Harangszó, 1930
1930-12-14 / 50. szám
1930. december 14. HARANGSZÓ 389 gyermek is és ha elképzeljük azt a sok bánatolt, szenvedést és könyet, mely az ő útjukat jelzi, akkor azt kell mondanunk, hogy a Sátánnak nincs ezen a földön szomorúbb áldozata a megbotránkoztatott, a bűnnel találkozott gyermekeknél. Amikor azt kutattam, hogy honnan verbuválódnak fökép a Sátán gyermekármádiájának szomorú apródjai, arra a megállapításra jutottam, hogy elsősorban a nem természetes viszonyok között nevelkedett gyermekek közül. Az elhagyott s törvénytelen gyermekek vonulnak az első sorokban, azután azok. kiknél helytelen volt a szülői nevelés, illetőleg romlott a környezet melyben nevelkedtek. Az a gyermek, aki sohasem érezte a szülői szeretet és gondosság éltető melegét; ki az édes otthon puha fészkéből korán, szárnytollai kinövése előtt kitas/íttatott s idegen — legtöbbször romlott — környezet türelmetlen, durva bánásmódja és nélkülözések lán- colatos sanyarúságai között nevelkedett, nem bírhat azzal a szilárd erkölcsi alappal és belátással, melyet a nála kedvezőbb, természetes viszonyok között nevelkedett gyermektől joggal kívánni lehet. Avagv az, aki bűnben fogantatott, ki csak édesanyja személye felöl bizonyos. de érzi. hogy annak is terhére válik, ki az emberek suttogásából, megjegyzéseiből tudja meg törvénvtelen származásának szégyenét s aki épnen emiatt, tehát önhibáján kívül, állandóan mellőzést, sőt megvetést tapasztal: „a senki gyermeke“ —• nem lehet felfegyverezve a jóság, a becsületesség és tisztesség azon fegyvereivel, mellvel szilárdan ellenállhatna a Sátán csábító hadának. ma az én házamban. Ünnepeljük a fel— gyógyűlást. hogy minden jól ment végbe s ünnepeljük ezt a találkozást. Később úgy is ki-ki útjára kel, nemde? Azért gondoltam így mindjárt a reggeli órákban tartsuk meg az örömlakomát... A vacsorálóház tele volt pálmaágakkal. A terítés is pazar. Titkon arra gondolt. hol egvik, hol másik: ki fogja ezt megfizetni? De a hangulat annyira ünnepélyes s a fogadós hangja annyira meggyőző volt, hogy a gyanú tartósan nem juthatott szóhoz senkiben. — Uraim, engedjék meg, hogy magamnak is ideteríttettem. Ez a helv pedig egy jóbarátom, a Zakeus heílye. Tegnap este már nagyon érdeklődött az urak iránt. Helyesebben a mi kedves Sa- máriai vendégünk iránt. Úgy látszik, késik. Talán valami üzleti ügyei vannak. De feltétlenül el fog jönni. Szeretné látni azt, aki a mi betegünket az útszélről felszedte. A szokott formaságok közt az étkezés megindult. Tényleg kijött a beteg is. Ez volt első útja az eset óta. Csak az üres hely gazdája nem jött még mindig. A pap nem is bánta, így is kicsit sokalta a nyilvánosságot. Hiszen még igen nagy dolgokat kell elmondania ma ebben a házban! — Mintha valaki még a szomszédon kívül is hiányoznék? — Szólalt meg a beszédkezdeményezők hangján a levita. — Igen, én is úgy érzem, — sietett csatlakozni a beteg, meg a Samáriai. A fennti állítások közelebbi megvilágítása helyett az alábbiakban egy példát említek arra vonatkozólag, hogy a káros szülői nevelés, illetőleg a romlott környezet hogyan juttatja a gyermeket a Sátán ármádiájába. A kép, melyet meg akarok rajzolni, mindannyiunk által ismert, mert a mindennapi életből való. Az apa a korcsmában dőzsöl. Az anya otthon vesződik porontyaival. Közben megszólítja egyiket eképen: „Eredj, hívd haza azt a ... (ilyen-olyan) apádat!“ A gyermek elmegy és megtalálja apját ittasan. Nem újság már ez neki. Apja borral. pálinkával marasztalja, türelemre inti a gyermeket. Közben mgérkezik a második staféta is. kit hasonlóan megitat a „jószívű“ apa. Végre mgindul a menet hazafelé. A dülöngö családfő két- • felől vezeti gyermekeit, nagy gaudiumá- ra az utca gyermekeinek és botránkozá- sára a iobbérzésfi járó-kelőknek. Hogy aztán mi történik otthon, azt legtöbb- nvire az újságok törvényszéki rovatából tudjuk meg. E családi életnek a gyermekekre való hatásáról egy idő múlva, szintén az újságokból értesülünk. Ekkor azonban már a gyermek áll terheltként a bíró előtt, ki a törvény rideg paragrafusai között keresi a könvöriiletet, melyet a gyermek otthon nélkülözni volt kénytelen. Legtöbbször azonban hiába való még a szigorú büntetés is. A gyermek végérvényesen besoroztatott a Sátán szomorú ármádiájába. Ez csak egy kén a sok ezer közül. Ha egymás mellé állítanánk valamennyit, egymásután bontakoznának ki előttünk a bűnös, megbotránkoztatott gyermekek tömött zászlóaljai, de ugyanakkor élőt— Tudjátok, kit ültetnék én az üres helyre — emelte fel kissé magasabban hangiát a pap. — Az én emberemet! Azt, akinél jártam. — Azt a pogányt? — Kérdezte némi ijedtség hangján a vendéglős. — Akár pogány, akár samáriai, tudjátok, én azt vettem észre, hogy akiket á Názáreti megérintett, mind nagyon kedves emberek. — Óh, beszélj hát róla! Hiszen folytatni akarjuk a bentit! — Igen, ha ö itt volna, könnyebben menne minden! — Miért nem hoztad hát el! — Akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni s hogy magam is ide e házba fogok térni. — Hogyan? — kérdezték feszült tekintettel azok Is, kik semmit nem szóltak. A pap olyan mélyet lélegzett, hogy sóhajtásnak is beillett. S aztán, mint aki sok tétovázás után az elszántság kemény sziklájára lép, ujjait újból a nagy szakái selymébe fiirösztve halkan kezdte: — Azután már nem sokat beszéltünk. „Gondolod, - kérdtem, - hogy számomra is boldogság lehetne követni azt, Akit te?“ „Feltétlenül!“ — válaszolt ő. „Nem gondolod, hogy rám nézve sok szenvedést, gyalázatot, üldözést jelentene?“ „Az lehet. De a szenvedés is boldogsággá lesz így. Hisz ő megmondta: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.“ „És honnét tudja ezt a te Mestered?“ „Honnét? Saját tapasztalataiból! tünk állnának a megbotránkoztatok is. Azok, kik felett az Úr Jézusnak e borzalmas megfellebbezhetetlen Ítélete zúg: „Aki pedig megbotránkoztat egyet az én kicsinyeim közül, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tengerbe vessék“. (Máté 18:6.) Egy jó gyakorlati érzékkel megáldott amerikai bíró pályadíjat tűzött ki arra a kérdésre: „Mi az oka a gyermekek erkölcsi züllésének?“ Olyan gyermekek pályázhattak, akik a gyermekbirósággal már megismerkedtek. Az egyik pályázó ezt írta: „Tisztelt Biró! Hogy a gyermekek rosszat tesznek, annak főoka. hogy nem gondoskodnak a gyermekekről tisztességesen s nem törődnek velük annyit, amennyit megérdemelnének. Az átlagos szülők nem is sejtik, mi mindent tudnak gyermekeik s nem tesznek semmit, hogy a jó úton maradjanak“. Ennek az amerikai gyermeknek a megállapításaihoz nincs mit hozzátennünk. Ha őszinték akarunk lenni, helyben kell hagynunk annak igazságait és csak csendes meakulpázással ismételhetjük magunkban: „Nem törődünk annyit gvermekeinkkel, mint amennyit megérdemelnének! Ó, mily sokszor nem vesz- szük észre, hogv az angyaltiszta szemeken kitekintő, kicsi lélek körül a Sátán csatlósai ácsorognak. kik az alvó bűntudattal veszedelmes játékot űznek; vagy ha észre vesszük is „nem teszünk semmit, hogy gyermekeink a jó úton maradjanak!“ Csak akkor lehet kevesebb a Sátán gvermekármádiájának — a mi nemzetünk színe-virágából verbuvált — újonca, ha e beismeréshez mindannyian eljutunk! A Született-, a Szegény-, a MegnemNemrég történt, hogy a saját falubeliéi köveket ragadtak ellene, kiüldözték a falakon túl s le akarták taszítani a hegvről, mert a zsinagógában megmagyarázta, hogy eljött az idő, mikor az írások, az összes Istentől való Ígéretek betelnek.“ — Mit mondasz? — Szakította félbe az egyre feszültebben figyelő beteg. — Ennyi jók adóiának még rosszal fizetnek az emberek? Kiüldözték? ... Csak nem ő volt az, akit kergetett a feldühödt tömeg? Amikor én sietős utamban elhaladtam a sokat emlegetett Názáret alatt? Óh, jaj! Csak nem ö volt az, akit láttam az útszélen, fáradtan, mintegy leroskad- tat s én oda sem mentem ... Óh emberek, halljátok szörnyű nagy bűnöm!... Ami velem esett, méltó büntetés volt. Ki kővel dobott, visszadobatott a kővel... Azaz, hogy mégsem. Az én számomra akadt egy Samáriai. S az Ö számára??? Óh van-e e földön, aki ellen oly nagy panasza lehetne valaki fiának, mint a Názáretinek én ellenem? ... — Mi az? Félrebeszél? Egészen rosz- szul lett! — Óh nem, hagyjátok! — szólt a levita — és simogató kezét a beteg fejére tette, amint az lelke nagy kínjában felsőtestével egészen rároskadt az asztalra. — Ti nem értitek ... Én értem. Nekem már elmondta. Csak, hogy ki volt az, akit ő elkerült, azt eddig nem tudta. Most már megtudta. — Lefeküdnél talán — szólt a beteghez szelíden a Samáriai. (Folytatjuk.)
