Harangszó, 1931

1931-08-16 / 33. szám

1931. augusztus 16

HARANGSZÓ

269

I

s

i

l

s

í

I

i

3

i*

B

1

mások kedvéért jöttek el erre a „vegyes“ fiú-leánykonferenciára. Nálunk a mi diákszövetségünk elvi ellenségeinél fő ütőkártyák egyike az, hogy a diákkonferencia résztvevőinek egy része a „másik nem“ kedvéért megy el. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy probléma-e ez az ő diák- szövetségük számára,

— kinevettek. Azt mondja nekem egy fiatal mérnök : „adjunk hálát Istennek, hogy vannak olyanok, akik a „másik nem“ kedvéért ilyen konferenciára mennek s nem a bálba ! ?“ Igaza volt.

De nem ezért akarom ezt említeni, hanem másért, az egész vonatéiért. Fiúk és leányok természetesen beszélgettek, vitatkoztak, néha harsány nevetés tört ki itt is, ott is. Amikor azonban felhangzott valahol egy ének kezdősora, mindenki énekelni kezdett. Énekeltek sokat. Nemcsak ők, de a többi utasok is velük. Hogy ének után más volt a beszédtéma, mint előtte, az bizonyos. Mi megszoktuk furcsának tekinteni azt, ami kissé közel áll a katholikus kegyességhez. Vonaton énekelni

— hát ki hallott már ilyesmit! Még bakanóta csak megjárná, de vallásos éneket énekelni legfeljebb valamilyen egyszerű rajongó lélek képes, aki nem tudja, hogy nem való a gyöngyöt odavetni a disznók elé, ahogyan azt Jézus mondja. Meg kellett szoknom, hogy Finnországban természetes dolog ez, ha nem is mindennapos. Nemcsak egyszerű emberek, de diákok is. Orvos, mérnök, tanár és papjelöltek, jogászok és tanítók nem szégyenük a vonaton való bizonyságtételt. Van,aki szégyenlené ott is. Ez a szégyenkezés ismerős dolog nálunk is. Templomban énekelni nem kerül lelkierőbe, de vonaton kell hozzá erő, hogy

énekre nyíljék a száj ott, ahol annyi a panasz, a zokszó és a káromlás. Vájjon megszentségtele- nítése ez az éneknek ? Nem, hanem eleven bizonyságtétel, amely ellen lehet beszélni, harcolni, sőt amely

A győri ev. leányinternátus hálószobája.

ellen Jézust is sorba lehet állítani az érvek között, de az bizonyos, hogy ő azt feleli, amit a farizeusoknak: „hogyha ezek elhallgatnak,

a kövek fognak kiálltam“. (Lk. 1940.)

A győri ev. leányinternátus hálószobája.

Nekem azonban még egy problémám volt a vonaton való énekléssel. Hogyan lehetséges az, hogy az egyik pillanatban tréfálkoznak, nevetnek, a másikban énekelnek?!

Hogyan tudnak „átlendülni“ abba a másik lelki állapotba? Soknak problémája ez ott is. De az Úrnak egy öreg, gyermeke azt mondotta, hogy csak ott lehet probléma ez, ahol még nem történt meg a bűn álmából való fölébredés. Ott van kettős élet. Egy néha-néha Istennek szentelt és egy másik, ahonnan bizony távol van az Isten- Az Isten gyermekének nem lehet ilyen kettős élete, hanem csak egy, amely nevetni és sírni, énekelni és hallgatni tud egymásután rövid időközökben, mert mindent Isten dicsőségére cselekszik. Ezért tud tréfálkozás után is rögtön énekelni, mert még az is megszentelt. És erre a finn vonaton kellett rájönnöm.

*

Nem sokan ülünk a kocsiban. Két finn theologus és én. Velünk szemben egy harmincöt év körüli nő. Mi természetesen egyházi dolgokról, szentírásról, theologiáról beszélgettünk. Ebből a szemben ülő hölgynek is meg kellett tudni, hogy papok vagyunk, akik lelki dolgokkal foglalkoznak. — Figyelemmel látszott kísérni minden szavunkat.

Különösen sok szó esett a bűnről és kegyelemről, hitről, tehát a keresztyén tan és élet alapvető kérdéseiről. A beszélgetés igen élénk volt, mert az egyik theologus az u. n. „evangéliumi mozgalom“tag- ja volt, akiket történeti lutheránusoknak mondhatunk. Szerintük az üdvösség kérdése a hit meglétén, vagy meg nem létén fordul meg. A másik pedig inkább a bűnbánatot, az állandó bűnbánatot hangsúlyozta. Hiszen különbség nem volt köztük — igaz. A beszélgetés azonban azért volt nagyon értékes, mert nagyon személyes jellegű volt. Mindegyik, amennyit lehetett mondott el a ma-