Harangszó, 1928

1928-12-25 / 52. szám

406

egy jószívű és okos katholikus földesur, báró Harrucker János György ezelőtt közel 200 esztendővel le nem telepítette őket egyik békésvármegyei birtokára a mai Orosházára.

Szomorú volt ez a két malom- soki történet. Ártatlan emberek üldöztetéséről és zaklatásáról szólt.

Vígabbat is tud ám szülőfalum harangja.

*

Ezelőtt majdnem másfélszáz esztendővel, II. József uralkodásának elején egy szép piros pünkösd napsugaras reggelén jókora csapat gyalogol a Sopronvármegye határa felé eső Rába-menti réteken át Szentandrásról Malomsok felé. Messziről látni, hogy szentandrási evangélikus jobbágyok. A férfiak fekete dolmányt viselnek. Már pedig a többi szomszédos rábaközi falu katholikus férfiai kék dolmányban járnak.

Templomba jönnek, mert vér- tanu-gályarab papjuk tragikus halála óta, akinek földi maradványait a Tirrháni tengerbe dobták — papot nem hívhattak. A malomsoki anyagyülekezethez tartoznak.

Épen arról beszélgetnek boldogan, amit egyikük a minap hallott a malomsoki tisztelendő úrtól. Hogy a „császár türelmi rendeletet adott ki. Most már majd ők is templomot építenek, papot hívnak. Legjobban örül ennek a gondolatnak az a javakorbeli férfiú, aki ott gyalogol legelői. Hátrasimított barna haját hátul görbefésü szorítja le. Kezénél fogva vezet egy tiz-tizenegy- éves halvány, vézna fiút. Örül a jó ember, mert nagyon buzgó templombajáró. Ki is jelenti, hogy sem vasárnap, sem hétköznap el nem marad ő a templomból. Csak Isten segítse jóvégre a jószándékot és legyen újra evangélikus templom Szentandráson.

Azután másra tér át a beszéd sorja. Gyönyörködve nézik az üde rétet. De nem a művésznek, hanem a földművelő embernek szemével nézik: „Szerencsés emberek a malomsoki atyafiak. Az idén annyi szénájuk lesz, hogy nem is győzik betakarítani.“

Az a kis fiú ebből a beszélgetésből nem hall semmit. Ábrándosán az eget nézi és a pacsirtát hallgatja, amint az a kéklő magasságban égbe fúrja énekét“ Az apja meg is feddi: „Jancsi, a lábad elé nézzl Utóbb az árokba esel!“

fiARANGSZÓ.

Ne bántsd a fiadat, jó Kis Sándor I Hadd nézze az eget és hadd hallgassa a pacsirtát.' Az lesz a dolga egész életében. E fiúból pap és költő lesz, akárki meglássa I

Én pedig — csilingeli tovább kicsinyfalum harangja — büszke vagyok rá, hogy az én templomom is segítette a szent lángot élesztgetni a későbbi „Szuperintendens“ Kis János lelke oltárán.

*

Gyűlés van a templomban. Szi- gethy Dániel, az én jó apám elmondja a híveknek: világi és

egyházi felsőbbség törvényen alapuló szigorú parancsa érkezett. Második tanítói állást kell szervezniük. Egy tanító hogyan is taníthatna jó eredménnyel 125 gyermeket ? Ezt megértik a jó emberek. Akarnak is segíteni a bajon, mert jól tudják, hogy elvész a nép, mely tudomány nélkül való. És tudják azt is, habár ezt a később divatba jött szót sohase hallották, hogy a lutheránus kultuszfölényt csak jó iskolákkal lehet fönntartani.

Jön a főkérdés: Hol vegyék a pénzt? A lelkész elmondja, hogy bizony magukat is meg kell adóz- tatniok. De azonkívül, mint X. bakonyalji falu is tette, kérhetnek segítséget a Gusztáv Adolf egyesülettől, a Gyámintézettől és kö- nyöradományokat is gyűjthetnek a gyülekezetekhez kiküldött emberek útján.

És ekkor, nem is tudni, melyikük ajkáról pattant el a nagy szó, ami a szívekben zsongott. Mondjuk ki bátran: megszólalt a dunántúli magyar gyülekezet büszke lutheri lelke. „A tanító magunknak kell, fizessük hát magunk. Ne kolduljunk mi senkitől. Az malomsoki embernek nem szokása. Különben is: járjunk be messze-messze földet, Soprontól Veszprémig. Győrtől Szentgotthárdig. Találunk-e lutheránus koldust?“

„Módja is van a dolognak! Épen eladó féltelek is akad. Ez is ritkaság ám Malomsokon. Vegyük meg Kerék Mihály húsz hold földjét és házát! Ára 4500 forint. Van a gyülekezet 200 családjának összesen 2500 magyar hold földje. Fizessen le tőkében minden családfő tiz forintot és minden hold földje után egy forintot.“

Ezt is megértették valamennyien. Mert a falusi magyar lutheránus földműves ember ajándékozni nem igen szeret, de amit igazságosan

1928. december 25.

és alkotmányosan kivet rá az a gyűlés, aminek ő maga is tagja, azt megfizeti készséggel. Egy pár év alatt hátralék nélkül befolyt az egész összeg. A második tanítói állás fennmaradását minden időkre biztosították.

Egyszerű falusi nép áldozatra készségének és egészsége közszellemének ezt a megnyilatkozását, ezt az igazán lutheri történetet érdemes a mai nemzedék figyelmébe ajánlanunk.

Hiszen ez kezdi megszokni, hogy egyházi és iskolai céljaira mindent mástól, leginkább az államtól várjon. Pedig nem kősziklára, hanem homokra épült az az egyház, melynek híveiben kihalóban van az áldozatrakészség lelke.

*

Az a belső kicsiny harang ezeket a történeteket idézte vissza emlékezetembe sok más történettel együtt, amiket hazám és egyházam múltjából jó apám beszélt el a maga közvetlen és eleven módján. Akárhányat lutheri történeteim közül tulajdonképen az ő lutheri lelke diktált nekem. Én csak Íródeák voltam.

Egy szikra az ő leikébe is jutott annak a Luthernek leikéből, aki egyházát, hazáját, családját any- nyira szerette, a biblia mélységeibe olyan nagy áhítattal lemerült, onnan hívei épülésére gondolatgyémántokat hozott napfényre, akinek hite tettel gyümölcsözött, akinek lelke asztali beszélgetéseiben humortól zengett és szellemességtől szikrázott.

Úgy érzem, helyesen cselekszem, ha kis könyvemet hálás kegyelettel az ő áldott emlékezetének ajánlom.

De ajánlom jó anyám emlékezetének. Mert az ő meleg anyai szívének- köszönhetem első sorban a fogékonyságot az igazi lelki nagyság átérzésére. Anyámnak köszönhetem. hogy a magyar Luthereket meg tudtam szeretni és ezt a szeretetet más fogékony szívekben is tudtam élesztgetni.

És ha így cselekszem, akkor bizonyságát adom, hogy némileg bennem is él annak a Luthernek lelke, aki szüleit annyira szerette.

Közöljük lapunk olvasóival, hogy Szigethy Lajos „Luther lelke“ című három kötetes könyve január közepére már teljes lesz. Ára az