Harangszó, 1928
1928-10-28 / 44. szám
338 HARANQSZÓ. 1928. október 28. Égi szózat a reformáció ünnepén a magyarhoni evang. egyházhoz. És szól az Úr az ő prófétája által: „Ne félj, mert megváltottalak téged, a te nevedről nevezlek téged, enyém vagy te! Nem neveztetel többé Elhagyatottnak és a te földed nem neveztetik többé pusztának, hanem neveztetel te ilyen módon: Én gyönyörűségem.“ (Ezsaiás.) Keletkezett sokféle-lelkű élet, De száz alakja mégis együvé lett. Az ember rendje büntet s tilt csupán. Az Isten rendje nyílt szívet kíván S mit ő vetett belénk, a Magvető, Teremje meg gyümölcsét az erő I A hálánk érte nem csak puszta szó, De tett legyen, a messzebb hangozó, Hogy lássák meg, akik még most [vakok: A szabad lélek mennyivel nagyobb! Ha hálát adtunk Istenünknek érte S a hála füstje felszállott az égre, Köszönjük meg az embert, kit ne[künk Vezérül küldött hozzánk Istenünk. Mi a tavasznak napfény fagy után, Az volt Luther a lelkek tavaszán S amerre elszállt lelke áldott fénye, uj élet kelt a bús avar helyébe. Szegény magyar a nagy Mohács [után, Erkölcsében feldúlva vad tusán, Luther szavától lett legyőzhetetlen, Hogy harcát bírta két nagy zsarnok [ellen, Míg mindakettőből csak rom maradt, Míg a magyar még nagy lesz, mert [szabad. Azért, ha ősz van, hervadás a tájon, Szívünkből a tavasznak dala száll- Öröm és hála, büszkén lángoló Don! Szent emlékednek, reformáció! Hamvas József. Akik az evangélium után vágyódnak. Irta : dr. Schlitt Gyula. 10 „Ha Isten akarja, minden jóra fordulhat." „S van még remény, hogy Ilonkám visz- szajön ?“ „Bízzon a jó Istenben I s imádkozzon ! a bűnbánó könnyekbe öntött imákat meghallgatja.“ Az öreg úrnak csak úgy potyogtak a könnyei, ezek már az öröm könnyei voltak. Megcsókolta Klára néni kezét 3 szinte úgy súgta : „Óh áldott lutheránus ház, hol a sebzett szívű balzsamot talál.“ Valaki kopogtat, Kovácsné lép be. „Erős várunk az Isten“, köszönti a ben- levőket. „Erős várunk“, fogadja Klára néni. Rónay is rávágja : „Erős várunk 1“ Kovácsné zavarba jött. Rónay is itt van ? Érthetetlen 1 Klára néni észre vette zavarát, de még mielőtt kisegíthette volna Rónay szólal meg: „Mi járatban van Kovácsné asszonyom ?" i mustármag egyháza. Máté 13.81—82.: „Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, amelyet vevén az ember, elvete az ő mezejében ; amely kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb a veteményeknél és fává lesz any- nyira, hogy reá szállanak az égi madarak és fészket raknak ágain.“ K icsi mustármagból fészket ringató, árnyékot tartó hatalmas fa lesz!... Az a parányi mag belehull a földbe, eltűnik az emberek szeme elől, mintha csak elveszett volna!... Igénytelen, semmi kezdet ... De egyszercsak földelni kezd a földnek barna háta... kicsi a mustár fűszála, ám holnap már nagyobb, esztendők múltán rengeteggé lesz, mely leköti a vihar erejét és menedéket nyújt egy egész seregnek !... Október végén, szomorkodó őszi időben mindig eszemben forgatom Ily kedves szavakban még nem részesült jobbágy Rónay részéről. Kovácsnén meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, hisz azért jött ide, de nem mer, e harmadik személy talán megharagszik, Ezt észre vette Rónay is. Azért így bíztatja : „Beszéljen Kovácsné 1 ne nézze, hogy én is itt vagyok. Ha maguknak öröm, nekem is öröm s ha valami szomorú, én is magukkal sírok.“ Erre már bátorságot vett magának Kovácsné. „Bent jártam tegnap Pécsett. Piacra vittem egy kis zöldséget, babot, krumplit s mi egymást. Mindig akad valami felesleges a ház körül, amire nincs szüksége az embernek, amit pénzzé tehet. Úgy fogy az a pénz, azt sem tudja az ember, hová teszi s azok a gyerekek 1 mily ennivalók egytől- egyig, oly sokba kerülnek. Ez kell, az kell. Most ezt látja az egyik, most azt látja a másik s a mig meg nem kapja, ott sivákol a fülembe. Mit is nem tennék ezekért a drága csöppökért ?“ Rónay nem bírja tovább. Pécsett járt ez az asszony, úgy látszik hírt hozott onnan s csak beszél, beszél. Nagyobb kín ez a keresztrefeszítésnél. ezt a mély értelmű szent igét. Eszemben forgatom, mert a reformáció emlékünnepén mindig hallom a számadásra hívó kérdést: Mivé lettetek négy évszázad nagy ideje alatt ?... Mivé lettetek ?... Mustármagból — hatalmas fává, amelynek ágai átérik a világot s amelynek árnyékában csendes pihenőt tarthat ez a zaklatott lelkű emberiség!... Csodálatos, áldott gyarapodás!... Valamikor Luther egymagában állott a wittembergi vártemplom ajtajában; az erfurti zárdának csak egy ablaka volt világos egész éjszakán át; Kálvin egyedül menekül számüzötten a svájci hegyek közé — Genf városába... A világ szerint Luther is, Kálvin is, szegény, hatalom nélküli szánandó lázadó, akiket könnyedén eltipor az uralkodó hatalom. Mit érhetnének el ők, amidőn mindenütt Róma parancsol ?... De Isten az ő lelkűkbe hintette el az evangéliom egyházának kicsi mustármagját. „S mi volt Pécsett ?“ Állítja meg a pergő rokkát Rónay. „Igen Pécsett voltam a piacon, Egy kis pénz irányában.“ „És-és ?“ Próbálja a legközelebbi utón tartani Rónay. „Amint ott állok s várom a vevőket, az ember úgy délig mér majd elszédül az örökös tiprólódásba, hát Uram, Istenem I ki jön ?“ Nos ? Nos ? „Nos mit gondol nagyságos úr, ki volt ?“ „Ilonkám I“ „Ilonkánk 1 az a szép. jó leány, apáca ruhában. Istenem I Hogy csinálhatott ilyel nagyságos úr? Mindjárt elsírtam magamat, de ő is sírt szegény. Az az áldott, jó leány.“ Kovácsné alig tudott beszélni a zokogástól. „Hogyan volt? Mit üzen? „Ugrott fel az örég, egész testében remegett. „A kolostorba vittek mindenfélét a piacról. Elől ment egy kövér apáca. Szegény Ilonkánk meg a kosarat cipelte utána. Alig bírta szegény, gyenge karjai majd leszakadtak. Nekem majd a szívem szakadt meg. Akartam neki segíteni, de az a kövér olyan vasvilla szemeket dobott felém, hogy megijedtem és semmi áron nem *ngedte.‘
