő oldala vonjon tcTged hitben s jó cselekedetben gazdag légkörébe, hogy ne légy szenvedő ember, ha­nem a jó Istennek boldog gyermeke. Látogatásom az Otthon Misszióban. Irta: Horeczky Béla. Pesterzsébet és Kispest határán, pa­lánk nélküli telken, egy tekintélyes kő­épület emelkedik: „Szabó villa“ a neve. Ez az épület lett egy idő óta a budapesti öngyiikosjelöltekriek, iszákosoknak, ki­taszítottaknak és hajléktalanoknak me­nedékháza. Az „Otthon Misszió“ neve, amely ezt az emberbaráti munkát magáévá tette, ma már kezd a magyar társadalom szé­les rétegeiben közismertté válni. Karácsony első napja van. Az az el­határozásom, hogy velük töltöm ezt a délutánt. Szorongó kíváncsisággal lép­kedek a nedves hóban a magányosan álló nagy ház felé. Nemsokára Kovács József, az Otthoil Misszió titkárának szo­bájában vagyok. Mint régebbi ismerőst üdvözöl s elmondja, hogy igen kedves Karácsonyuk volt. ,,Az Űr csodásán mű­ködik“ — s gondoskodó szeretetét e szűkös gazdasági időben sem vonja meg azoktól, akik Benne bíznak. Beszél egy tisztviselőről, aki a Teleki-téren (a zsib- árusnál) vett kalapban jár, mégis 130 P-öt hozott az. Otthon Missziónak. Mu­lat egy levelet. Női kéztől szármázd csinos betűk sorakoznak benne. A lévé névtelen, 100 P-ös bankjegy volt mellé­kelve hozzá. Tartalma így hangzik: ,,A mindenható Isten juttatta el oda, ahol legnagyobb a szükség s legna­gyobb a szomorúság. Testvéri szeretet­tel... Mellékelve 100 P.“ Nem hiányzott tehát a kitaszítottak­nak, az élet hajótöröttjeinek sem a kará­csonyfa, a fehér foszlós kalács s a me­leg szoba. Még a keményszjvüek is Csak az öreg lelkész maradt állva az ajtajában. Onnan integetett búcsút a ne­hezen induló kocsik, nehéz szívvel visz- sza-visszatekintő menekülők után. Rajta kívül alig maradt a faluban egy-két öreg, vagy a menekvésre gyen­ge, a falutól elszakadni nem tudó em­berpár. II. ' Aztán fordult egypárat az idő ke­reke. Vele fordult az emberek sorsa is, kié jobbra, kié rosszabbra. Magyaror­szágon többnyire rosszabbra. Visszame­hettek ugyan Erdély falvainak elmene­kült lakói, mert az oláhnak csúfosan futni kellett onnan, ahová senki se hívta őket, de ha visszamentek is, jött egy borzalmas idő nemsokára, amikor ha­zátlanokká váltak saját hazájukban, ami­kor rajtuk, szabad nemzet szabad gyer­mekein, úrrá lett egy rabszolganép, és „Romania Mare“ rabszolgaerkölcsétől lett szennyes Erdély magyar lelke. És bár vége lett a nagy háborúnak,, bár lelohadt az óriási világégés pusztítói tüze, de m'ihaszna, ha mindenütt az’ egész világon ottmaradtak a füstölgő romok, ha minden ország testén ott ma­radtak a kínzó égési sebek.

Next

/
Thumbnails
Contents