Harangszó, 1929
1929-08-25 / 35. szám
ÖARAN0S20. 1929. augusztus25. ___________ g át az Urat, kit lelki szeme előtt lát: Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világit, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet. Aki meg akarja ismerni az Urat, tekintsen körül a nagy természetben. A mindenség ritkult légkörének: az éthernek középpontjában ott van a Nap, mintha maga a jóságos alkotó állna előttünk barátságos, de vakító fényében. Körötte mérhetetlen mennyiségű nagy és kisebb bolygó kering, egészen az Uranus bolygóig, mely a költő előtt még ismeretes volt. (A „Neptun“-t később fedezték fel.) A rendkívüli nagyságú alkotások mellett pará- nyokat is szemlélhetünk, olyanokat, melyeket csak nagyító üveg tár elénk, csak azon keresztül győznek meg lótelükről, különben el sem hisszük, hogy a világon vannak s hogy azok is az Ür alkotásai. Bámulhatjuk e parányokat, mert ép úgy élnek, a maguk módján, mint ahogy élünk és lehelünk mi. Él és lélekzik az állat, él és lélekzik a nagy és kicsi növény. Egy nagy kéz csudás alkotása mindez. Négy sorban ezt mondja el a költő is Urának: A legmagasb menny a aether Uránjai Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek, a te Bölcs kezeid remekelt csudát. Nem hagyja említetlenül azt a szabályos rendet, azt a tökéletes törvényszerűséget, azt a szép összhangot sem, mely a mindenség nagy és parányi alkotásait összetartja. De többet is mond ennél. Ez az ezerféle élő lény és élettelen tárgy az Úrnak egyetlen „Legyen“ szavára jött létre. Mózes I. 3. versében olvashatjuk: Ekkor monda az Isten: Legyen világosság: és lett világosság. Erre a „legyen“ szóra megjelent minden élettelen és élő lény s erre a „legyen“ szóra előjött a semmiségből a világnak egész alkotmánya. Az előttünk álló nagy természetet az Úr parancsszava keltelte életre a semmiségből, de ugyanez a teremtő vissza is sű- lyesztheti a semmiségbe. Nem kell oda neki villámösztöke, elég egyetlen szemöldök-mozdítás s a lerontott világ helyén már az új világ is előáll. A történelem folyamán nagy alkotások pusztultak el, ledőlt a nemes Ilion, a büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott az Úrnak egyetlen szemöldök-mozdulására. Az idők változása, mindennek a fejlődése az ő akarata szerint történik. Ezt mondja el a költő a harmadik versszak tömör soraiban: Te hoztad e nagy Minden ezer nemét A semmiségből, a te szemöldöked Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. A világegyetem a Mindenható dicsőségét, nagyságát tárja elénk. Érzi ezt nagy és kis alkotás egyaránt. Azt is érzi minden, hogy az Úr gondoskodik róla, hogy „az Úrnak lelke táplálja a vizeket", hogy léteiéért neki kell köszönetét mondania. A kis ibolya és a százados tölgy, az apró féreg és a sivatag oroszlánja egyformán ösz- tönszerűleg érzi, hogy hálával tartozik Istenének. Ezt a hálát dicséret alakjában fejezi ki. A világ északi sarkától (Zenith) a déliig (Nadir) valóban minden őt dicséri léteiével. A Nap útja mintha díszmenet, a csillagok keringése mintha ünnepi táncmozdulat volna. A szeleknek, a viharoknak romboló küzdelme, az „isten haragújának sújtó csapása, mely megremegteti a gyarló embert, az Ür hatalmának hirdetője, magasztalója. De az Úr nemcsak a nagyokban, hanem a kicsinyekben is nagy: a csillogó harmatcsepp az ő ragyogásával, a kisded virágszál csudás színével és bűvös illatával hasonlóképpen teremtőjének mindenhatóságát hirdeti Téged dicsőit a Zenith és Nadir. A szélvészek bús harcza, az égi láng Villáma, harmatcsepp, vlrágszál, Hirdeti nagy kezed alkotásit. (Foljl k«T.) KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Tóth László nagy rév i református lelkész a falujában napvilágra jutott tömegmérgezések alkalmával mondotta : Ezt a falut valami istenverés ülte meg. Itt minden reformátusnak eay gyereke van. Kettő három csak a bevándorolt katolikusoknál akad. Templomba nem Járnak. A* Isten itt nem érdekel senkit. csak a sárga- clpő, a selyemruha, a délutáni teázás és a szerelem. Mert minden gyilkosság mögött ott van a szerelem. Kell a fald, kell a vagyon, — amit lehetett, elvettek egymástól és elvesznek egymástól bolond, sűrű vérű magyarok, — nyerek nem kell, de a szerelemért gyilkolnak. 267 Keszthelyi gyülekezet nagy napja. — Augusztus 4. — A Balaton partján fekvő, amúgy Is élénk város képe még mozgalmasabbá vált. A fellobogózott utcákon ünneplőbe öltözött csoportok igyekeznek, sugárzó arccal az új keszthelyi íemplom elé, ahol zöldelő gályákból és tiszta fehér virágokból font diadalkapu, mint a reménység és törhetetlen hit ölelkező szent szimbólumai várják szeretettel a kerület apostoli főpásztorát: Kapi Béla püspököt. Kevéssel l/;9 óra után autó gördül a templom elé, melyből a mindig jóságosán mosolygó püspök száll ki elsőnek, majd kedves felesége és Kató leánya, akik vele jönnek, hogy részt-vegyenek, a Nőegylet meghívására az örömünnepen, s a közvetlen környezetéhez tartozó segédlelkész, Takó István. Elsőnek dr. Huszár Pál főszolgabíró köszönti a püspököt, majd a város részéről Reischl Imre városbíró üdvözli, utánuk pedig a helyi lelkész, Meny- hár István szól, meghatottságtól elcsukló hangon tolmácsolva a gyülekezet nagy szeretetét, létrehozója és gondviselő édesatyja, a püspök iránt. A jóságnak drága gyöngyszeme pereg alá a püspök szeméből, amikor látja az örömkönnyeit hullató gyülekezet apraja nagyját, s meleg szeretettel válaszol az üdvözlésekre külön-külön. Majd a Nőegylet eluöknője, özv. Horváth Károlyné köszönti Kapi Bélánét, hálásan megköszönve, hogy rószlvesz e nap örömében, s hatalmas nagy csokrot nyújt át néki öt fehér ruhába öltözött kis leány, mire a püspök felesége meleg közvetlen szavakkal válaszol. A fogadtatás után bevonulnak az új lelkészlakásba, melyet ér deklődő figyelemmel tekintenek meg. Pontosan 10 órakor indul el a püspök Nagy Lajos esperes és Menyhár István lelkész között a régi istentiszteleti hely felé búcsúzásra, utánna mennek Reichert Gyula, Magyary Miklós, Novák Elek, Zsi- ray Lajos, Takács Béla, Hering János, Jónás Lajos, Schöck Gyula, Takó István ev. és Németh Károly ref. lelkészek, majd a gyülekezet és egyházmegye nagy száma világi vezetői. A polgári iskola nagy tornaterme, folyosói és udvara zsúfolásig telve várja az érkező főpásztort és kíséretét. Jelen vannak a premontrei rend, ref. egyház, izr. hitközség, járás, város, katonaság, biróság, gazd. akadémia és az összes hivatalok és testületek kiküldöttjei. Felhangzik erőteljesen a „Dicsérd én lelkem, a dicsőség örök királyát“ két verse, mely után Menyhár István lelkész búcsúztatja gyülekezetét a régi Imahelytől, a 40. zä. 2. és 6-ik verse alapján. Rövid Ima és áldás után, diadalénekünk: „Erős vár a ml Istenünk“ hatalmas akkordjai hangzanak fel a régi helyen utoljára. Megindul a hatalmas menet, amilyet a város még aligha látott, mert e nap megmozgatta minden rendű-rangú és vallásu lakosát. Két oldalt csendőrök tartják fenn a rendet, elöl megy a rendőrhatóság, majd az iskolás gyermekek sora. Ünnepélyességgel jön a főpásztor 12 Luther kabátos lelkészétől kisérve, akik az Oltári bibliát és szentedényeket viszik, majd a presbitérium, a helybeli teljes számú huszártisztikar, hatóságok, testületek és előkelőségek, Nőegylet és az ünneplő sokaság hosszú sorban kígyózó tömege. A menetet a templommal szemben felállított huszár díszszázad várja, dísztisztelgést adva a püspöknek.
