Harangszó, 1931
1931-10-04 / 40. szám
314 HARANGSZÓ 1931. szeptember 27. A mozi, a divat és a közerkölcs. Irta: Benedek Vince, (Folytatás.) Ahányszor egy-egy film érzékiségre ingerlő címét olvastam s illusztrációit megpillantottam, mindannyiszor feltettem a kérdést magamban: Hát tűrheti ezt a rend, a fizikai és erkölcsi tisztaság ellenőrzésére hivatott rendőrség, amely egyébként oly szigorúsággal végzi ke- vésbbé fontos esetekben hivatását? — És nincs egyáltalán a járó-kelő közönség soraiban olyan, aki ezeket a közmegbotránkozást keltő dolgokat szóvá tenné? Hiszen újabban már van szigorú rendeletünk is, amely a közerköcsiséget veszélyeztető cselekedeteket megtorolja; tettenérés esetén, szigorúan jár el az illetékes hatóság az ellen az aszfaltlovag ellen, aki tolakodóan kísérőjéül szegődik, különösen este, egy magánosán haladó nőneki. Nos, annyival inkább fen- forog tehát annak szüksége, hogy éber szemmel őrködjünk mindannyian olyan esetekben is, amikor ifjaink erkölcsi épségét veszélyeztetve látjuk szenzációt kidomborító kellékekkel. Ez a cikk leginkább a városi szülők számára íródott; de úgy vagyok meggyőződve, hogy az többé-kevésbbé falusi vonatkozásban is helytálló. Azt látjuk ugyanis, hogy a város miazmája itt is pusztít; a régi jó erkölcsök már itt is kiveszőben vannak. Mióta a divatlapok bevitték az ujjatlan rövid szoknyát, a kombinét, a dekoltált pruszlikot, a fehér kesztyűt, a selyemharisnyát, a modern magassarkú cipőt a faluba és megismerték falusi leányaink a crep de chinet, a parisettet, georgettet, a musslint, gre- nadint stb.; — mióta falusi legényeink elhagyták a bokrétás kalapot, a dolmányt és a magyar nadrágot s helyettük apacssapkát, apacsinget és bricsesz nadrágot viselnek; — mióta elhagyták ifjaink és leányaink nemzeti táncainkat és dzseszmuzsikára a shimmit, a tangót, a foxtrottot járják, — amelyek pedig sehogy sem felelnek meg a magyar temperamentumnak sem, — azóta falun is új világ keletkezett, új gondolkodás- mód, új élvezet kapott lábra. Nem az a nap süt az égen, más világ van ott is, mint régen. Kisasszonnyá avanzsiroztak a falusi hajadonok s ifiurakká a falusi legények s ezzel erkölcsük is megváltozott. Mi idézte elő mindezt?... A divat, — a mindenható divat, amely olyan, mint valami járványos betegség, amely bacillusaival megfertőzi a várost és falut egyaránt. Érdekes, hogy a magyar ember nyelve nem tud idomulni az idegen nyelvekhez; — tudjuk mily lehetetlenül ejt ki egyes idegen szavakat, de a divatos szövetek és ruhák idegen nevét mégis hibátlanul tudja kiejteni. íme, ez is azt mutatja, hogy milyen hatalom a divat. Pedig soha annyira nem volt szükséges ráébrednünk a magunk nemzeti kincseire, szokásaira, elhagyott nemzeti viseletére, mint ma, ebben a nemzetköziségre hajló világban. A mai emberiség jó része gyárban, üzletben, irodában éli le gépszerü életét s nem is gondol arra, hogy mi magyarok, milyen messze estünk őseink gondolkozásmódjától, szokásaitól és viseletétől. Ma a durva városi látványosságokat kedveljük, a goromba érzékiségekre csábító jelenetekben gyönyörködünk, nevetünk laposságokon, de nem keressük azt, ami szép, ami nemesen szórakoztat s ami a lelket felemeli. A gyárak, üzletek, irodák világa messze elsodort bennünket mindattól, ami szép és nemes. Valamit a rádió is változtatott énünkön és gondolkodásmódunkon; de különösen az egész földet behálózó vasúti s utóbbi időben az autóbuszforgalom. Leginkább ez utóbbi hozta közelebb egymáshoz a várost és falut. Így ismerte meg a falusi fiatalság a városi divatot, a szórakozási lehetőségeket. Ma csak azok a helységek maradtak meg annyira amennyire ősi mivoltukban, a maguk civilizátlanságában, amelyekről azt szokták mondani, hogy: Isten háta mögött vannak. Ezen a bárányfelhős, szelíd vidéken, békés harmóniában élő emberek legföllebb a bolettát ismerik, mint a legújabb idők találmányát, de egyébként megmaradtak ősi mivoltukban, mert sem a mozi, sem a divat nem fertőzte meg viseletűket, szokásaikat és gondolkodásmódjukat. Talán megértésre talál e cikk tartalma azoknál, akik a közerkölcsnek megőrzését elsőrendű nemzeti feladatnak tartják. Mert azt az időt éljük ma is, amelyben a nagy Berzsenyi ajkára eme szavak tolultak: „Romlásnak indult hajdan erős magyar . ..“ Aki ma is „Rút sybarita váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét“. Talán megértik a megértők, hogy a segíteni akarás vezeti toliamat, nem pedig az írói viszketegség, amikor az általánossá vált erkölcsi miazmák elfojtására megelőző intézkedést sürgetek. Elvégre nem lehet közömbös egyetlenegy faját szerető magyarra sem, hogy Árpád véreit a tiszta erkölcs gránitalapján látja-e, vagy az erkölcsi miazmák szeny- nyes posványában fetrengve?! ... Mert: Péter és János. Irta: Gáncs Aladár. 3. Elhagyatottnak érezte magát. Az életét céltalannak. Vagy éppen ez a cél, hogy végre céltalanná legyen az életünk? Fiaira gondolt. Azok sem az övéi. Három év óta egyáltalán nem. A Mesteréi ... Ö is sokszor hallotta. Itt van most is a hajó, amelynek orrából, ama nevezetes napon beszélt... Megcirogatja. Szép volt. Eszébe jut a sok hal, a fogás, amilyen még hálóba nem akadt. Fényes nappal... Eszébejutott, hogy milyen kitüntetett emberekké lettek aztán a fiai, különösen az egyik: Simon. Még az sem bántotta, hogy ennek a neve mellé új nevet tett a Mester. Kéfás. Kőszikla! Sokat nem értett belőle, de valahányszor rágondolt, mindig egy darab húsvétot érzett a szívében, egy darab Jeruzsálemet, egy darabot a Sión szikláin épült templomból, egy darabot az epedve várt Messiásból ... Kéfás és Messiás. Olyan szép hangzása volt ennek a két szónak így együtt... Hátha még azt is hozzáveszi, hogy néha maga a Mester is így emlegette: „Simon, Jónának fia! Simon Jónának fia! Az egész család érzett valamit ebből a dicsőségből. Még a nászasszonya is, mikor Simon szavára a Mester azonnal elment hozzá s meggyógyította a hideglelésből. — Na, mi az, öreg Jóna? De nagyon belemerültél! Valami szépre gondolhattál! Úgy csillogott a szemed, mint a gyermeké. Itt csoszogok, teszek-veszek a közeledben s észre se vettél! — Pedig éppen rád gondoltam. Tudod, mikor beteg voltál, az én Simonom elvitte hozzád a Názáretit s te azonnal meggyógyultál s a leányod menyegzőjénél is boldogabban terítetted föl az asztalt akkor nyomban a Mester tiszteletére. — Na, jó, de most miért szomorodsz el? Még mindig nem tudsz belenyugodni, hogy itthon kellett maradnod s a lábad ... — Ha még csak ez volna — vágott közbe Jóna. — De annyit kellett gondolnom a mi Simonunkra. Nem lett volna-e jobb, ha marad a régi mesterségénél! A te leányodnak is több haszna lett volna abból. Elment emberhalásznak s a vége az lesz, hogy öt fogják hálóba az emberek. Tudod, eleinte szép volt, jó volt, nekem is tetszett valami az egészben. De nem vetted észre? Az utóbbi időben már ők maguk sem voltak olyan ragyogó szeműek. Először a Mesterük szemein láttam változást, azután a tanítványokén. S legutóbbi itthoniét alatt feltűnt, hogy az én Simonom is olyan tétovázó, szomorú és zavart. Az öreg Jóna fészkelődött, sehogy se találta helyét a suta lábának. Nászasszonya meleg részvéttel kisérte minden mozdulatát. — Én gondolom mi fájt neki. Az, hogy nem hívhatta el a Mestert, hogy gyógyítsa meg bénulás-érte lábadat. Napán egykor segíthetett, de most apján nem. ugy-e, tudod miért? Azért, mert a Mester jaj-t mondott Bethsaidára, Korazinnal együtt, hogy nem is tesz benne több csudát, mert, ha a pogány és lenézett Tirusban és Sidonban történtek volna azok, amik Korazinban és Bethsaidában, már rég megtértek volna ott az emberek. Gyereksivalkodás hallatszott. — Nagyszüle, nagyszüle! Most megy egy karaván a széles úton. Nem kérdezzük meg őket? — kiabálás és gyermeksereg együtt rohantak a part felé. — Hátha hoztak hírt édesanyánkról, hátha üzentek, hogy holnap megjönnek! — Dehogy jönnek, dehogy jönnek, — csitította a íelhe- vült gyermekeket a nagyanya. — Hiszen ma még csak a páska estéje van. Még addig négyet is, ötöt is alusztok, míg édesanyátok, vagy éppen atyátok hazatér. — Hátha küldtek valami hírt nekünk, páska-estére egy kis jeruzsálemi kovásztalan kenyeret! — Nagyanyátok már beszélt velük. — De nagyatyiánk még nem! — Nagyatyának majd elmond mindent a nagyanya. Isz- kódjatok odébb játszani, hadd beszéljünk már nyugodtan! Csak
