Harangszó, 1929
1929-01-13 / 3. szám
20 HARANQSZO, 1929. január 13. Az égbolt s a tenger. Furcsa viz a tengeri Kék ég borul rája ? Felöltözik ö Is Égszínkék ruhába. De amikor felhő Borítja az eget, Magára terít egy Szürke köpönyeget. Furcsa emberarcok I Míg mosolygok rájok, Körülöttük csupa Vidám arcot látok. Ha elhal a mosoly, Beborul az égbolt ? I Náluk nincs már öröm Minden a múlté volt. Bohó emberarcok I A mosoly bar édes, De ki az, ki mindig Mosolyogni képes ? I Tündöklő szép napom Jézus ragyoej bennem, Örök mosoly lesz Így Arcomon, szívemben 111 FÖLDVÁRI BÉLAmogod, de elődeid sorséból is megláthassad, hogy kicsodád néked is az Isten. Amelyeket a próféták jövendőitek s amelyeket a szent írók megírtak, mind te éretted történt, a te okulásodra prófétáltattak és irattattak meg. (Róm. 15, 3.) Jan. 19. Isten ígéreteire. Zsid. 6, 17-20. El ne feledkezzél, hogy te Isten ígéretének birtokosa vagy s igyekezz ehhez méltón járni, amint az illik a váltság örököseihez. Egész éltedet boldoggá teheti ez az emlékezés 1 Emberi méltóságodnak ez a legnagyobb mértéke, hogy az „ígéret gyermeke“ lehetsz. (Gál. 4, 28.) Ez avat téged Isten fiává. (Róma 9, 8) Úgy fogsz-e vájjon járni az új évben, mint az Isten fiához illik és méltó ? I Jan. 20. A jövendőben oáró feladatokra. Zsidó 12, 1—2. Vigyázz azonban arra, hogy a múltakon való elmerengés közben el ne feledkezz gondolni a jövendőben read váró feladatokra is, a pályafutásra, melyet a szívedben élő szent bizonyossággal kell megfutnod a hitnek fejedelme, a Jézus vezérsége alatt, tudván, hogy aki hű mindhalálig, az elnyeri az életnek koronáját. (Jelenések 2, 10.) Abaffy Gyula. KORKÉPEK. Karcolatok a hétről. Nyolcvan esztendővel ezelőtt — írja egy berlini újság — Hugger Amália 22 éves burgdorfi kisasz- szony sajtópert indított az Obera- argauer című újság ellen. — Hugger Amália kisasszony — tréfálkozott az Oberaargauer című újság — feljelentést tett a rendőrségen, hogy egy csínytevő levágta a copfját. Vannak emberek, akik rosszmájúak s azt mondKrisztus a gyárban 1 De mi meg a gyáron kívül 111 Mert én ugyan nem szenteskedem ezekkel 1 VI. Az öreg úr, Dömölky Gábor édesapja egész éjjel nem tudott aludni. Reggel sietett fiához az irodába, mint aki nagy lépésre szánta el magát. Fiát a nyitott bibliánál találta. Ez egy kicsit meghiggasztotta. A Bibliával szemben ugyanis különös tisztelettel viseltetett. Édesanyja, ki württenbergi német leány volt, oltotta beléje ezt a tiszteletet. Nem azzal, mintha sikerült volna megnyernie a Biblia szépségei száméra. Amikor édesanyjától az ő családjuk társadalmi és vagyoni felemelkedéséről hallott, feltűnt neki, hogy azok az ősök, akik a család erősödéséért legtöbbet tettek, mind nagyon ragaszkodtak a Bibliához. S az akinél a hanyatlás beállott, azzal kezdte, hogy a Bibliának nem tulajdonított különös fontosságot. Szerette a Bibliát azért is, mert az egyszerűséget látta vele mindenütt tisztelni. Az egyszerűség pedig neki magénak is életeleme volt. Annál jobban, minél bonyolultabb lett körülöttük a világ s minél jobban odaemelkedtek társadalmilag ahhoz az osztályhoz, ahol az egyszerűség ritka, mint a fehér holló. Ez nagy előnye volt az öreg urnák fia új életének megértésében is. Csak egyet ják, hogy a kisasszony maga vágta le a copfját, csak azért, hogy olyan frizurát viselhessen, mint amilyent a kis leányok és a kis bubik viselnek. Hugger Amália emiatt a közlemény miatt sajtópert indított az újság szerkesztője ellen. A szerkesztő vállalta a felelősséget, megjelent az esküdtek előtt, akik bűnösnek mondották ki rágalmazás vétségében. — Ha egy fiatal leányról azt állítják, — így hangzott egyebek között az ítélet megokolása — hogy rövidre vágja a haját, ez a kijelentés alkalmas arra, hogy rossz hírbe hozzák. Ezért kellett az Oberaargauer szerkesztőjét, aki vállalta a cikkért a felelősséget, elítélni. A bíróság a büntetést 30 frankban szabta meg. A szerkesztő maga is átlátta, hogy elvetette a sulykot, ezért nem fellebezett az ítélet ellen. Imé, ami ma divat, 80 év előtt bűntett volt. nem érteit. Azt a kockázatos merészséget, amellyel bizonyos keresztyén elveket a gyakorlati életben meghonosítani igyekezett. Szerette azt a keresztyénséget, amely biztos tőke-befektetésekkel dolgozik; de nem azt, amely új utakon jár. — Milyen szomorúnak látszol, Édesapám I Csak nincs valami bajod ? — Fiam, túl sok az mégis, amit te csinálsz 1 Maga is elszégyelte belül, hogy ilyen szelíden fejezte ki magét. Mikor egész éjjel arra készült, hogy majd hogy megmondja 1 — A munkás-otthon felállítását, miről az este beszéltél, nem engedem. Elég a többi, amit már nem lehet visszacsinálni. És értsd meg, ezentúl semmi újítást nem engedek. — Miért apám ! — Miért? Tudod te azt biztosan, hogy nem kockáztatunk ezzel semmit ? — Apám, emlékszel rá, mikor a háború volt ? Hányszor mondtad akkor, csak ne lenne a gyárnak rém szüksége, mily szívesen küldenél el a harctérre: védeni a hazát 1 Mit gondolsz, nem lett volna az kockázatos dolog? És ha az, aráit én most teszek, kockázatos is, nem gondolod, »hogy honvédelem ? Mert védelmére történik e drága, bár tévelygő juhokhoz hasonlatos magyar népnek s vezetőinek. Kell lenni időnek, amikor a tőke is elmegy a háborúba. Kevssat mondtam; az első rajvonalAmiior bosszú póxnáa nyújtották át az úrvacsorát. Két rettegett réme van az emberiségnek: a háború és a ragály. Ez a két rém állandóan versenyez egymással abban, hogy miként irthassák, pusztíthassák a tülekedő embereket. Soká emlékezetes marad Békéscsabán is az a rettenetes járvány, mely az országban a XVIII. század első felében, mint pestis lépett fel. Legelőször Biharban, majd Aradon és Szegeden üttöte fel rémes arcát. Aztán került Békésmegyébe s Csaba sem maradt mentes tőle. Mindenfelé vesztegházakat állítottak fel, ahova a betegeket különítették el. Békéscsabán a vesztegház a községen kívül, egy mély sáncon túl vólt. Burián Sámuel volt az akkori lelkész. A derék és önfeláldozó pap mindennap kijárt a vesztegházhoz, hogy a betegeknek kiszolgáltassa az úrba I S ez az idő most van. Gazdasági pangás és válság idején 1 Nem lennénk-e rút, gyáva haszonlesők, olyanok, mint akik a front mögött bujkáltak, ha eloldalognánk és kivonnánk magunkat akkor, mikor legnagyobb szükség van reánk. Hogy szégyeneké volna a mi családunk minden egyes tagja, ha egy is közülünk bujkáló lett volna 1 És most azt, hogy bujkálást kövessünk el egy más értemben, nem szégyen- lenénk ? Az öreg nem felelt, csak a mély elgon- dolkozás mutatta, hogy belül nem maradtak visszhang nélkül a dolgok. — Apóm, emlékszel ? Az is a háború alatt volt. Amikor azzal a furcsa ténnyel találtuk magunkat szemben, hogy míg mások mellettünk elszegényedtek, nekünk gazdagodnunk kellett. Kellett! Mi nem kerestük. Kényszerittettünk reá 1 Látod, ha most lennének azok az idők, most is azon a véleményen lennék. Mi nem tehettünk róla, hogy a háborúban folytatott intenzívebb munka s az örökös értékeltolódás folytán bizonyos felhalmozódás ment végbe kezeink között. Hogy munkánk akció- és hozamképes legyen, qz nemcsak a mi érdekünk volt, mint ahogy későbbi események mér meg is mutatták. Íme, most itt az idő I Részben már az eddigiek is leapasztották a háború alatti kényszerű fel- nevekedést s most hadd kerüljön sor a többirt. (Folyt ktv.)