Harangszó, 1928
1928-11-04 / 45. szám
1928. november 4. HARANQSZO. 347 Mély szomorúság fogja el a lelkemet ezen tünetek láttán. Nemcsak azért, mert oda jutottunk, hogy az ellenkező oldalon levő túlzó elemek meggyőződésünket, hitünket nem tisztelik, nem becsülik, hanem azért, mert sze- rencsétlen, szétdarabolt hazánkra vég veszedelmet látok abban, ha a felekezeti harc nemzetbomlasztó mérgét beviszik életébe azok, akik elég könnyelműek ahhoz, hogy a kultúrharc égő fákjályával játszanak az amúgy is pattanásig feszült emberi idegek puskaporos hordója körül. Senkisem tudja megmondani, hogyha ez az irányzat — amitől Isten óvjon, — diadalra jut, minő végzetes eredményeket fog felidézni. De egy bizonyos, hogy a felekezeti harcokban meggyengült és meghasonlott magyarság a társadalmi rend ellen küzdő, Istent, vallást, nem ismerő rétegek rendszeres támadásának ellentállni nem tudna és nemzeti feltámadásunk szent ügyét szolgálni erőtlen és képtelen lenne. Ép azért minden hazáját, egyházát szerető hazafinak, tartozzék bármely felekezethez, szent kötelessége a felekezetekközti viszony elmérgesedését megakadályozni és elkövetni mindent, hogy a gyűlölet helyett megértés költözzön a telkekbe. Hinni akarom, hogy a r. kath. testvéreink nagy többsége ugyanígy gondolkodik, hinni szeretném, hossza, se vége ennek a tálhordozásnak. Ne gondold, hogy a túrót hozzák ennyil változatban. Pecsenyéket, a különféleképpen elkészített húsokat. Ingerlőn párolog az egész asztal. Vakmerő illat terjeng a kolostor termeiben, zeg-zúgos folyosóin, mely a jámbor éhezőben is tigrist kelteget. A kolostornak vendége van 1 A városnak egy fiatal plébánosa. Ilonka végigszaladt a gyengén megvilágított folyosón, mintha szárnyak vinnék. Bebújt a cella alacsony ablakán s már is olvasta a levelet; Wittenbergből írták. Oly messze van Pista s ő nem tud róla. E nagy távolság fájt. De annál kedvesebb, annál drágább a levél. A levélnek minden gondolata olvasás közben a leány arcéra ül. Mily fájdalmas volt az első mondat Ilonka számára. Ha más valaki a mai nap folyamán csalódik, a holnapi napra van ismét reménye. Másként van ez őnála. Száméra a remény meghalt akkor, mikor bezárultak megette a kolostor ajlai. Az életében mér minden következendő nap a csalatkozások napja. A remény csak néha játszik vele, éjjel, álmában. Reménye a koporsónak lakója. Reggel kinyitja a koporsót s szemével nézi a halottját, este bezárja a koporsót s álmodik halottjáról. hogy nem azonosítják magukat a túlzó irányzat felfogásával, hanem a felekezeti békét és annak áldásait komolyan akaró és hirdető vezéreikkel együtt azon lesznek, hogy túlzó irányzatú hittestvéreik nagy energiája ne a más feleke- zetüek elleni harcban, hanem saját felekezetűk beléletében való munkálkodásban keressen és találjon érvényesülést. Mélyen tisztelt közgyűlés I Feltétlenül szükséges, hogy a mi részünkről is megtörténjen mindaz, ami súlyos helyzetünk javítására szükséges és célravezetőnek látszik. Az államhatalomnak kötelessége és fontos érdeke a különböző felekezetek harmonikus együttmun- kálkodását biztosítani. Ép ezért és mert a bevett felekezetek egyenlőségét és viszonosságát törvény biztosítja, méltán elvárhatjuk a kormányhatalomtól, hogy ezen viszonosságot sértő magatartást bárhonnan jöjjön is az, a rendelkezésére álló eszközökkel meggátolja. Amennyiben a kormányhatalom, illetve annak képviselői nem vennének tudomást ily természetű ügyekről, gondoskodnunk kell arról, hogy az egyenlőség és viszonosság törvénybiztosította jogainkba ütköző cselekmények megfelelő formában az államhatalom tudomására hozassanak és követelnünk kell azok megszüntetését és megtorlását. Majd élet nyomul elsápult arcába. A lázas munkáról olvas. Az evangéliumért lelkesedő ifjúságról. Mindenütt ott látja Isjvánt. De dobogott a szíve. Az egyetemen, a piacon, az utcasarkon, mindenütt ott van, hol vágyakozó lelkek várnak az igére. Vérpiros lesz arca, mikor Lutherről olvas. A gyenge leány csudálatos akaratot, erőt, vágyat érzett magában : szétbontani e dohos falakat s kimenni a szabadba, az igét hirdetni. Irt-e ő róla is ? Ez a kérdés zavarta folyton. Rosszul esett neki, hogy István ő róla megfeledkezett. Már annyit ír s róla egy szót sem. A hév piros lángjai eltünedeztek arcából, fehér lett, mint a hó, mint egy csendes, szomorú téli kép, olyan volt az arca. De csakhamar mutatkoztak a kikelet jelei. Piciny szója szélén egy alig észrevehető vonaglá3 erőlködött mosollyá változni, megjelentek arcán a szerényen piros rózsák, egyre pirosabbak lettek, Szeméből a könnyek hullottak alá az arc piros rózsáira, mint a tavaszi hajnal harmatcseppjei. Nem feledkezett meg róla 1 A rózsákat is őrzi. Atyjáért is imádkozik. Az ő atyjáért, ki száműzte otthonából. Aranyból van a szíve, mert tud megbocsátani. S nemsokára hazajön. Szükségesnek tartom a testvér református egyházzal való megértő jó viszonynak kimélyitését és a szorosabb együttműködés további feltételeinek megteremtését. Kell, hogy közös veszedelem még közelebb hozzon bennünket és a meglevő közös protestáns bizottság, vagy egy újabb annak keretében megalkotott szervezet legyen az a fórum, ahonnan a közösen elszenvedett támadások ellen a megfelelő együttes védekezés meginduljon és amint egységesen éri támadás a protestáns egyházakat, a védelem is egységes legyen. Tovább kell fejleszteni a külföldi kapcsolatokat, meg kell teremteni a szorosabb együtműködést a külföldi nagy protestáns szervezetekkel, mert az igazságon kívül az egységben van az a hatalom, mely fellépésünknek, tiltakozásunknak súlyt ad, mely sérelmeink orvoslását leginkább biztosíthatja. Lássuk be, hogy ma mindany- nyiunktól nagyobb egyházhűséget kíván az anyaszentegyház, mint a béke boldog éveiben. Ma nem elégséges azt mondani, hogy evangélikus vagyok és ezzel befejezettnek tudni az egyházhoz való tartozás kívánta kötelességeket. Ma nem lehetünk csak névleges evangélikusok, ma mindenki pozitív és aktiv munkájára van szükség. Kell, hogy minden magát evangélikusnak valló hittestvérünk érdeklődjön egyháza viszonyai iránt, közeledjen szeretettel az eddig elhaItt egyszerre elborult az arca. Egy fekete tavaszi ■ felhő tolakodott szeme elé. Néki mór nincs otthona, nincs reménye. Láncra verték életét s nem lehet megoldani. Az asztalra borul s keservesen sír. Körülötte a cella oly rideg. Olyan, mint egy kripta, melyben egy halott megmozdult s életért kiált. Ilonka Isten kezébe ajánlja! magát s elalszik, A bánat takarót von föléje s alatta piheg, mint egy beteg galamb. XV. Falussy István, amint tudjuk, Witten- bergben töltötte idejét. Itt tanult s készült az életre. Luther ajkáról hallgatta az igét; ez beleszólt egyéniségének kialakulásába s ez döntötte el életsorsát. Lutheránus lelkész lett. Ma avatták. Mi ér fel az ő örömével ? Mikor egy világért sem adná azt, hogy Luther szavai áldották meg. Boldog volt. Egy vágya volt már csak: haza menniI Ma este Luther asztalához volt hivatalos. Dobogott a szíve, mikor kezét a kilincsre tette a nagy ember házának ajtaja előtt. Benyitott, Egy szelíd szemű nő fogadja a legnagyobb szívélyességgel, Luthernek felesége. Egy tágas nappali szobába vezeti. Leülteti. A bútorok a lehető legegyszerű- ebbek, de mindenütt rend, tisztaság. (Folyt. k8r.)
