Harangszó, 1931
1931-01-18 / 3. szám
20 HARANGSZÓ 1931. január 18. Neu Mórija. Irta: Pass László. Hazai evangélikus hitsorsosaink nem is sejtik, hogy az evangélikus Németországban micsoda gyönyörű munkát végző, világhírű intézményei vannak az evangélikusoknak! Nem említem a haliéi árvaházat, amelyben kb. 30 ezer kis árva lel otthont és jó nevelést, a soksok egyházi kórházat, elaggottak men- házát/ a züllöttek, iszákosok megmentésére alakult és hatalmas munkával dolgozó intézeteket, a gyermekmenhc- lyeket, valaminlt a sok más bel- és kül— missziói intézményt, hanem csak egvet: Bethelt. Westfáliában, a theutoburgi erdő vidékén, ahol valamikor döntő győzelmet arattak az ős-germánok a római vlágbirodalom seregén, Varius és Sulla csapatain, most egy más hős vezér vívja csatáját egy világhatalom: a bűn ellen. Bodelschwing Frigyesnek, a porosz állam-miniszter pap-fiának a világhírű intézete van itt egy gyönyörű völgyben: Bethel. Zsidó szó. Magyarul azt jelenti, hogy „Isten-háza“. Isten szolgái küzdenek itt a Sátán légiói ellen és minden lépés Krisztus diadalát jelzi. Bodelschwing Frigyes, az Isten leikétől megragadott, ujjászült, szeretettől izzó lélek a modern világbünök áldozatait vette itt oltalmába: kb. 6000 epileptikus, nyava- lyatörős beteget és kb. 1000 őrültet. A gyönyörű völgy tele van szebbnél-szebb svájci stílusban' épült, faberakásos pavilonnal, amelyben egy-egy „Familienvater“, vagyis egy-egy „családapa“ felügyelete, vezetése mellett egy-egy betegcsoport lakik, él, dolgozik, imádkozik. Piciny epileptikus kisdedektől kezdve egészen aggastyánokig otthont kap itt minden szerencsétlen beteg. De milyen otthont 1 Különbet, mint sokszor a családja körében! Az a sok drága jó lélek, azok a tiszta kék szemű, szelíden mosolygó, Krisztusban boldog diakonisszák, úgy gondozzák azokat a betegeket, mint valamikor az édesanyjuk. Krisztus kedvéért, aki azt mondta: „amit cselekedtek eggyel az én kicsiny atyámfiai közül, azt velem csetekedtétek*. A „Bruder“-ek, a „testvérek“, a férfi diakónusok is őskeresztyén lélekkel végzik a nehezebb természetű ápoló munkát a férfi betegek és különösen az őrültek között. Minden pavilonnak meg van a maga neve és pedig egytől-egyig bibliai név.A völgy végében van egy bibliai nevű ház: „Neu- Morija“. Magyarul azt jelenti ez a némethéber szó, hogy „új őrület“, örültek háza. Három osztálya van és minden osztálynak három alosztálya a betegség foka szerint. Mikor jelentkeztem az intézet vezetőjénél, Rahn lelkésznél, hogy osszon be engem is az egyetemi félévi szünetben két hónapra aiz intéztt valamelyik osztályába „Bruder“-nek, ápoló testvérnek, akkor a „Neu-Morijá“-nak a kilencedik osztályába, a „nyugtalan betegek“ mellé helyezett és tizenhat beteget bízott reám, hogy vigyázzak reájuk és ápoljam, gondozzam őket. Az intézet vezetősége ugyanis, nagyon bölcsen, a leendő lelkészeket ilyen „lealázó“-nak mondott szolgálatra osztja be Annak a nevében, aki letérdelt a tanítványai elé és megmosta a lábukat. Abban az időben pedig a rabszolgák dolga volt az ilyen lábmosás, de ö azt jelképezte vele, hogy „nem uralkodni jött, hanem szolgálni jött“. Ilyen áldozatos szolgálatra nevelődik a leendő, fiatal leikés« ött a betegek közt. Neki kell felsuröílni a padlót és kimosni a betegek szennyesét, neki kell ellátni a tehetetlen betegek mellett minden ápolói munkát. Hogy megtanulja az alázatos lelkű szolgálatot. Így lettem tiíéft- hat őrült ápolója. Hatalmas, tisztaságtól raigyogó, modem terem. A fal körül tizenhat fehér vaságy. Minden ajtó, ablak erősen lezárva. Én meg niagam vagyok tizenhat „nyugtalan beteg“ közt! Eleinte szokatlan volt, de később megbarátkoztam a szegény betegekkel. Megismertem Őket közelebbről. Az egyik „Generalstabsarzt“, tábornokorvos volt. a másik egy Generálszuperintendens fia, a harmadik gyáros, a negyedik törvény- széki jegyző, az ötödik kapitány, a hatodik bányamunkás, a hetedik berlini napszámos, a nyolcadik filozófiai egyetemi tanár, a kilencedik asztalos és a többi is mindenféle foglalkozási körből. Még egy svéd exminiszter is volt közöttük, aki gróf is volt. A betegek egy része aludt a paplan alatt Öszehúzódva, a másik nevetett, vagy sirt, volt, aki szónokolt, de volt olyan is, aki mindig boxmérkőzésre, vagy valcerre invitált engem. Óhaját teljesíteni kellett. A beteg embernek legtöbbje hosszabb ideig nyugodt volt. Mikor már közeledett az ideje, amikor nyugtalan lett volna, akkor 26 fokos langyos fürdőbe került egész napra s a szomszédos fürdőteremben vi- torlaponyvával lekötött kádakban lubickoltak úgy, hogy csak a fejük volt kint, szabadon. Kényszerzubbonyt csak kivételes esetben kellett alkalmazni, hogy a beteg kárt ne tegyen magában és társaiban. Egy különösen mániákus volt, aki folyton ekrazitot követelt, hogy szétrobbantsa az egész világot. Hans, a hűséges, ragaszkodó bányamunkás hétszámra boldogan segített minden munkában, néha azonban odarohant hozzám, kínos, könyörgő tekintettel megragadott s azt mondtg: „Testvér, segítsen, mert jönnek a gonosz szellemek és széttépik a szivemet!“ A következő percben már kitört rajta a roham és ütött, vágott, harapott, rúgott habzó szájjal, vérbenfor- gó szemmel. A törvényszéki jegyző héberül és görögül is tudott és ilyen nyelven idézett a bibliából. Gyönyörű hus- vét volt épen. Beragyogott az élet, a szabadság napja a kórterembe. A törvényszéki jegyző felébredt, felült az ágyában s elkiáltotta boldog, sugárzó arccal: „Christos égeiretó!“ (Krisztus feltámadott!) Megkérdezte tőlem, hogy mondják ezt németül? Mikor megmondtam, akkor felállt az ágyában hosszú hálóingben, a két karját magasra nyújtotta és harsány hangon hirdette beteg társainak: „Hallelujah! Testvérek! Krisztus feltámadott! Hallelujah!“ ... Néhány pillanatra szent, áhítatos csend lett, a betegek lenyűgözve meredtek a bizonyságtevő beteg társukra ... A gyáros bent ült folyton a fürdőkádban és az ajándékba kapott cukorkákkal, bonbonnal játszadozott. Szépen kirakta őket a kád szélére, majd megint másmilyen sorrendben rendezte el őket. Egész nap ezzel szórakozott. Mikor este bevittem a hálófülkéjébe, akkor leült az- ágy szélére, mintha most is látnám s teljesen tiszta elmével beszélgetni kezdett vetem. Mikor megtudta, hogy ki vagyok és miért vagyok ott, akkor lehajtotta a fejét búsan és azt mondta: „Nekém is Vöít három ilyen fiam ,,, Kettő mát elesett ä háborúban... A harmadik ftiöst küzd Verdimnél... Ezért Vágyók itt, .testvét!* . ,i. LJtáná ismét elborult az elméje Ä yigátt íütyörészett} iiíjával esettintgétett folyt az élet a Mórijában. A XX. század hajótöröttéit az élet hullámzó tendere kivétette a partra. Ott Krisztus urunk egy szolgája, Bodelschwing apó felszedte, puha vánkosra fektette őket, izes falatot juttatott nekik S Otthont teremtett a számukra. Ott Volt, egy közös otthonban Hans a bányamunkás, a svéd gróf, á filozófiai egyetemi tanár a dÖ~ höngő berlini napszámos, á folyton kacagó és yálcerözó asztalos, a bonbonnal játszogató milliomos, fiait vesztett gyá- rös-ápa és a többi hajótörött. Az egyik heteg pedig sugárzó, átszellemült arccal hirdette nekik Krisztus urunk feltámadását És ez a beteg búcsúzáskor mást is mondott. Felemelte áldásra a kezét és elmondta az ároni áldásit: „az Ur áldjon meg és őrizzen téged! . ..“ Ez a köszönet Krisztus urunknak szólt és őt illette. Őt, aki azért jött, hogy az elveszettet megmentse és hogy az életét adja oda másokért váltságul. A Neu-Morlja az Istent meglelt lelkek bizonyságtevését hirdeti, azt, hogy „aki nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert az Isten szeretet!“ Külföldjárő evangélikus emberek! Ha külföldre viszitek a magyar pénzt elkölteni, akkor legalább látogassátok meg Bethelt és a többi evangélikus bel- missziói intézetet, hogy pénzeteket elköltve ugyan, de drága lelki kincsekkel megrakodva jöjjetek haza, ha mással nem, akkor boldog, büszke evangélikus öntudattal!... Máltában is ... A „Protestantische Rundschau“ c. háromnyelvű (német, angol, francia) nemzetközi folyóiratnak 1930. évi októberi száma „Máltái affér“ címen angolnyelvű cikket közöl arról a mérges nézeteltérésről, amely a múlt nyáron a máltai kath. klérus, illetve a Vatikán és az angol komány között támadt a máltai vallási viszonyok körül. Málta, amely átvette a XVI. században betelepedett úgynevezett „kórházlovagoknak“ a gondolatvilágát, mindig egyik erőssége volt a pápaságnak. Az 1800-ban történt angol annexio következtében a sziget protestáns angol birodalmi kormány főhatósága alá kerül. Ez azonban a sziget katholikus lakóinak a szabad vallásgyakorlatát és a kath. egyház jogait a iegkevésbbé sem érintette. 1849-ben maga a sziget kormányzója O’Ferral írja: „A maltai katholikus egyház, bár államilag protestáns felsőség alatt van, sokkál inkább megmaradt jogainak, kiváltságainak a birtokában, mint sok más országban a katholikus felsőség alatt.“ Az angol kormány mindig elismerte a katholikus egyháznak minden törvényes jogát, de természetesen — és ez lett a baj — elismerte a többi egyházakét is. A múlt század eleje óta ugyanis
