Harangszó, 1931
1931-02-08 / 6. szám
1931. február 8. HARANGSZÓ 43 szakát. Ezt akarták. De hála 'Istennek, a magyar öntudat ébredezni kezdett és nagyjaink kérő, követelő kiáltása, ime: „Oldódtak a megkövült tagok.“ Ez volt a mult. Most nézzük a jelent. Itt állok a magyar falvak kellő közepén. Mellettem robog el az élet. Bele kell markolni fiatal életem minden erejével, ősi hitem, tiszta erényem, magyar akaratom évezredes kőoszlopába; hogy a körülöltem folyton növekvő láva bele ne sodorjon a léhaság, könnyelműség szentségtelenség rögtön-emésztö feneketlen örvényébe. Néhány évvel előbb még többen állottunk itt a magyar falvak közepette; sírva kellett néznem, mint ragad el sokakat mellőlem az ár s miként sodorja őket könyörtelenül á faji öntudatlanság, az ősi jellemet Ievetkezö zuhogó tengerébe. Most, száz év után, én szeretnék belekiáltani a magyar éjszakákba és pedig egy másik nagy köíltő régen elkiáltott kiáltásával: „Romlásnak induft...“ Tovább nem birom mondani, mert magam sem szeretném elhinni, hogy Így van. S hogy ennyit kimondtam belőle, annak féftő szeretetem az oka. Igen, mert féltelek titeket, drága magyar falvak. Féltem szép, ősi szokásaitokat. Félek, hogy a folyton növekvő kultúra áldásai mellett oly nagy erkölcsi veszteség ér benneteket, hogy a nyereség nem birja ellensúlyozni. Veszély fenyeget bennünket, magyar falvak! Farkas jön felénk bárány köntösében és az a legrosszabb, hogy nem lehet dorongokkal kiállani elébe, hogy feltartóztassuk. Vagy talán, ha lehetne, sokan akkior sem tennék, mert olyan nyájas, behízelgő ábrázattal közeleg felénk, hogv némelyek hatalmába kerülve, még — éljent kiáltanak neki. Ez az alattomosan jövő és szörnvü- képen veszélyes ellenlség a — divat. Úgy terjed és úgy pusztít, mint a sáska. Jönnek ellenségeinktől a divat bombái és nálunk elrobbannak s megfertőzta a repülök és az autók motorjait, később pedig elzárta a visszanyert határokat. Egész Európa ámult és bámult és kénytelen-kelletlen belenyugodott a változatlanba. Hát még ami azután történt! Sok lenne mindazt tövéről-hegyére elmondani! Elég az hozzá, hogy a magyar felszabadító hadjárat következtében megváltozott nemzetközi fordulatok folytán az oroszok nekiestek az oláhoknak, a lengyelek az oroszoknak, a németek a lengyeleknek, a franciák a németeknek, az olaszok a franciáknak és egyszerre csak még rettenetesebb öldöklés támadt a világon, mint 1914—1918-ig. Persze, Amerika is benne volt, Japán is, sőt India és Kína is. Magyarország csak távoli szemlélője maradt mindennek, éppen hogy határait őriztette. Mikor aztán már az egész világ jól megtépázta egymást, akkor magyar szakemberek mentek ki Olaszországba, Törökországba, Bulgáriába, Lengyelországba és ez országok hadseregein keresztül diktáltak: — Szüntessék be a hadviselő felek az öldöklést! tetnek városit, falut, pusztát egyaránt. Testvérek! Magyar falvak, álljunk ki közös erővel e veszélyes ellenség elé! Magyar leányok, őseitek nevére sokkal méltóbbak lesztek, ha hideg téli vasárnapokon csizmába, jó meleg hazai gyártmányú meleg harisnyában mentek a templomba, nem pedig egészségrontó kivágott félcipőben és selyemharisnyában. Nagyobb dicsőség lesz rátok, ha régi nagyasszonyainkat követve, fonni tudtok először és csak aztán — kerékpározni. Állok a magyar pusztaságban. Állok és várok. Farsaingi szelek hideg, fagyos hópihéket csapkodnak arcomba. Hallgatózom;. Régi hangok régi dallamára figyelek. A farsang zűrzavarából fülemhez ér néha egy-egy néger zene lelketölő üteme s megundorodva kell elfordulnom. Kérdő tekintetet vetek az égre: Hova lettél szép magvar nóta s hova lettél régi magyar tánc? Nem maradt belőletek más. mint rólatok egy-egy dicsérő szó öregjeink fáradt ajakán. Figyeljünk fel, testvéreim! Most szivünket s lelkünket akarják elrabolni. Ne adjuk oda! Mutassuk meg a világnak, hogv tudunk mi még öntudatosan cselekedni, tudunk hazánkért dolgozni. Hogy a munka az egyedüli fegyverünk, mely- lyel a pokol minden ellenségét visszaverjük. Mutassuk meg, hogy nem megyünk külső csillogások után, s hogy egyediül a lelkűnkbe nézünk. Abba a tiszta, szent igaz magvar lélekbe, mely évszázadokon át égő fáklyaként világította be a magyar eget. Mutassuk meg, hogy nyílnak még a magyar falvak kertjeiben virágok, melyekkel bátran megkoszorúzhatjuk őseink sírját, mert hozzájuk nem tapad bűn és vétek. Mutassuk meg, hogy megértjük a szelíd esti harangszó bús melódiáját, melv az üres templomokról panaszkodik. Mutassuk meg, hogy tudunk dolgozni, tudunk imádkozni s tudunk egy eljövendő boldog Nagymagyarországban És azok szinte örültek, hogy van valaki, akire kénytelenek hallgatni, mert úgy össze volt már bogozva a világ minden dolga, hogy abban egy feltétlen tekintély parancsszava nélkül már senki se tudott volna kiigazodni. És Magyarország ilyen feltétlen tekintély lett! Mit mondjak még? Amit mondhatnék, az már csupa politika volna és magasabb államtudomány, amihez pedig nem értek. Élég az hozzá, hogy Magyarország újra nagy lett, méltó régi szép nevéhez. Az ország lakossága majd nyolcvan- kilencven százalékban színmagyar lett, mert a világban szétszóródott magyar tízezrek, százezrek visszaköltöztek a régi hazába, az önként eltávozott, vagy kitelepített nemzetiségek helyébe. Aki idegen ittmaradt, az szépen megvonult, bántani seniki se bántotta őket. Voltak, akik megint visszakönyörögték magukat. És a magyar nemzet megint nagylelkű volt. És a nagylelkűséggel új fiakat hó- dítött magának. VI. A világrengető események egyik napról a másikra a közérdeklődés és nemzeti hála magas polcára emeltek egy hinni. Ha igen, akkor már megtaláltam a következő kérdésemre a feleletet: Dicsőségünk napja, fölragyogsz-e újra? Vájjon virradunk-e boldogabb tavaszra? Boldogabb tavaszra és gazdagabb nyárra, Hogy büszkén néznék szép magyar hazámra. Kiss Sándor földtnives (Nagyacsád.) így kellene!... A vasvármegyei Szomorócról sok hányattatás után Bucsuszentlászlóra, a zalaegerszegi gyülekezet egyik távoli szórványába került egy szegénysorsú, félárva, evangélikus vallású leány — szolgálónak. A szórvány egyetlen evangélikus családja: Kardos József csendőrtiszthelyettes, hamar rájött arra, hogy a faluba került kis leánv, a mi „hitünk cselédje“. Vasárnap délutánonként csa^ ládja körébe hívta az idegen kis szolgálót: énekmondásra, Biblia-olvasásra. Beszélgetés közben rájött a Kardoscsalád arra, hogy az ő szomoróci lágyuk nincs 'megkonfirmálva — pedig már 17. éves! Hithű evangélikusnak pedig nem lehet ebbe belenvueodni. Kardos Józsefné késedelem nélkül ZalaegerV szegre utazott és a lelkészi hivatalban konfirmációi kátét kért... bejelentvén egvuftál „az esetet“. A konfitmációi- kátét megkapta ... azután megkezdődött a munka, a tanítás és tanulás szent munkája . . . Hitünk igazságai csillogtak fel a kis leánv lelke előtt. Hétköznap este mosogatás után . .. vasárnap délután Istennek tetsző „szórakozás“ gyanánt készültek a hűségfogadásra. Advent első vasárnapián azután megint konfirmációi ünnepély volt a zalaegerszegi evang. templomban. Kardos Józsefné tanítványa, a szomoróci Pongrác Malrgit mondotta el az Isten és a gyülekezet színe előtt: „Akár élek. akár halok, én e hithez hű maradok“. Láttuk egyszerű öreg, özvegy asszonyt. Az egykori jelentéktelen tanítónőt, leánynevén Hegybíró Erzsébetet. Hogyne, hiszen Magyar Gézának, a nemzetmentő tudós feltaláló mérnöknek ő^volt az édesanyja! Ki tudná leírni az ő nagy-nagy boldogságát. Ki tudná elmondani azokat a szárnyaló, könnyes fohászokat, melyekkel hálát adott az Istennek dicső fiáért és felszabadult drága Erdélyországért! Öreg szivének most már csak egy kívánsága volt: még egyszer viszontlátni drága szülőfaluját, ahová folyton-foly- vást húzta a szíve és teljesíteni azt a fogadást, amit akkor, a régi menekülés idején ő is megfogadott: — Visszajövünk, maradékainkat is visszahozzuk! Semmi gém állt útjában kívánsága és fogadalma teljesítésének. És egy szép napon fiával, leányával újra ott járt-kelt a kis erdélyi fehcrfalú házai között. Bizony azóta már sok minden megváltozott. Üj házak a régiek között, alig egy régi arc az újak között! De a templom, ugyanaz a régi kedves, kicsi, egyszerű templom, még mindig úgy emelkedett karcsú tornyával a falu fölött az ég felé, mint akkor régen. (Folytatjuk.)
