Harangszó, 1931
1931-04-05 / 14. szám
1931. április 3. HARANGSZÓ 109 Húsvéti hit. Irta: D. KapI Béla püspök. Nincs a léleknek megrázóbb tragédiája, mint mikor az ember a húsvéti eseményt befejezettnek látja a feltámadás tényében. Az ilyen ember magafelejtő restségbe omlik össze s úrrá válik felette az a gondolat, hogy a feltámadott Jézus mindent elvégzett s magára az emberre immár semmi kötelesség sem vár. Azt gondolják az ilyenek, hogy a húsvéti sírhoz sem kell eljutniok. Lehet hus- vétjuk templom és húsvéti igehirdetés nélkül is, mert hiszen magatartásuk nem változtat azon a tényen, hogy Jézus feltámadott. Avagy megkeresik régi családi helyüket a templomban, orgonazúgás közben széttekintenek a lassanként idegenné váló szent falak között és megfürdetik lelkűket a kiáradó húsvéti verőfényben. Pedig a húsvéti történet állandóan érezteti velünk azt az igazságot, hogy benne a megváltás művének isteni része nyert befejezést, de az emberi rész még hátra van. Nem tartozhatunk tehát azok közé, kik a húsvéti esemény befejezettségében bizakodnak. Nem tartozhatunk azok közé sem, kik számára húsvét ünnepe melengető vallási hangulatot s néhány napig tartó lelki fel- emelkedést jelent. Nekünk be kell lépnünk húsvét történetébe. Az em- •beriségre vonatkozólag elintézett húsvéti eseményt önmagunkra vonatkozólag is el kell intézni. Ez pedig egyedül a húsvéti hit által lehetséges. Három kép rajzolódik szemeink elé. Az utolsó vacsora. Az arimatiai József kertjében lehajtott fejjel, égő szemekkel bujdo- kol Mária Magdaléna. Üres sirt talált és most halott Jézust keres. Nem veszi észre a háta mögött álló Messiást, nem ismeri fel a drága arcvonásokat, a jólismert hang meleg csengését. Jézus szól hozzá: Asszony, mit sirsz? Kit keressz? És szavában nemcsak szeretet, hanem némi szemrehányás is csendül. Márk evangélista elbeszélése szerint „Mária Magdaléna megjelenti Jézus feltámadását mindazoknak, kik vele valának és keseregnek és sírnak vala. Akik is mikor hallották, hogy él és ő látta vala, nem hívek.“ A harmadik képet ugyanezen kiélezett vonásokkal rajzolja elénk az evangélista. Asztalnál ül a 11 tanítvány s a küszöbön megjelenik Jézus. A mondat folytatása pedig mír azt mondja „szemükre hányd az ö hitetlenségüket és keményszivüségüket, hogy azoknak, akik őt feltámadva látták vala, nem hívének.“ És mikor Tamás kételkedik feltámadásában, nem elégszik meg kételkedésének eloszlatásával, hanem komoly szóval inti: ne légy hitetlen, hanem hivő! A húsvéti történet részleteseményein kívül mennyire idevág Lázár fel- támasztásának története is. Jézus hatalmas húsvéti ígérete után: én vagyok a feltámadás és az élet, hozzáfűzi azt is, hogy „aki hisz én- bennem, ha meghal is él.“ És még külön is megkérdezi Máriától: hiszed-e ezt? Húsvéti hit nélkül tehát nincsen húsvéti feltámadás. A bűnt, halált legyőző Krisztus diadala, az örökké élő Krisztus uralma és élette— A csavargó. Irta: Farkas Mihályné. 1 Magától a falutól egy jó dobásnyira, egy rozzant épület álldogált az útfélen. Kovács-műhely volt régebben, de már újat építettek helyette, ezt a régit pedig iól-rosszul összetatarozták, hogy ellakhasson benne az öreg Tamókáné a kis unokájával. A boldogult ura becsületéért gondoskodnak így róla, mert a község szolgálatában lelte szomorú végét. Negyven éven át pásztoroskodott hűségesen, soha egy tehén el nem vetélt, egy borjú el nem kallódott a keze alatt, az ő tülkölésére pezsdült a munka minden hajnalon. de már nem terelgeti többet a legelőre a csordát, most harmadéve — épen Péter-Pál napján — összetaposta a felbőszült bika. Azóta maradt özvegysorban Mári néni, aki bár öreg és töpörödött anyóka már, de azért még maga keresi meg a kenyerét. Nem válogat a munkában, kapa, gereblye a kezébe illik, szapulni segít, kendert tilol, disznóöléskor a belet senki nálánál tisztábban nem mossa, kü- lönben is jámbor, kevésszavú asszony, szívesen adnak neki dolgot télen-nyáron. így aztán, ha nem csurran, cseppen,, még úgy sohase volt, hogy ne tudott volna valamit adni a Bözsike kenyere mellé. A Bözsike a kis unokája a Mári néninek, egyetlen kincse ezen a világon. Szakasztott mása az édes anyjának, az orcája piros, a szeme mint a búzavirág és a nevetése akárcsak a vadgalamb búgása. Majd erre jobban vigyáz, nem ereszti el a bűnös Sodomába, hol éhes farkasok leselkednek az ilyen gyengehúsú báránykákra. Muzsikás farsang volt, amikor — tiz esztendővel ezelőtt — szolgálni ment a nagyvárosba a Julis, de Adventra már hazakerült. Akkor már az ő arca is olyan sápadt volt, mint a hulló falevelek, a keszkenőjét a szemébe húzta és amikor a templomba harangoztak, sírva bújt el a kamrában, mert tudta, hogy nincsen helye már a haja- donok padjában. Az édes anyja azért egy zokszóval se illette, ki pártoljon ilyen szegény elesettet, ha még a szülője se találna mentséget számára? Sőt még a haragos apját is szelíd szóval kérlelte, hogy csak tűrje meg otthon a boldogtalant. Milyen jó, hogy nem bántotta. Mikor nemsokára a koporsója mellett állt, talán a szive szakad meg bánatában, ha még az önvád súlya is terheli. Meghalt azután nemsokára az ura is Mári néninek, a derék jó fiát is elvitte a világháború, ha az a kis árva csöppség itt nem marasztalja, hogyan is tudta volna egyedül tovább hordozni az életet? De így legalább volt aki ránevessen, ha fáradtan hazatér, volt akit eláraszthasson szíve minden gyöngédségével. A királykisasszony hófehér selyemágyban hál, de olyan imádságos szeretet aligha őrzi az álmát, mint a Tamóka Bözsikéét, olyan szépséges meséket meg egész bizonyosan nem mondanak esténkint neki. Ilyen jó gondviselés mellett nem csoda, ha szépen fejlődött a kis leány, egykettőre eleresztette az öreganyja szoknyáját és önállóan botorkált a libák után, ni! már a boltba is el lehetett küldeni, s keriil-fordul, egy pár esztendő, már ott csücsül az iskolapadban és nagy pohos o-betüket rajzol a palatáblára. Mindenki szereti az okos szolgálatkész gyermeket, a jobbmóduak viselt ruhákat, játékszereket adnak neki, a tanító-kisasszony különösen pártját fogja s szép kézimunkára tanítja öt. Még a tizedik életévét se töltötte be a Bözsike, s már olyan ügyesen kezeli a varrótűt, hogy
