Harangszó, 1931
1931-04-19 / 16. szám
126 HARANGSZÓ 1931 április 19. Istent, hogy megtérjen, hogy „éljen“, hogy boldog legyen! Fogjuk erősen a harangkötelet, szól is a harang vészben-viharban, de még halkan szól, mert kevesen hallják. Félmillió evangélikus él ebben a csonkahazában és mégis hetven evangélikus közül csak egy járatja ezt a kedves lapot. Minden hetven közül csak egy! Roppant kevés, nagyon kevés! Pedig minden tizedik evangélikusnak kellene járatni, hiszen a templomba is minden tizedik ember szokott elmenni. A „kilenc“ nem. Az az egytized rész: 50 ezer előfizetőt jelentene. Milyen más lenne akkor a harangunk szava! Mennydörgő kongás- sal, égreszálló zengéssel szólana s a szava még messzebbre elhallatszana. Még többen ébrednének fel, még több lélekbe kapna bele az égi tűz, az isteni élet tüze, üdve. Kedves olvasó, kedves jó hittestvérem! Igazi evangélikus vagy-e? Szereted-e a Te kicsiny, árva, szegény evangélikus egyházadat? Szereted-e Azt, akiért őseink az életüket is odaadták, Krisztus Urunkat? Tudsz-e áldozni egy kis fáradságot az Ő érdekében? Érzed-e, hogy „kötelességed“ az Ő igéjét terjeszteni, az Ő egyházát befelé erősíteni, az Ő szent országát építeni? Élő, avagy száraz fa vagy-e az ő kertjében? Ha van benned hit és szeretet, akkor mutasd meg, hogy bírsz gyűjteni a Harangszó lapocskánk részére Te magad, a Te ajánlásodA csavargó. Irta : Farkas Mihályné. 3 „Senkise tanított reá. Az anyám, szegény meghalt, még csecsszopó koromban, aztán csak úgy felnőttem gondviselés nélkül, mint a dudva az árokparton“ és szakadozott mondatokban, mintha valami belső kényszer hajtaná, elmondja a vendég egész sivár élettörténetét. Mesterember volt az apja, korhely, garázda cserepes. Az anyját is a rossz bánásmód vitte sirba. Jól járt. Asszony azért akadt a házhoz, hitvány, züllött fehérnépek. Ha egyik megunta már a sok verést, másik jött helyébe. Az árva kis féreggel egyik se törődött, még jó, ha enni adtak neki — ha volt mit. De azért csak nőtt szaporán, mint a gomba a szemétdombon. Szombatonként, a bérfizetés napján, nagy hejehuja támadt. Húst sütöttek, pálinkát hoztak üvegszámra, neki is adtak. A mulatság vége nagy veszekedés lett, a gyereket pedig elnáspángolták. Megszokta már, föl se vette. Egyszer aztán Kertész István borközi állapotban mászott föl cserepezni egy emeletes ház tetejére. Leszédült és a dal, kéréseddel, rábeszéléseddel csak hat új előfizetőt. Többet nem kell tenned a lap és a szent eszme érdekében! Csak 6 előfizetőt szerezz, csak 6 új barátot lapunknak, állandó barátot. Akkor minden tizedik evangélikus testvérünk fogja olvasni ezt az ébresztő lapot és azon a „tizedik“ emberen keresztül talán majd a „kilence“ is kap valamit. Egyházunk boldogabb jövője van a hatalmadban, evangélikus testvér! Indulj el még ma, vagy holnap és addig ne nyugodj, amíg a lelkészednek, tanítódnak, vagy a kiadóhivatalunknak nem jelentheted, hogy megtetted a jövőért szent kötelességedet, szereztél 6 új előfizetőt a szebb jövő hajnalát hívogató Harangszónak, mely csengése közben azt hirdeti mindig, hogy „dicsőség a mennyben Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!“ Iijaínk szellemi táplálékáról. Irta: Benedek Vince. ,,A jó könyv tudást terjeszt és szivet nemesít: — a rossz könyv hamis útra visz és lelket ÖL.“ Az általános kultúra terjedésével egyre több és több sajtótermék lát napvilágot, részint könyv, részint füzet, részint újság alakjában. Belső értéküket illetőleg, a szak- és szépirodalom minden fajtájából annyi a jeles, kiváló mű, hogy azokkal akármelyik nagy. kultúrnemzet szellemi termékeivel versenyzehet a magyar irodalom. Van köztük azonban sok selejtes is, sőt vannak olyanok, amelyeknyakát szegte. Nem vesztett vele semmit se a világ, de a gyereknek most már igazán nem maradt senkije. Tíz éves volt akkor. Nem sokat törődtek még akkortájt a veszendő gyerekekkel, őt se pártolta senki. Iskolába eddig se igen járt, ezután még úgyse. Csak úgy tén- fergett emitt-amott s olykor a kutyáknak tette vitássá a koncot. A piaci kofák kosarát cipelte s azok vetettek neki egyetmást, a fuvarosok megtűrték éjszakára a meleg istállóban, mert segített nekik a lovakat abrakolni, csutakolni. Ha szalonnát, vagy sajtot hozattak vele, neki adták a héjját. Mikor már nagyobb és erősebb lett, dologra is eljárt, ha akadt napszám itt vagy ott, de a munkát nem nagyon kedvelte, inkább a pálinkát, amélyre korán reákapott. Katonának nem vették be, mert a jobblábára egy kicsit sántított. A mérges bolgárkertész törte el egyszer, mikor a kerítésen bemászott. Derék, jónövésű legénnyé cseperedett különben, a leányok visszanevettek reá. Már amilyen leányok azokban a lebujok- ban megfordultak, ahol János vitézkedett, amikor pénze volt. A vöröshajú Kató volt a legszebb közöttük, akire az reánézett a zöldesfényíí macskaszemével, az biztos prédája lett. János is elre a nyomdafestéket vétek volt pazarolni. Az üzleti spekuláció itt sem tekint egyébre, mint a haszonra s így legtöbbször homályosnevü szerzők olcsón megvásárolt „műveit“ vetik piacra kiadóik, amelyek ahelyett, hogy építenének, inkább csak rombolnak. Tapasztalatból beszélek. Tessék csak megtekinteni a vasúti pályaudvarok, trafikok, újságárusok kirakatait és a vásári sátrak polcait, hányféle csábitó címeken láthatók ott perverz szerelmi kalandokat, rémdrámákat, betyárvirtusokat, detektív regényeket tartalmazó sajtótermékek. Ezen elárusító helyeken kívül, a házaló könyvügynököknek is egész serege kinálgatja hangzatos szavakkal eme szellemi maszlagokat s a hiszékeny, búvárló olvasottsággal nem biró közönség bizony legtöbbször lépre megy és vásárol. Mit törődnek ezek az ügynökök azzal, hogy milyen mételyt hintenek el, csak a hasznuk legyen meg az eladott könyvek ára után. Lehetőleg óvakodjunk az ilyen szélhámosféle házalóktól és ne üljünk fel csábhangú ajánlataiknak. Természetesen más elbánás alá esnek a jó könyvekre előfizetőket, illetőleg vevőket gyűjtő tisztességes ügynökök, akik a nemesebb irodalmi művek terjesztésével, a tudásnak! és műveltségnek pártolást érdemlő közvetítői. A pornográf-irodalom termékei napjainkban, mint bódító bombák ezrei az elhagyatott szértiskertet, lepik el a zsib- vásárós könyvpiacot. Sok úgynevezett regény nem egyéb, mint álruhás trágár írás, mely mint a miazmás levegő, megfertőzi a fiatal lelket. Nyelvünkben szinte'nehéz olyan kifejezést találni, amellyel méltó elítélő hangot lehetne adni annak a megbotránkozásnak, mely minden ép erkölcsi érzésű embert kell, hogy elfogjon ezeknek az alantasabb tömeglelkeknek ízlését kereső „irodalmi termékeknek“ olvasásakor. Hogy milyen rombolást végeznek különösen az ifjú lelkekben ezek a lelkiismeretlenül megirott fércmunkák, erre nézve szolgáljanak figyelmeztetőül a vesztette az eszét a gyönyörűséges lápvirág miatt. „Unom ezt a nyomorúságot“ mondotta a leány. „Ha te nem volnál ilyen anyámasszony-katonája, szereznél pénzt, sokat, aztán kimennénk Amerikába s úri módra élnénk“. Hát majd szerez. Az öreg asszonyság ahol a Kató nénje szolgál, sok árendát kap minden elsején. Nem is vasszekrényben, csak az íróasztala fiókjában tartja. Be lehet mászni éjjel az ablakon, fölse ébred az öreg a mellékszobában. Egy revolvert azért jó lesz zsebredugni minden eshetőségre. Mégis fölébredt. Mint egy kisértet jelent meg zilált ősz hajával az ajtóban és rémült sikoltozásba kezdett. Nem akarta megölni, igazán nem, csak maga is megriadva, feléje sújtott a fegyver agyával, hogy elhallgattassa, aztán menekült fejvesztetten, de az üldöző rendőrök elnyomták, megbilincselték. Csak akkor ébredt tudatara, hogy eivakultságában mit is cselekedett. Törvényt ültek fölötte, rablógyilkossággal vádolva őt, mert az öregasszonyt ép halántékon érte az ütés és nem találtak benne életet. Szigorú volt a büntetés, húsz évi fegyházat mértek reá, de azért a leány
