Harangszó, 1930

1930-06-08 / 23. szám

178

HARANQSZÓ.

1930. június 8

Mi is várjuk a pünkösdöt ? Pünkösd a megújhodás, pünkösd a beteljesedés, pünkösd az új kezdés ideje. Oh mennyi minden van, ami megújhodás, ami beteljesedés, ami uj kezdés után eped! A közélet és az egyéni élet, a nemzeti boldogulás és az egyéni jólét, az egyház sorsa és a mennyek országának Ugye a testvéri egyetértés és a társadalmi béke, szabad ország és ősi határ: mind-mind megújhodást, beteljesedést, uj kezdést áhit. Meglesz-e? Meglesz-e hamar? Meglesz-e úgy, hogy mi e testi szemmel még meglátjuk ? Nem tudom. De azt tudom, hogy pünkösdnek jönni kell. És tudok még valamit. Tudom, hogy nemcsak mi várunk pünkösdi megújulást, hanem azt várja más is. Isten. Tőlünk. Ő szerzett és még szerez pünkösdöt — szerez nekünk, de vájjon mi megörvendeztetjük-e Őt a mi pünkösdünkkel ? Magyar vérem, evangélikus testvérem : néked szól a kérdés. Felelj 1 De ne szóval, ne is lemondó, bus, fájó sóhajjal, hanem tettel, felelj a te megújhodott életeddel!

A magam ura vagyok? Egy

francia herceg a palotájának egyik termében egy idegent látott. „Kinek az embere ön?“ kérdezte a herceg. „A magamé,“ válaszolt nyersen az idegen. „Jaj, édes uram, felelte a herceg, milyen kár, hogy ilyen ostoba gazdája van.

Egyetemes lelkészkonferencia.

Balassagyarmat.

Kicsiny, 12000 lakosú felvidéki város az Ipoly partján. Házai oda- rugnak ki az Ipoly partjára, mely ma két országot választ el egymástól. Pár lépés széles az egész viz s olyan sekély, hogy egy kis liba- pásztor leány ép előttünk lábal át rajta vizűm és útlevél nélkül cseh területre átszökött libái után. Úgy látszik, a magyar libák sem tudnak megélni a Csonkaország területén. Ők is azt gágogják: Nem, nem, soha! Balassagyarmat a magyar fájdalom városa.

De Balassagyarmat a magyar akarat városa is. Nem az Ipoly partján készült az első térképeken az uj magyar határ, Csehországba volt azon kebelezve egész Balassagyarmat is. Meg is szállották. Urak is voltak benn egy ideig, mig végre a sürü nógrádi vér meg nem sokallta s egy napon egy kis helyi szabadságharcot nem csinált. Előkerültek az elrejtett magyar puskák, folyt a vér az utcán, s a csehek annyira megijedtek, hogy még ma is csak az Ipoly túlsó partjáról néznek farkaszemet Balassagyarmattal s bátorságuk növelésére mindjárt a parton egy hatalmas kaszárnyát építettek.

Állok az Ipoly hidján. Túlról hivalkodva tolakodik az ember szemébe a nagy cseh kaszárnya,

itt csak két sastollas magyar vitéz tartja a posztot egy rozoga viskóban. Látszik, melyik oldalon félnek jobban.

Ez a magyar akarat ma is ott lobog Balassagyarmaton. Van egy hősi emlékmű a városban. Összedőlt házak és összetört ágyuk omladékán, a magyar címeren nyugvó lábakkal ugrásra készen áll egy hatalmas, csikasz oroszlán. Most még hátat fordít az Ipolynak, de a balassagyarmatiak meg vannak arról győződve, hogy megfordul még egyszer az a nemzet omladékán készen álló magyar oroszlán s ha elordítja magát, elbújik előle a sötétség minden alattvalója. Soha nem hallottam még úgy énekelni a himnuszt, mint a balassagyarmati ev. templomban csupa tót névvel ellátott kalapfogas alatt.

Ebben a városban volt az idén a magyar evangélikus lelkészek országos konferenciája.

A balassagyarmati gyülekezet 2500 lelkes. Ezernél több hívőt szakított el tőle Trianon. Régi, sziklafalas temploma még igy is kicsiny a hívek seregének. Van azonban gyönyörű, új, emeletes iskolája négy tanteremmel, modern felszereléssel. Van ifjúsági egyesületének oly hajléka, melynél jobbat és nagyobbat egy ifjúsági egyesületnek sem kívánnék s van oly lelkipásztora, kit mindenki szeret és tisztel az egész városban.

Hz Isten népei.

Irta: dr. Schlitt Gyula, 8

Rudnai szó nélkül a billentyűk közé nyúl, mintha égi melódiák csevegnének alá a végtelen magasságból. Egy magyar nóta zokogó mélabuját varázsolja hallgatói szívébe. — Ha kimegyek a temető mély árkába? — Leikéből ömlőnek az érzések a hurok közé, azért sírnak oly nagyon. Minden hang szívének egy darabját szakítja magával s viszi tova azért telnek meg fájdalommal a keblek s könnyel a szemek. Mintha koporsót kísérnének a temetőbe, úgy konganak lágyan, szomorúan az első akkordok. Majd szívet repesztő fájdalomban felkiáltanak, hogy a kedves halott életre támad sírjában, egyszerre megcsuk- lanak az akkordok s a keserű önvád sírhantjainak zokogását hallod.

Összetett kezekkel ülnek s sírnak mind a hárman. Rudnai elmondta élete történetét. Mit ajka titkolt s nem mert elmondani, azt kibeszélte a nóta. Megértették.

Rudnai búcsút vesz s eltávozik.

Antónia részére felejthetetlen este volt ez. Sajnálta a szerencsétlen embert s csodálta magával ragadó művészetét. E két érzés erős simpátiává fonódott össze lelkében Rolson iránt. Nem szerelem ez, ez ellen tiltakozott magában, hanem tisztán

egy eszményi gondolat fűzte Rolsonhoz, mely együttérez a szenvedő szívnek fájdalmával s hódol a megismert nagyságnak. Antónia legalább igy értelmezte.

Ezentúl a zongorajáték elmaradhatatlan volt. Hanauer örült, hogy ifjú felesége a világtól elvágott magányban régi vágyának megfelelő szórakozásra talált s Antónia hálás volt. Mindenben kedvét kereste, hogy feledtesse vele megsejtett szerencsétlen múltját. E figyelmesség néha annyira ment, hogy kellenetlen érintette Rudnait. Sokszor gondolkodóba esett vájjon tisztán a simpátiának megnyilatkozása-e ez Antónia részéről vagy más rejlik mögötte ? Rudnai megállapította, hogy Antóniának hozzá való nyájassága túl lépi azt a határt, melyet az alkalmazott kenyéradójától elvárhat. Ez az észrevétel tartózkodóvá tette úrnőjével szemben. A legkisebb kisértés is érzékenyen hatott lelkiismeretére s a családi élet boldogságának emlékét tisztán akarta megőrizni.

Egy szombat délután összetalálkozott kint a telepen Antóniával. A szokott közvetlenséggel kérdi Antónia:

Mivel bántottuk meg magát Rolson, hogy oly ritkán látogat be hozzánk ? Mi panasza lehett? Hisz úgy szeretjük, mint egy testvért.

Rndnai nagy elfoglaltságával mentette magát.

Ennek sem én vagyok az oka, sem a férjem — mondja Antónia — miért nem csinál magának csak annyi munkát, hogy szabad ideje is legyen. Erre szüksége van s nem első Ízben figyelmeztetem, önmagára vessen, ha meg van terhelve.

Nem tehetek magam sem róla nagyságos asszonyom — válaszol Rudnai — az önök részéről élvezett jóságot akarom valamiképpen viszonozni. Más eszköz pedig nem áll rendelkezésemre, mint egyedül az odaadó, hűséges munka. S igazán örömmel teszem, miért fosztanám meg magamat ettől az egytől, amit még boldogságnak mondhatok életemben ?

Igazán ön érdekes ember Rolson, — mondja mosolyogva Antónia — önnek az nem is öröm, hogy mi értékeljük az ön értünk hordott fáradságát, a becsületességét, hanem visszautasítja azt a legcsekélyebbet is, mivel tartozunk s mivel feledtetni akarjuk szomorú múltját, a mi önhöz való kedvességünket, szeretetünket. Nem szép magától Rolson. Nagyon fáj.

Rudnai nem tudott erre válaszolni, áll szemlesütve s várja a további szemrehányásokat.

Fáj pedig különösen az, — folytatja Antónia — hogy távol marad háziisten- tiszteieteinkről. Több Ízben is meghívtam, de mindig talál kifogást s nem jön. Mondhatom Rolson, ez rosszul esik. A jó Isten-