Harangszó, 1928

1928-11-18 / 47. szám

1928. november 18.

HARANQSZO.

tisztekből meg is alakult. Feledhetetlen órákat töltöttünk együtt. Nem egyszer hóviharral küzdve kellett ugyan megtennünk 5 kilóméteres utat a tábortól az állomásig, de dacoltunk az időjárás zordságával és el nem maradtunk volna a heti kétszeri összejövetelről. A munkával kapcsolatban megkezdtük a munkát a táborban is. Bibliai olvasó köreink mind több és több egyénnel szaporodtak. Ennek a munkának a hatása csodálatos volt. A lelkek háborgása csökkent, a kedélyek nyugodtabbak lettek.

A munka később annyira nagy mértéket öltött, hogy Rev. W. Teeu- wissennek feltétlenül szüksége volt maga mellett egy állandó tolmácsra és magántilkárra, valamint a tábor és vagon között egy „összekötő tisztre". Ezt a teendőt magyar bajtársaim érdekében, bár ez naponként 20 km.-es kutyagolást jelentett, készséggel vállaltam. Idővel a tábor több magyar tisztjével megismertettem őt, többek közt dr. Halik Miksa ügyvéddel is, aki Magyar- ország és Ausztria közötti történeti és jogi viszony felöl tájékoztatta őt napokon át. Mindannyiunknak célja az volt, hogy az „amerikait“ és általa az amerikai Y. M. C. A. a magyar ügynek megnyerjük és felhívjuk figyelmét táborunk anyagi helyzetének javítására. A vladi- vosztoki központi alkalmazottaknak angol nyelvet tudó tiszteket ajánlottam, hogy a mi ügyünket Ott Ők mozdítsák elő. (Folytatjuk.)

ken. Lemészárolják a népet, kirabolják a házakat s felgyújtják a falvakat. Köröskörül lángokban áll a láthatár s mindenfelé bujkáló, menekülő emberek. Az egyik csoport oda igyekszik, ahonnét a másik menekül, összetalálkoznak, összesirnak s addig keresik a biztos helyet a gyermekek és az asszonynépek számára, mig egy kóválygó török banda kezei közé jutnak.

Községünkben is nagy a felfordulás. A gyávábbak elmenekültek, a bátrabbak vissza maradtak. Lesz ami lesz! Egy halált halunk. A plébános elmenekült, ő nem hagyja magét lenyakaztatni senki kedvéért. Ott hagyta a gyülekezetét, mit törődik ő azzal, mikor életéről van szó.

A vissza maradt jobbágyok a kastélynak értékes dolgait az erdőben elásták, napjában többször is összejöttek istentiszteletre s igy várták a veszély támadását. Klára néni s Rónay is vissza maradtak. Hová is ment volna a két öreg ? A gyermekeik felőli teljes bizonytalanság bár nehéz órákat szerzett nékik, de Istenben megnyugodott megadással átadták magukat sorsuknak. Jöjjön, aminek jönnie kell I

István Mohácsnak vette útját. Már másnap, augusztus 30-án hallotta a nagy vereség hírét s hogy ezer és ezer sebesült

OLVASSUK A BIBLIÁT!

Mi lesz velem ?

Nov. 19. Meg kell halnom. 103. Zsoltár 14—16. Az örökkévalóság gondolata arra indít, hogy komolyan magamba szálljak. Életem olyan, mint a mező virága, mely elvész, ha átmegy rajt a, szél. De mily kevéssé gondolok erre I Ügy élek, mint a gyermek, aki sohasem gondol halálára. Pedig oly közel vagyok a sírhoz, mint az öreg. aki számlálgatja napjait. Ha úgy végezted. Uram, hogy ez a nap legyen az utolsó, könyörögve kérlek : irgalmazz nékem s vedd magadhoz lelkemet I

Nov. 20. Feltámadok. János 5, 28—29. Ugyanaz az ige fog előhívni a koporsóból is, mely egykor a világra hívott, mert a teremtés igéje egy a feltámadás igéjével. Csodálatos bölcseség van Isten eme végzésében s az 0 végtelen szeretetét látom megnyilatkozni, mikor nemcsak a saját feltámadásomra gondolok, hanem arra a parányi gabonamagra is, mely elporlad a földben, hogy új kalász támadjon belőle, Krisztus azonban kétféle feltámadásról tanít : az élet feltámadásáról és a kárhozat feltámadásáról, Megremeg a szivem, ha arra gondolok, hogy a feltámadáskor dől el, vájjon örök életre jutok-e. avagy kárhozatra?... Nem feledhetem el, hogy jövendőmért, örök életemért én is felelős vagyok.

Nov. 21. Az Úr elé kerülök. II. Kor. 5, 10. „Meg kell jelennünk a Krisztus itélőszéke előtt.“ „Kell I“ Senki sem kerülheti ezt el, tehát én sem. Úgy fogok ott állni, mint vádlott, kit saját élete vádol s aki ellen ég és föld tanúskodnak. Balgaság volna azért, ha lenézném, megvetném vagy kárhoztatnám embertársaimat. Balgaság, ha bármiért is elbizakodott, büszke, vagy rátartós lennék, hiszen tele vagyok fogyatkozással, hibával, bűnnel, — hiába is tagadnám. Alázatosságra, szerénységre, türelemre és magábaszállásra, tehát igazi Jézusi kultúrára kell magamat nevelni.

Nov. 22. Számot kell adnom. Róm. 14, 10—12. Senki sem felel helyettem Isten

várt vigaszt s ápolást. Majd a szíve szakadt meg, hogy nem nézhette meg édesanyját, de ily hírek hallatára nem késhet egy percig sem. Most ott a helye, hol egy letiport nemzet szenvedő fiai várnak vigasztalást és segítséget. Szomorú ut volt ez, mely Mohács felé vezetett. Leégett házak, össze- döntött templomtornyok jelzik az irányt. Az ép házak is lakatlanok. Minden csendes, nem találkozik senkivel, csak az utón s útfélen heverő hullák beszélik el az ellenség rémtetteit. Vasfogó gyanánt szorítja szívét az aggodalom, mi van az édesanyjával ? Most fáj neki, hogy nem haza vitte az első útja. Gyilkosok jártak erre, nem ellenség. Ez aggasztotta. De hisz Isten kezében vagyunk mindenkor és mindenhol. E gondolat megnyugtatta.

Siralmas képet tárt eléje a csatatér. Egy vérbeborult mező teleszórva emberroncsokkal, semmi élőlény. Csak a magasban röpködnek rémes zajgással dúlt összevisszaságban fekete madarak. Egy nagy néma temető a mező, hol a megőrült halá járta el kéjtáncait s letiport egy szerencsétlen nemzetet.

Egy-egy fájdalmas nyögés jelezte, hogy itt-ott még segítséget várnak. A hullákról letépett rongyokkal kötötte be a még mindig vérző sebeket, egy közeli kutból merí363

előtt. Sem szülőim, sem testvéreim, sem barátaim, de még lelkipásztorom sem lehet ott a védelmezőm vagy szószólóm, mert Isten nem azért adott itt a földön lelki és erkölcsi szabadságot és felelősségérzetet, hogy azokkal csak földi életemben éljek, de a nagy leszámoláskor mellőzöm őket. Isten itélőszéke előtt nem fogadhatok ügyvédeket. Ha ezt minden nap komolyan átérzem, akkor látom csak, hogy sokkal nehezebb keresztyénnek lenni így, mintha ezerféle közbenjáróra bízom lelkem ügyét. Nem választhatom tehát, ami kényelmesebb, mert ez az a széles ut, mely a kárhozatra visz. — hanem amit az evangéli- om ír elő számomra, a keskeny utat. ami az életre vezet.

Nov. 23. Életemről minden kiderül. Zsid. 4, 13. Ha hallgatnék is, cselekedeteim beszélnének ; ha makacsul tagadnék, lelkiismeretem túlharsogná szavaimat. Isten még a hajszálainkat is számontartja, nem rejtegethetek előtte semmit. „Majd olvassák az angyalok. Kinyitván a könyveket, Amit kicsinyek és nagyok E földön elkövettek Ott mindenek újra hallják És bünbánattal megvallják, Amit mér elfeledtek.“ (587. é.

3. v.) Nem lehet őszintébb imádságom, mint a publikánusé : „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek I“

Nov. 24. Megitéltetem. Máté 25, 31—46. Kötelességteljesítésről és kötelesség-mulasztásról olvasok ebben a bibliai szakaszban s arra eszmélek, hogy mindenki annyit nyer Jézustól, amennyit érte tett. Az élet azzal fizet, amivel hiteleztünk neki. Jaj annak, aki csak magára gondolt, felebarátjával azonban nem törődött; az ilyen Kain- lelkeknek Kain a sorsuk is. Minden elmulasztott felebaráti, társadalmi, nemzeti vagy egyházi kötelesség egyúttal elmulasztott isteni kötelesség is. Vájjon én hol fogok állani ? Jézus jobbján-e vagy balján-e?... Már hallom, mit mond a lelkiismeretem. Ezzel kezdődik az én megitéltetésem.

Nov. 25. Örök helyet kapok. Jób 34. 11—12. Olyan jól ismerem a közmondást: Ki mint vet, úgy arat; vagy: Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Azt is jól tudom hogy nem arathatok mást, mint amit vete,

tett vízzel csillapította égető szomjúságukba A lelkivigasz nyújtása esett nekik legjol- ban. S hogy tudta őket vigasztalni I ba- zsamként folyt ajkáról az evangéliomnak életet adó szava. Egyik-másik nem akarta elengedni, a könnyebben sebesült feltápász- kodott, utána támolyog, hadd hallgathassa ezt az embert, ki az égből hozott üzenetet.

A dombok felől jön egy nő. Kezében kanna, a kút felé tart. Ez is nemes munkában jár. Ki lehet ez ? Amint közelebb ér István, látja, hogy apáca. „Derék“, gondolta magéban István. Ez helyesen fogja fel hivatásét. A kutnál összetalálkoznak.

Mint a villám, éri Istvánt az apácának szemepillantása. Szeme hazudik-e, vagy a kísértés űzi vele játékét? Nem mer szólni.

Az apácának megakad a lélekzete, kél nagy könny jelenik meg szemében s azokon keresztül néz mereven Istvánra. Oly fehér, oly szép az arca és oly bánatos.

„Ilonka I“ tör ki Istvánból a szó.

Ilonka — hisz ő volt — szó nélkül István keblére dobja magát.

Olyan volt, mint egy megtört liliom, mint egy nagyon fáradt madár, csak a szíve halk dobogósa, melle alig észrevehető emelkedése jelezték, hogy él. István meg sem mert mozdulni, félt, hogy fájdalmat okoz neki. (Folyt k5r