Harangszó, 1930
1930-11-23 / 47. szám
1930. november 23. HARANGSZÓ 367 hogy szenvedjenek olyan hibákért, melyben nem bíinösök. mindazideig. mig fajuk szegénységétől, betegségtől nyomorultul ki nem vész. Ó, de jó volna ezeket a kis martvrokat odaállítani néha azok elé. akik könnvelmiien pocsékollak testüknek és lelkűknek — Istentől kapott — drá,ra értékeit. ho»v a szomorú arcokon keresztül kitörölhetetlenül lelkűkbe vésődne az ótestámentomi szavak igazsága: ..megbüntetem az atvák vétkeit a fiákban harmad és negyed izigfen!“ s ho"v aztán isszonvodva fordulnának el minden olvan bűntől, melvet addig testük és lelkűk épsége ellen könnyelműen elkövettek! Az ókor pogánvvilágában a gyenge nvomorék gyermekek semmiféle védelemben nem részesültek. Sőt — mint tudjuk — Snártában a gyermekeket kicsiny korukban megvizsgálták s a b»teg. erőtlennek látszó testünket — az állami törvények a'apiárt — kérlelhetetlenül ledobták a Tavgetos hegv szakadékaiba. Fz megtörténhetett a pogányok között. Mi azonban, akik keresztvéneknek valljuk magunkat, tudtuk, hogy minden ember egyformán érték s hogy az Isten előtt a nyomorék koldus lelke is annvit ér. mint a királyoké. A szeretetet ezekkel szemben nekünk fokozott mértékben kell gyakorolnunk. Szemeinkből több melegségnek kell kisugározni, mikor reájuk nézünk és a rajtuk való állandó segítés mellett arra kell törekednünk, hogv ők is mosolyogva viselhessék szomorú sorsukat. A szegénység szomorú gyermekei. A szomorú gyermekek második csoportjába azok tartoznak, akik bár egészségesen jöttek a világra, de a szülők gondatlansága, tudatlansága, vanv szegénysége miatt nem nvilhattak ki arcukon az egészség mosolygó rózsái. Mindig bágvadt. elmélázó tekintetükkel, vézna tagjaikkal olyanok ők. mint a dérütötte virágok, melyek sápadtan hervadnak le az őszi kert avarába. Ingadozó lépéseik nvomán szinte halljuk a Fekete Angval szárnyainak suhogását. — Hadd szóljak most ezek közül a legszomorúb- bakról! Azokról, akinek arcára a szegénység rajzolta rá a szomorú vonásokat. Az életben — különösen napjainkban — a nyomornak ezerféle alakjával találkozunk. Látunk kétségbeesett arcú, éhes embereket, akik nap-nap után ott állnak a gyárak kapujában azért, hogy ha netalán munkásokat vennének fel, ők legyenek a legelsők. Ott állnak és várnak sokáig, lelkűkben azzal az igyekezettel, hogv akár az éjt is nappallá tennék, csakhogy maguknak, családjuknak kenyeret kereshessenek. De hiábavaló minden jószándékuk. Heteken át csalódottan kell visszatérniük otthonukba, mert a gyárak kapuján újra, meg újra megjelenik a minden reményt leromboló irás: ,,Munkásokat nem veszünk fel!“ Látunk az utcán éhségtől összeesett asszonyokat és elmegyünk fiatalemeberek mellett, akiknek arcáról leolvashatjuk, hogy már nem sokáig bírják a hajléktalanságot, a nélkülözést és el vannak szánva, hogy az öngyilkosságban keresnek megoldást. Bizonyára mindannyiunk szíve öszeszorul, mikor ilyeneket látunk. De sem a munkanélküli családapa, sem az éhségtől összeesett özvegyasszony, de még az öngyilkosjelöít fiatalember sem olyan rettenetesen szomorú látvány, mint az éhező, silány rongyokban didergő, szegény gyermek szomorú arca! Azokat, akik előtt hihetetlenül hangzik ez az állítás, szeretném egyszer elvezetni egy népes iskolába. Bár a legszomorúbb szegény gyermeket alig tudnám megmutatni. Hisz az ö helyük rendszerint üres az iskolában! Nekik — amint azt társaiktól halljuk, vagy a küldött igazolványokból megtudjuk — beteg édesanyjukat kell ápolni; vagv azért nem iöhetnek iskolába, mert előző nap mezítláb járták az erdőt fáért és megbetegedtek. Legtöbbször meg azért nem jönnek, mert nincs ruhájuk. A legszomorúbbakat tehát nem tudnám megmutatni: de mutathatnék azért olyan mezitlábosakat is. És míg a többiek jóízűen isszák a tejet s majszolják hozzá zsemlyéjüket, ők a falnak támaszkodva mélységes szomorúsággal bámulnak bele a világba. Csak néha lobban fel szemükben a mohó vágy. mely enni akar. Ilyenkor egv lépést tesznek jóízűen falatozó társaik felé. de mintha elrestel- nék magukat, megint visszalépnek előbbi helyükre s állnak tovább. csendesen, alázatosan, szomorúan egyik lábukkal a másikat melengetve. Óh, nincs, nem lehet szomorúbb látvány az éhező, toprongyos szomorú gyermeknél! Aki egyszer nézett meg jól ilyen gyermeket, az sohasem törölheti ki emlékezetéből. És akik egyetlenegyszer tekintenek bele a szomorú arcokba, meg kell érezniük azt a türelmetlen követelést, melv azokról — minden alázatosságuk mellett is — feléjük kiált: „Mentsetek meg minket! Mi is azok közül valók vagyunk, akikben mindent visszaszerezhettek, amit elvesztettetek! Értsétek meg, hogv reánk, rongyosokra, szegényekre, sápadtakra is szükség lesz abban a minden eddigit felülmúló szabadságharcban, melyben a Felvidék, a Bánát és Erdély lesz a tét! Mentsetek meg hát minket!“ Tudom, hogy minden községben is vannak olyan szomorú gyermekek, akiknek arcára egy darab kenyérrel, egy használt cipővel, vagy ruhával vissza lehetne varázsolni a rég elfelejtett mosolygást. Hadd szóljak az ő érdekükben a gyermekek legfőbb Patronusának, az Úr Jézusnak szavaival: „Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül egyet is meg ne vessetek, mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját“. (Máté 18. 10.) „És aki egy ilyen kis gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be“. (Máté 18.5.) Boldog az a gyülekezet és boldog az a község, amelyben a szegénységnek nincsenek szomorú gyermekei! Evangélikus leánynap. A kemenesaljai evangélikus egyházmegye belmissziói egyesülete november 9-én tartotta első leánykonferenciáját Cdlldömölkön. Az első hívó szóra mintegy 300 leány jött el. Páratlan buzgósággal és önfeláldozással egyengette a konferencia útját a celldömölki NőegyJet, élén dr. Hóléczy Zoltánné elnökkel, Galba Vincével, dr. Porkoláb Jánosnéval Tóth Dénesnével és délután felejthetetlenül kedves szeretet- vendégséget is készített a konferencia összes résztvevői számára. A délelőtti istentiszteletet mintegy 1000 ember hallgatta. Kovács István csöngei lelkész szívhezszóló prédikáció iában arról tett bizonyságot, hogy a gyakorlati élet legnagyobb áldása és iól- tevőie Jézus. Istentisztelet után Molito- risz lános esperes osztott úrvacsorát 240 leánvnak. Az áhítatot nagyban emelté Szabó Dezső csöngei tanító művészi or- gonaiátéka. Délután az Árpád-utcai új evangélikus iskolában évülték össze a leányok. A konferenciát Molitórisz János esperes imáia nvitotta meg. mintegy előkészítve a Telkeket a magasban iáró előadásokra, melyeket a közénekek és a celldömölki leánvok Szórádv Dénes igazgató-tanító által nagy gonddal betanított kéf kedves karéneke szakított meg. azonkívül Vajda Gízi's és Ktistván Jolán szavalata. Weiss Vilmos kemeneshögvészi lelkész irásmapyarázatában az ember hitének gyarló és ingadozó voltát tárta szemeink elé. Majd Huber Etelka a gvöri diakonissza-ház fönöknője szólt a leányokhoz: elhozta nékik egv tiszteletre és követésre méltó nemes keresztvén nő élettapasztalatait és tanácsait. Nagy István zalaistvándi lelkész a zalaszentnróti 50 éves Nőenvlet történetét és példás működését vázolta. Nacv Miklós, zalaegerszegi lelkész arra lelkesítette a leányokat, hogy példájukkal és egész életükkel tegyenek bizonyságot Krisztusról. Sajnos, egy értéke« előadás elmaradt. Az előadót, Porkoláb Márta tanárnőt betegágyhoz szólította Isten. Habár nem lehetett köztünk, mi nála voltunk egy- egy meleg gondolattal. Molitórisz János esperes zárószavaira az összes jelenlévők lelke egy imában forrott össze: bár mielőbb ébresztene fel minket a Jézus szava! Mi, akik annyi kincset kaptunk e leánvnapon hálás szívvel gondolunk mindazokra, akik lehetővé tették a konferencia megtartását, különösen pedig vezérünkre, Molitórisz János esperesre, aki sok-sok szeretetével és lankadatlan hitével ezt a szép ünnepet nekünk megszerezte. Az ünnep offertóriumai (66 pengő) az egyházmegyei belmissziói egyesület céljait szolgálják. K. A. OLVASSUK A BIBLIÁT! „A fejsze immár a fák gyökerére vettetett“. Nov. 24. A belátásban. Máté 3.10. Az életmód mutatja, hogy milyen az élet; sorsunk, hogy milyen a lelki világunk. De ki látja be, hogy hitünk és meggyőződésünk határozza meg magatartásunkat, boldogságunkat, vagy boldogtalanságunkat? Sorscsapás sorscsapást követ s úgyszólván az egész világ egy kimondhatatlan megpróbáltatás alatt nyög. De ki látja be, hogy nem a politikában, nem is a gazdasági életben, vagy a szociális nehézségekben van ennek oka, hanem külön-külön az emberekben! Ha van is belátás, az is csak elméleti, mert nem segít a bajokon. Az ítélet fejszéje a belátások gyökerére vettetett. Nov. 25. A tudásban. János 17.3. M a te tudásod alapja? A legtöbb emberé-
