Harangszó, 1928
1928-11-04 / 45. szám
XIX. évfolyam. 1928. november 4. 45. szám. Alapította KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: a Dunántúli Lntúer-Szövetsátj. Sserkesstó-* Udóhlratal: SZEtP” THÄRD. A* 7yCAz Országim Luthor-Hzöret- ■ég hlratalos lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklapiációk a HARANGSZO szerkesztő- kiadóhivatalának Szentgotthárdra (Vasvm.) küldendők. Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. HeoJelenlk minden vasárnap. Él Isten az égben l Légy jó reménységv 41 Imádkozzunk! Kolosszei 1. 4.2. „Az imádságban állhatatosak legyetek“... R keresztyén ember — imádkozó ember! . . . Olyan viszonyban él Istennel, a királyok Királyával, a boldogságos és egyedül erős Istennel, mint amilyen viszonyban élnek a gyermekek édesatyjukkal. A jogot ehhez Jézus szerezte meg mindnyájunk számára. Ám a keresztyén embernek nemcsak szabad, kell is imádkozni. Gondoljuk meg: mi szegény földi utasok vagyunk, Isten pedig maga a gazdagság! Azért akinek igazi élő hite van, akinek szíve Istenben nyugszik meg, az boldogan kulcsolja kezét össze imádságra! . . . De hát hogyan imádkozzunk?... Mivel a keresztyén ember folytonosan szent összeköttetésben áll Istennel, ebből magától értetődőleg következik, hogy a napot sem megkezdeni, sem befejezni nem tudja imádság nélkül. Sőt, imádsággal kap bele munkájába: „Uram! segíts meg!“... Imádkozva nyúl a mindennapi kenyérhez, imádkozva élvezi Isten minden ajándékát, amit ingyen, kegyelemből kap és imádkozva fogadja még a szenvedést, a fájdalmakat is, amelyeket Isten kifürkészhetetlen bölcsesége reá mér. Úgy van a hívő keresztyén az imádsággal, mint a madár a szárnyaival: nem repül velük állandóan, de minden pillanatban kész arra, hogy a magasba emelkedjék és szálljon a kék égboltozat-felé. A hívő keresztyén sem tartja mindig összekulcsolva kezeit és nem morzsolja kegyes imádságok szavait, de minden pillanatban kész arra, hogy imádsága szárnyán Istenhez ,szálljon és mindenért, amivel az Úr megajándékozta, mélységes hálát, köszönetét mondjon egy imádságban, minden nap Istenhez száll könyörgésével és ha az Úr kérését nem hallgatja is meg mindjárt : nem esik kétségbe, nem fárad el a tusakodásban — példaképe a kananita asszony, vagy még inkább maga a Megváltó, aki mindenhol és mindenkor az ő mennyei Atyjának arcát kereste . . . „Uram te hordozál Eddig s pajzsom valál, Vész, ha reám tört. Ha volt derült napom, Nyílt virág utamon :-ÍÍAKANGNZO“ <átésl ár* negytdírr« '? 28 f. Félévre 2 P 40 f. Ceoportoi küldéssel 10°/«-oe kedvezmény. Amerikába egén évre 2 dollár; aa utódállamokba negyedévre 1 P 80 fill. Csak tetőled jött. Ha tévedtem s kesergtem. Zsámolyodnál várt bocsánat. Légy örökké áldott. Oh maradj meg velem Te örök kegyelem. Benned bízom én. Harc ha rám nehezül, Reményem elmerül A baj tengerén : Szívem hittet esdekel: Jézus csöndesitsd a vihart, Nyújts felém védő kart.“ Ámen Megtanultuk-e egymást becsülni? Dr. Mesterházy Ernő egyházkerület! felügyelő szózata a dunántúli egyházkerület győri közgyűlésén. R z elmúlt esztendő sem hazánk, sem egyházunk helyzetében nem hozott könnyebbülést. Változatlanul áll a küzdelem, melyet fennmaradásunkért, megélhetésünkért immár tiz súlyos, megpróbáltatásokkal teljes esztendő óta folytatunk. A békekötés által reánk kényszerített mostoha viszonyok között mind nehezebben tud az ország, benne a mi amúgy is szegény egyházunk boldogulni. Ellenségeink ezt rég tudják és titkolt örömmel nézik a trianoni helyzet folytán bekövetkező elszegényedésünket. Á jóbarátok — be kevesen vannak — szeretnék a bennünk körülvevő vasgyűrüt a szó és meggyőzés fegyverével tágítani, azáltal fennmaradásunknakés fejlődésünknek biztos alapot adni. De mit csinálunk mi? Levontuk-e a közelmúlt szomorú leckéjének tanulságait? Tudunk-e egy egységes gondolat körül csoportosulni és félretéve minden önérdeket annak megvalósításán munkálkodni? Megtanultuk-e egymást becsülni ? Akarunk-e hazánkért, egyházunkért önzetlenül dolgozni ? Sajnos erre és még számos ily irányú kérdésre a válasz nem az, amit egy eltiport, de önérzetes nemzet fiaitól várni lehetne. A társadalom elkülönülése ma épp oly erős, mint a háború előtt volt, az önzés semmit sem veszített erejéből, de a megromlott gazdasági viszonyok még nagyobbra növelték. Viszont vészit erejéből az egymást megbecsülés nemes kötelessége. Egységes gondolat még lobog az elfásult szívekben, de hiányzik a lelkierő, mely az azért való munkát, áldozathozatalt, a kéz a kézben való együttes fellépés eszményi magaslatokba emelő lendületét kiváltaná. Önzetlenség, egymás megbecsülése, felebaráti szeretet, békesség hirdetése és gyakorlása elsősorban az egyházak hivatása és kötelessége. Sajátságos és elszomorító amit e téren megcsonkításunk óta tapasztalunk.
