Harangszó, 1931
1931-12-13 / 50. szám
396 HARANGSZö 1931 december 13. vannak szülök, akik megdöbbentő bizalmatlansággal vannak a tanító iránt és ugyanakkor vak részrehajlás tölti el őket gyermekeik iránt. Ezek az iskolában nem látnak egyebet rideg intézménynél és azt valami titokzatos, télig nemesítő intézetnek, télig kínzó kamranak tartják, melybe az ö gyermeküknek is, -— hogy mégse maradjon egészen tudatlan — egy bizonyos ideig jarnia kell. Így vélekedve az iskoláról, igyekeznek is minél távolabb tartani magukat attól. Legfeljebb akkor mennek el, ha valami baj van gyermekükkel s a tanító hivatja őket. AKkor is azzal az elhatározással indulnak el, hogy nem adnak igazat a tanítónak. Mikor aztán a tanítóval szemtől-szembe állnak, jóformán meg sem várják, hogy az megismertesse velük a tényállást, hanem nagy hangon hozzáfognak védőbeszédük elmondásához, amelyben körömszakadtukig tiltakoznak minden vád és büntetés ellen, mert hisz az ő fiúk vagy leányuk „olyan okos, olyan jó és szorgalmas gyermek!“ Nemrégen történt velem pl. a következő eset: Egy utcai rendetlenkedés ügyében több tanítványom szülőjét kénytelen voltam behivatni. A föbünös édesanyja, — még mielőtt tulajdonképpen a dologra térhettem volna — nagy hangon kezdte védelmezni fiát. Amikor az ő neves szóáradata közben mégis sikerült szóhoz jutnom, egyenkint kihívtam a folyosóra, — ahol ez az eddig egyoldalú beszélgetés folyt, — mindazokat a gyermekeket, akik tanúi voltak az utcai botrányokozásnak. Körülbelül 10 gyermek az anya fia ellen vallott. De hiába volt e bizohyítási eljárásom is. Az elfogult anya — annak ellenére, hogy közben a fia is beismerte tettét — méltatlankodva váltig azt hangoztatta, hogy az ő gyermekéről nem lehet ilyesmit feltételezni. Nekem akkor nem a szülő bizalmatlansága fájt legjobban, hanem a két szomszédvár boldogtalan Enikőjét: a gyermeket Sajnáltam. Mert úgy van az már, ha a gyermek észreveszi, hogy a családban minden mulasztásának és hibájának megtalálja a védőjét, hamarosan vissza is él ezzel az ő szemében szerencsés helyzettel. Nincs is többé hiba, mely megrémítené, hisz jól tudja, hogy az már előre meg van bocsátva. Nem tekinti kudarcnak, ha nem tud felelni és nem szo- morítja el a tanítónak sem szigorú, sem keserű hangon mondott szemrehányása, hisz odahaza úgyis néki lesz igaza. így aztán szabadon burjánoznak lelkében a hazugságnak, restségnek és minden rossznak a dudvái, melyekről a szülők, — kik ezeknek a dudváknak leghűségesebb ápolói -— csak akkor vesznek tudomást, amikor azok mérges, keserű gyümölcsöt teremnek. Ilyenkor azonban rendszerint már késő minden szánom- bánom: „Legboldogtalanabb Enikő eladva egy hosszú lelki halálnak!“ Sokat lehetne még beszélni a szülők ama csoportjáról is, melybe azok tartoznak, kiknél a bizalmatlanság és részrehajlás titkos és rosszindulatú ellenségeskedéssé fajul s amely ezerféle módon nyilvánul meg. Megnyilvánul pl. abban a gonosz gyönyörűségben, amely arra ragadja a szülőket, hogy ahol csak alkalom kínálkozik, gáncsolják az iskola munkáját és — ami legelítélendöbb •— a gyermek előtt rontják a tanító tekintélyét. Bár mélységes keserűség tölti el tanítói lelkemet, amikor a szülői ház és iskola közötti áldatlan viszonyra gondolok, — mégis — nem méltatiankouás az, ami befejezésül toliam hegyére kívánkozik, hanem inkább egy — a Két szomszéd vár költőjének szavaihoz kapcsolt — kérés: „Ha keresztyén vagy. ha bízol vala- hára reménnyel állani isten előtt"... becsüld s támogasd az iskolát! A nevelés két szomszéd-vára előtt egyformán kedves ..erőtlen Enikőnek“: a te édes gyermekednek boldogságát munkálod vele! Isten áldása bizonnyal ott van minden lépésen, mely az ósszhangzatos nevelés elérése felé törekszik. Kuszák István. Levél. Sokaknak tartozom, mert sokaktól kaptam. Itt a kamat. Egy novemberi éjszaka ajagútján robogtam Orosházáig. Az alagutak minden kavargó gondolata bennem volt. Egyetlen ismerősöm se vóit, akinek átaanat- tam volna gondjaim telét. Zuhogott az eső, meg-megiökött a viharrá nőit szel, mikor kiléptem az állomás elé. Eölszeg- tem a fejem és rámosolyogtam az ismeretlenre. Ez a mosoly az, amitől meghátrálnak az akadályok. A reggelt a szomszéd kertben daloló cseléd öröme vezette szobámba. Kétnap fáradságát az ágyban hagytam. Vidáman indultam el. Ahogy megyek egy subas magyar párt látok. Táncolnak a lovak a széles utcán. Én meg támolygok a boldogságtól. A gyermekálmok valóvá lettek. Petőfi földjén fülembe csordul az első szólás: „Mi hijod van, édösöm?“ (Van-e dolgod: még:) Hasonló zamatú szavak, mondások részege vagyok, mikorra fölöttesemnél jelentkezem. Zord tekintetű főnököt vártam s egy baráttá édesedett úr fogadott. Kollégáim szemembe néztek, megmérték a szavaimat, aztán maguk közé vettek. Egyik kalauzom lett, kikisért a-tanyára, ahol 15 évig tanított. Én lettem az utód. A szemem csordultig volt a látottakkal már, mikor beléptünk egy tanya ajtaján. Fehérkötős menyecske fogadott. Nem ' mondhatnám, hogy kedvesen. Ügynöknek mutatott be a kollégám, akinek aranyat ér itt minden szava, de most nem igen hatott. Végre, nagynehezen belement az asszony, hogy a leányát talán . .., de mégis . .. megkérdi az urát. Ugyanaz a keserű, kénytelen arc fogadott az embernél is. Elvérzett egy jó negyedóra, mire kibújt a gazda fogai közül egy siralmas „igen“, de csak a tanítója kedvéért. — Mikor lerántja rólam a kollégám a kellemetlen szerepet: Bemutatom az új tanítót! — egyszerre görcsösül kezembe boldogan két kéz, amelyből lüktet az öröm, kettő pedig áld, marasztal, ültet a padkára. Milyen mások lettek az arcok! Még egy nagy tányér dérelyét is el kellett fogadnom. És meg- várnij hogy a gazda ünneplőbe tegye magát, aztán elkísérjen az iskolához; munkát hagyva, mindent feledve, mert megjött a tanítójuk. A szomszédos tanyákból kis fejek hajlottak utánunk. Mikor temetkezett az alföldi nap, már 30— 40 tanyában ezzel köszöntötték egymást az emberek: Van tanítónk! A tanítójuk pedig ámult. Nem tudta, hallgassa-e a magyar nyelv varázslatos ritmusát, hangsúlyának bódító lüktetését, vagy a szemeit tépje föl a megszokott- ságból, hogy beférhessen a tiszta, józan arcok duskálódó derűje. Átmentünk az iskolához. Hat országút találkozásánál áll a kultúra temploma. Melette a hires monori-csárda. A bába lakása és a tanítónőé. A Hangya városba illő üzlete és korcsmája, egy bognár, egy kovács és egy nagy malom a szomszédaim. Jellegzetes tanyák koszorúznak körül. Innét jönnek össze a gyermekek csodálatos buzgalommal és kitartással az iskolába. Egy teremben folyik a tanítás. A helyzethez alkalmazkodó órarend szerint. Hol délelőtt, hol délután tanítok. 45 magyar' bimbó tárult ki a lelkem elé. Várják, lesik, nekik különösen hangzó szavaimat. Úgy érzem, ők a magyarok, én csak kontár vagyok. Micsoda szépen zeng a nyelvük! Uj titkai előtt állok a magyar nyelvnek. Sóváran indulok neki a lelkűket is megismerni. Mind-mind dunántúli név és magyar, de Lipót kegyetlensége ideüzte őket. Nem kárukra, csak hasznára a fajnak cs önmaguknak. Mind jómódúak és józanok. A korcsmában billiárdasztal van. Verekedés még sohsem volt. Ital alig fogy. Csak összejönnek „bandázni“. A faluban ugyancsak így van, 27 ezer lakosa van a falunak. 12 hatalmas köre megdöbbentett. Mindnek saját háza. És nagyon eleven a köri élet, Ilyen szép magyarokat, a férfiak különösen szépek, még nem ölelt a szemem. Büszkék, tudatosak, jól öltözöttek. Hallottam évődni őket. A lelkűk aranya meg-megcsillan, de mintha látnák, hogy én arra lesek, csak időnként dobnak föl egy-egy csalogató, derűs mondást. Érzik, hogy a rabjuk vagyok már. Kincskereső mohósággal próbálom lebirni a makacsságukat, meggyőzni őket, hogy én nem kalmár- kodom, cSak új tégelybe, új formába akarom önteni a vágyaikat, a kínjaikat. Mert kell, hogy legyen nekik is vágyuk. Mikor megérkeztem, azt mondta egy magyar: „Tudja hova . érkezett, tanító úr? — Az Édenkert fiókjába“. Valami van benne, mert eddig még nem hallottam panaszt. Csak dalt, derűt, humort és bölcsességet tettek elém. Nehogy irigyeljék a sok jót, hát festek egy kis árnyékot is. Hat km.-re vagyok a falutól, 2 km.-re az állomástól. Ha elindulok, az alföldi sár minden sze- retete rám tapad. Haragudjak, mert szeret a föld? Nem. Megyek, mint azok, akik a célt nézik és nem az utat. Magam lakom egy házban. Az egyedüllét minden szépsége, minden zordonsága velem van. Ur vagyok és szolga, asszony és férfi a dologban, tanító és tanítvány az életben. Uj szokások, új szemek: minden, minden mást rebeg felém. Tudom, hogy .messze fényes termek, városok örülnek, izzanak a széptől, a kacajtól — én pedig felöltöm munkászubbonyom és elindulok a lélek tárnái felé. Nem hallom, hogy fölöttem dübörög a tánc, orgiázik a gyönyör. Csak azt hallom, hogy dong a csákányom és verejtékes arcomra ránevet néha-néha egy kis aranyszilánk ... Most pedig belépek a tanterembe és
