Harangszó, 1929
1929-06-09 / 24. szám
1929, június 9. HARANQSZO. 187 imádba, ami a szíved, a lelked kellősközepéből fakad. Ha ezt nem teszed, ha ezt nem szoktad, nagy áldástól és boldogságtól fosztod meg magadat és bizony veszedelembe kerül a te evangélikus-keresztyén hited is! Aztán veszedelem, ha a szülők a gyermekeknek, a nagyok a kicsinyeknek, az előkelők az egyszerűbbeknek rossz példát adnak. Ha a gyerek ezt mondhatja: „Hiszen az apám, az anyám se teszi, miért tegyem én ? Ha az egyszerűbb ember így szólhat: „Hiszen ez és ez az előkelő férfi és nő se nagyon töri magát, miért tegyem épen én ?“ Veszedelem és pedig nagy veszedelem, ha a hívek között nincs összetartás, ha a iobbmódu és előkelő evangélikus lenézi az egyszerűbbet, vagy ha az egyháztagok és a vezetők nem értik meg egymást, ha egyenetlenkednek, ha egymással szemben bizalmatlanok. Veszedelem, ha felelősséget nem érző, nagyhangú egyháztagok, belelovalva magukat egy bizonyos véleménybe, megbontják a gyülekezet belső békéjét. Veszedelem, rövidlátó önzés, mely feltétlenül keservesen megboszulja magát, mikor például választások után, a kisebbségben maradt párt nem tud megbékülni, hanem kivonja magát az egyházi életből és ezzel meggátolja, ha ugyan tönkre nem teszi a hitélet lángolását, a gyülekezet előrehaladását. Röviden, — összefoglalva mindazt, amit felsoroltam, de belefoglalva azt a sokat is, amit így egy lélekzetre el se lehet mondani — veszedelem, pusztító veszedelem, ha az evangélikus egyház tagjai csak szóban és anyakönyvi kivonatban evangélikusok, de a hitüket cselekedettel és élettel nem mutatják. Végül pedig veszedelem, ha lelkészek, tanítók, vezetők hiába beszélnek: nincs, aki hallgasson rájuk, ha a toliforgatók hiába írnak, nincs aki olvassa írásaikat, ha ez a kis egyházi lap, melynek hasábjain én is szólni akarok hozzátok, meg a többi egyházi lap bekopogtat az evangélikus családok ajtaján, de az ajtók és a szívek nem nyílnak ki előttük! Az egészséges fának nem árt se a nyár tikkasztó, szomjas forró- 8Óga, se a tél fagyasztó hidege, nem árt még a szélvihar se. Mindezzel a veszedelemmel diadalmasan dacolhat, amíg ép. De rágja csak össze a fának a belsejét a féreg és a pudva, bizony elpusztul az menthetetlenül. Hiába áll az ős ellenség falaink előtt, ha van bennünk hit és erősen buzogó élet. Hiába próbálnak soraink között rést törni bármilyen eszközzel: ha apák és anyák erős kézzel irányítják családjaik vallásos életét, ha ifjak és öregek nemcsak tiltakoznak, hanem folyton-folyvást bizonyságot tesznek, ha úgy fénylik a mi világosságunk az emberek előtt, ahogyan azt a régi hitvalló ősök utódaitól el lehet várni, akkor erős vár marad a mi Istenünk és még a poklok kapui se vehetnek rajtunk diadalt! Veszprém. 1929, a speyeri pro- testácáó négyszázéves évfordulójának havában. OLVASSUK A BIBLIÁT! Választás után. Jún. 10. Ha rosszul döntöttél. Máté 7, 15—20. Mily sokan érzik ma mér, hogy rosszul döntöttek! Ahelyett, hogy a lelki ébredés ellenzői mellett foglaltak állást, jobb lett volna az alázatos és hitéért lenézett csapathoz szegődni. Látják, hogy valóban mélységes átváltozást kell az emberi szívtől kívánni, mert mi természetünktől romlottak vagyunk s jó gyümölcsöt csak jó fa teremhet. De mo6t már szégyenük, hogy változtassanak álláspontjukon. Mily jó, aki még ilyenkor is meg tud alázkodni, lemond a szégyen takargalásá- ról 8 új útra tér I Jún. 11. Ha jól döntöttél. Máté 7, 21—23, Aki jól döntött, az nem bizhatja el magát. Bármily nagy ajándék, hogy egyszer a jó ügyhöz tudtál szegődni, ez még nem tart meg téged. Sokan vannak, akik átmennek nagyon megható megtérési élményeken s most minden bizalmukat abba vetik. Mindenütt azt veszik elő belépő jegy gyanánt, hogy ők egyszer megtértek. „Nekem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus keresztjében." Bármily sok köszönhető a jó döntésnek, élni csak abból lehet, akihez, mint Megváltóhoz, a jó döntés segített. Jún. 12. Még mindig nyugtalan ? Máté 16. 25—27. Mily sokan vannak így Jézus mögött I A lelki nyugtalanság, mely a széles útról lekényszerített, még mindig tart, pedig most már Jézus követésére határozták el magukat. Ez már nem szent nyugtalanság 1 Ez a nyugtalanság annak a jele, hogy az Ür Jézus követése ellenére is meg akarják tartani a maguk életét. És ki ne akarná ezt ? Mindnyájan ilyenek vagyunk. Épen azért mindnyájunknak van Az egyik egy kalapot tartott a kezében. Az őrvezető megszólította Kis Istvánt. — Hol a maga kalapja ? Kis István ránézett a csendőrre. Nyugodtan szólalt meg. — Elveszett az utón. A csendőr kíváncsian nézett rá. — Miféle utón ? — Hát az országúton. Az állomásra mentem. A hármas vonattal akartam utazni, de hogy észrevettem a tüzet, visszafordultam s ide rohantam. A szél lekapta fejemről a kalapot. De nem^értem rá megkeresni. Talán meg se találtam volna a sötétben. Ki tudja, hová sodorta a szél ? A csendőr hangja gúnyos lelt. — Úgy ? Elsodorta ? Aztán milyen volt az a kalap ? Új, vagy viselt ? — A viselt volt. A csendőr egy lépéssel közelebb lépett. — Úgy ? A viselt 7 Ha az ember útra kél, akkor nem a rosszat, a régit teszi a fejére, hanem a jobbat, az újat. Nem igaz? — De igaz. Csakhogy az enyém az új elveszett most vasárnap. Hát kénytelen voltam a régit feltenni. — No, és tudja valakivel bizonyítani, hogy maga csakugyan az állomásra ment? Látta valaki, találkozott valakivel? — Én bizony senkivel se találkoztam, ami nem is csoda az ilyen időben. Az őrvezető rámordult. — Hát maga nem is volt sehol I Vagy legalább is nem indult az állomás felé 1 Kis István méltatlankodva nézett a beszélőre. — Már hogy mondhat ilyent az őrvezető úr ? Én bizony már majdnem oda is értem. — Nekem ilyent ne mondjon I Maga nem arra felé járt. amerre mondja, hanem valahol másfelé. S a kalapja se ott veszett el, hanem valahol másutt. Kis István csodálkozva kérdezte. — Hát hol jártam volna ? — Itt a kazlak körül I — A kazlak körül ? — Igen. Ott. S ott vesztette el a kalapját is I S hol van, ni I A magáé ez, vagy nem ? S azzal odatartotta a megrökönyödött ember orra elé. Kis ránézett a kalapra. Azonnal ráismert. A csendőr gúnyosan kérdezte. — Nos, ráismer ? A magáé ? Kis István szívét valami ismeretlen félelem szállta meg. Alig bírta a szót kinyöggni. — Igen. Az enyém. A csendőr fölényesen nézett rá. — No, lám, ezt már beismeri. És beismeri azt is, hogy ezt nem az országúton vesztette el ? Kis István agyéban hirtelen világosság támadt. Szent Isten I Ezek azzal gyanúsítják, hogy ő csinálta a tüzet, A kalap a kazlak körül veszett el vasárnap. Most ott találtak rá s ime, most ráfogják, hogy ő a gyújtogató. Ijedten nézett körül. A másik csendőr galléron ragadta. — Ohó I Már szökni szeretne I De nem addig van ám I Most megszólalt a lelkész. — Hol találták az urak ezt a kalapot? Az őrvezető megadta rá a választ. — Ideát a harmadik kazal tövében, a kuszálékok között. — És ebből az-következik, hogy ez az ember gyújtotta fel a kazlat ? — Persze, hogy ez. Ott settenkedett a kazlak körül s míg tüzet gyújtott, a szél lekapta fejéről a kalapot s elsodorta a harmadik kazal mellé, ami nem égett el. Ideje nem volt azt megkeresni, mert a tűz hamar lobbot vetett, hát otthagyta. Gondolta, majd odaég az is s így nem jönnek rá a tettesre. A lelkész megcsóválta a fejét. (Folyt, küv.)
