Harangszó, 1931

1931-07-12 / 28. szám

1931. július 12. HARANOSZÓ 227 A külső eseményekben, legyenek azok akármilyen kicsinyek vagy akár­milyen súlyosak, rettenetesek és borzal­masak, mindig az Ur — mint a német mondja — „hazakeresö“ keze van ben­ne. A súlyosan megpróbált emberek lel­kében mindig az a tóérdés támad fel, rendszerint keserűen vagy épen az ég ellen lázadó haraggal: Miért? Miért tör­ténik ez velem? Miért épen velem törté­nik ez? — S erre a kérdésre a földön nincs felelet. Csak az égben. De ott cso­dálatos a felelet: „Miért? — Mert az Ur szeret és azt akarja egészen övé légy s nála boldog légy.“ „Miért épen veled? — Mert az Ur kegyelme megérthetetlen és megfoghatatlan. Épen téged akar, épen téged keres.“ S ha valaki ezt a fe­leletet elfogadta, az a megpróbáltatások vagy szenvedések sötét kapuján keresz­tül az Isten országába léphet be. A „kö­zösségek“ tagjainak majdnem 80 száza­léka ezen a kapun kerül a „megtérés“ útjára. S mégis hány ember van a vilá­gon, akik keserűen, lázadozva járnak a világban és nem bírják meglelni sorsuk­ban az Ur „hazakeresö“ kezét! Hány ember mesél el dicsekedve ve­szélyekből való „véletlen“ és „csodála­tos“ megmenekülést, betegségből való szerencsés felgyógyulást s nem jut eszé­be, hogy az a Kert Gazdájának a ter­méketlen fügefát „még egy esztendö“- vt{! megajájndékozó kegyleimi nyilatko­zata is lehetne! A „közösségek“-ben so­kat találunk olyat is, akit egy ilyen ese­mény ébresztett fel a bűn álmából. Köz­ismert pl. a Stöckle Jakab szőlömunkás esete. A táncnak és kártyának volt a nagy mestere fiatalabb éveiben. Egy al­kalommal ismét egész heti munkabérét itta és kártyázta el a korcsmában. Mi­kor másnap az apjával találkozott, an­nak szemrehányó és szomorú tekintete előtt elszégyelte magát és kijelentette, hogy ha ö még egyszer az életében kár- tvát venne a kezébe, az Isten taszítsa ki az országából. Másnap reggel korán egy köbáii''ában dolgozott több társával együtt. Valamivel korábban mentek el — Édesapátb ma reggel a tekinte­tes úr életét mentette meg! A lova meg­vadult s apám fékezte meg. De úgy ám! Az ispán kezet nyújtott Csemeznek. — Mindig derék embernek ismertem, Csemez. De mától fogva kétszeres a be­csülésem! Az Isten tártsa, az Isten él­tesse! Hatalmas éljen verte fel az erdő csendjét. Mindenki szerette Csemezt, mert szelíd, jóságos ember volt és min­denkivel megértette magát. Csemez hálásan fogadta az emberek szeretetét s melegen megrázta az ispán kezét. — Alásan köszönöm az uraság jósá­gát s a maga jóakaratát, ispán uram. Megebédeltek. Ebéd után folytatták a munkát. Este aztán túláradó boldogság­gal sietett haza az apa meg a fia, hogy közölhessék a jó hirt az édesanyával. .. * * * A bogárdi egyházközség lelkésze Máté Boldizsár volt. Olyan 50—55 év körüli lehetett. A haja már szürkült, de arca piros-pozsgás, egészséges színben volt. Ép ott ült az asztalnál s előtte a Biblia feküdt. A másnapi, vasárnapi pré­dikációján elmélkedett, mikor kopogás hal­latszott az ajtaján. aznap a munkahelyről reggelizni, mint máskor. S imé, alig hogy kint voltak belőle, összeomlott az egész kőbánya. Ha ottbenn vannak, mindüket összezúz­za. Stöckle Jánosnak most nyílalott a szívébe, mit jelentett volna, ha úgy, amint volt, kellett volna Isten bírói szé­ke elé állani. Ettől a perctől kezdve csendes életű mennyei polgárrá lett. Sokakat vont magához az Ur egy- egy álom által is, noha senki se „tér­het meg álmában.“ De döntő lökést so­kaknak adott egy-egy álom. Mert az álomban, (mint az újabbkori psycho- analitikai kutatások felderítették), nem­csak a rejtett tudat alatti énünk nyilat­kozik1 meg, hanem a Szentírás bi­zonyságtétele szerint, amikor Néki úgy tetszik, maga az Ur is szólhat az ember­hez. Ilyen volt a hires Kulién iskolames­ter megtérése még gyermekkorában, akinek a háza jó ideig szinte gyújtó pontja volt Würtembergben a lelki éb­redésnek és épülésnek. Eleven fickó volt gyermekkorában s jobb szeretett az ut­cán pajtásaival ficánkolni, mi it az édes­anyja történeteit hallgatni az Ur Jézus­ról. Egy éjjel azt álmodta, hogy itt van az utolsó ítéled. Mindenki bekerült a mennybe, csak ö meg a legkedvesebb pajtása rekedt kint. Kétségbeesett kiál­tozására és a szülei könyörgésére a Meg­váltó mégis beengedte őket is. Amint beléptek, rögtön egy nagy, tükörfényes csúszka ötlik a szemükbe. Nosza, elfe­lejtik erre az előbbi ijjedelmet és fel a csúszkára, villámgyorsan siklanak le­felé. Egyszerre csak egy nagy szakadék tátong előttük.. A pajtása belé is hull és eltűnik benne. Öt is ez a veszély fenye­geti. de nagy erőfeszítéssel sikerült has­ra fordulnia és egy kiálló fagyökérben megkapaszkodni. De ekkor meg a sza­kadékból emelkedik fel egy fekete em­ber, megkapja a lábát és rángatja lefelé. Kétségbeesett kiáltására végre egy jó­ságos Valaki, akiben az Ur Jézusra is­mert, karjaiba fogta és biztonságba he­lyezte. A kis Frigyes az édesanyja kar­— Szabad. Az ajtó kinyílt s egy fiatal ember lé­pett a szobába. — Adjon Isten jó napot, tisztelendő atyám. — Neked is, fiam. Mi járatban vagy? — A Csepreghy tekintetes úr küldött s arra kéri, szíveskedjék ma ebéd után átfáradni hozzá. Fontos megbeszélni va­lója van. Kocsit küld majd a tisztelendő űrért. Máté nagyot nézett. Két éve, hogy a tekintetes asszony elhalt, az első eset, hogy magához hivatja Csepreghy. Ha éppen akart valamit, mindig ö kereste fel, ámbár elég ritkán történt ez is, de a kastélyba sohse hívta. De nem akarta váratni a legényt, hát csak megígérte. — Majd elmegyek, mondjad meg, fiam. — Igenis, tisztelendő atyám. Isten­nek ajánlom. — Isten áldjon, fiam. A küldönc távozott s Máté magára maradt a gondolataival. Ebéd után megérkezett a kocsi. Máté felült rá s a kocsi megindult. Mikor a kocsi megálfott a kastély előtt, egy kis leány röppent ki az ajtón s egyenesen a lelkész felé szaladt. jaiban ébredt fel, sirva mondta el az ál­mát s attól fogva mintagyerek lett be­lőle, aztán komoly ifjú, hívő férfi, az Ur­nák egyik legmegáldottabb szolgája. Mindezek után azonban mégegyszer is hangsúlyoznunk kell, hopv a megté­rések ilyen ritka, hirtelen eseteinek nem kell a kelleténél nagyobb fontosságot tu­lajdonítani. Ezek rikító és feltűnő pél­dái az isteni kegyelem működésének. A szokásos útja azonban az, hogy az em­ber, nem tud dátumot odaírni. Legfeljebb egy nagyobb időszakaszt tud megjelölni, amikor különösképen munkálkodott ben­ne a Lélek. Egy azonban bizonyos. Az, amit János apostol ir (I. 8 : 14..): „Mi tudjuk, hogy általmenttink a halálból az életbe." Az nem fontos, hogy az időt is meg tudujk jelölni, hogy mikor, de arról, hogy igenis „általmentünk a halálból az életbe“, teljes bizonyosságunknak kell lenni. Ha valakit az Ur kegyelme hívő családba helyezett belé, annál lehet ez a folyamat egész észrevétlen és síma is. A keresztségben nyert kegyelem munkál­kodik a gyermeki hitben s ez átalakul az ifjú, majd a felnőtt komoly hitévé. — Noha a belső küzdelmek még az ilyen esetben sem hiányoznak. Sem a kegye­lemnek különös órái. Ahogy egy Würt­temberg! „Bruder“ egyszer kifejezte: „Időről-időre jönnek az isteni kegyelem­nek olyan áldott órái, amikor újból és újból megerősödünk a felülről való el- hivaftásunkban. Olyanok ezek az órák, mint a csomók a búzakalász szárán. A Württemberg! „régi“ közösségek különösképen hangsúlyozzák az isteni kegyelemnek azt a „csendes“, „észre­vétlen“ munkáját s. valósággal irtóznak' minden methodisztikus módszertől. Külö­nöskép a „Hahn-féle közösség“ állt a maga egész berendezésével szemben még a modern evangelisatios munkával is, ahol nem ritkák az ilyen nethodisz- tikus motívumok. Már Bengel a württembergi pietizmus atyja megmondotta egy helyen: „Sok­kal többet ér, ha néhány galamb jő magától, niintha egy csapásra egy egész Csepreghy leánya volt, a hat éves Ella. Máté leszállóit a kocsiról s karjai közé kapta a kis leányt. — Jaj, de jó, hogy eljött a tisztelendő bácsi! Már olyan régen nem láttam ná­lunk. S meleg ragaszkodással simult a lel­készhez. — Hát örülsz, bogaram, hogy el­jöttem? — De még hogyan! Ki sem tudom mondani! Hisz olv rég óta nem volt ná­lunk! Pedig azelőtt, míg anyuka élt, gyakran volt itt! A lelkész arca elborult. — Bizony, régen volt az, hogy itt voltam. Dehát sok a dolgom kis lányom. Nem igen jöhetek. Meg nehezemre is esik a járás. Kocsim meg nincs. Gyalog meg nem tudok hosszú útat megtenni. A kis leány eleresztette a lelkészt s egy lépést hátrált s gondokodva nézett maga elé. Aztán, mint akinek jó ötlete támadt, élénken ragyogott fel a szeme. — Tudja mit gondoltam, tisztelendő bácsi? — Ugyan mit, te okos kis leánykám? (Folytatjuk).

Next

/
Thumbnails
Contents