Harangszó, 1928
1928-01-29 / 5. szám
34 HARANGSZÓ. 1928 január 29. csillanó szemmel, az alkalomban Isten ajándékát és intését felismerő lélekkel boldogan teszek vallomást az én egyházam, lelkészem és annak tekintélye mellett... így van ez nálunk ?... Feleljenek a reverzálist adók. Feleljenek a kath. miséken résztvevő, de a saját templomukat kerülő főispán, alispán, polgármester, főszolgabíró és tanácsnok hittestvéreink----F eleljenek íróink, kik nem átallják a mi áldott felekezeti nevünket mindig valami balul fogott, reánk sértő gúnyorossággal aposztrofálni. Feleljenek fiaink, leányaink, kik házasságukat más templomban áldatják meg.... Mondom: gonosz következtetést vonunk le az egyetemes papság gyönyörű elvéből. Azt, hogy — nem járunk templomba. Sokat beszélünk a mi veszteségeinkről, beszéljünk már a nyereségeink lehetőségéről, a haladásról, a sikerről___ Ragyogás s zál felénk, virágok illata csapja meg lelkünket, messze távlatok képe mosolyog felénk... De ennek a boldog lehetőségnek eléréséhez egy út vezet, az, amelyik a templomba vezet. El, el azzal a rontó és sivár következtetéssel, hogy — mert mi egyetemlegesen papok vagyunk — én magam vagyok a magam papja, tehát nincs szükségem lelkipásztori vezetésre, nincs szükségem Igehallgatásra, templomra, gyülekezeti Könyörgés. Uram! kérlek, könyörülj rajtam, Légy velem az életharcban . .. Bizakodó szent hittel eltöltve Emelj fel Hozzád a végtelenbe! Uram! kérlek hivő imával Légy világom az éjszakában!,.. Segíts meg könnyben, szenvedésben, Hogy Jóság legyen bennem az ember... Uram! kérlek bűnbánó hívással (Akarásomban százszor megalázva.) Légy velem örök, nagy szeretetben, Hogy Szeretet legyen bennem is az ember... HALÁSZ BÉLA. A Mikó Zsófi sora. Életkép. Irta: Farkas Mihályné. 5 »Puff nekil Még csak ez kellett —* horkant föl a legény és dühösen rúgta félre a vadgesztenyét, amely lába elé gurult. »Ilyen butaság is csak veled eshetik meg. Hiszen nem vagy már csirke, miért nem kértél tanácsot valami tudós asszonyságtól, van ilyen elég.“ közösségre... Ez a következtetés a mi — átkunk, romlásunk, pusztulásunk. Vonjunk le más, áldottabb és — ami fő — igazabb következtetést; azt, hogy mi egyetemlegesen építői vagyunk egyházunknak, hitvallói vagyunk a mi diadalmas igazainknak. Vonjuk le, hogy mi, mindenütt, a miniszteri bársonyfotelben és a csizmadia háromlábú székén, a bírói emelvényen és a rendőrposzton, mindenütt tartozunk bizonyságot tenni a mi egyházunk szerelme mellett. Es tartozunk belátni, hogy ha mindazok akik nem hivatásos lelkészek, vasárnaponként végig mennek a városon, községen kezükben énekeskönyvvel és letelepednek meghajló lélekkel, az Ige befogadására kész szívvel a „szentek seregében“, a mi testvéreink közösségében, azzal olyan hatalmas Igehirdetést végeznek, hogy az felér a leglelkesültebb prédikációval. Ez az igazság! Egy. ev. papné emlékezete. Mint lapunk annak idején szomorúan jelentette is, múlt év december 3-án meghalt Szkalos Emil rozsnyői evang. lelkész felesége, szül. Járossy Erzsébet. A »Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségé«-nek hivatalos lapja, >A Magyar Asszony «, f. havi számában emlékezik meg a halottról. „Megverne az Isten, nagy vétek az! Most aztán itt állok és nem tudom, hová legyek. — Az asszonyom nem fogad be többet, az apám, no meg a mostohám, elűznek a háztól, ha így hazamegyek.* »Hát a »Fehér Kereszt* mire való? Épen ilyen libák számára találták ki azt.* Elvádolnak itt örömest, még meg is dicsérnek, ha egy új kis katonát állítasz a glé- dába. Mert én el nem veszlek, az bizonyos, magad is beláthatod, hogy nem vagy hoz- zámvaló. Ami történt, azért csak magadra vess és meg ne próbálj talán pörlekedni, mert én úgyis mindent letagadok. Legfeljebb a mátkaságomat ronthatod el vele, mert az asszonyok olyan átkozottul kényesek ilyesmire. Pedig ha létrejöhet a szándékom, nem mondom, hogy nem vetek olykor nektek is valamit. Térj hát eszedre és ne cso- dásítsd itt magadat. Nekem dolgom van, én már megyek is.* Megpörgette a pálcáját és mint aki dolgát jól végezé, indult visszafelé. A leány talán észre se vette, csak ott maradt összeroskadva, megsemmisülten a keserves csalódás súlya alatt Nagysokára azután föltápászkodott és elindult cél és irány nélkül. Nincsen már neki hova mennie, hol elrejtőznie. „Szégyent ne hozz a faludra* — mondta a bíró. Pedig szégyent hozott. Ha az édesanyja A cikkből, mely az evang. papné dicsérete, közöljük a kővetkező sorokat és adatokat: Első volt az elsők között, aki dolgozni kezdett a romokon, aki belekapaszkodott a magyar kultúra ezeréves valóságába és felvette a harcot az egész ellenséges világ ellen. Nemzetünk géniusza dolgozott benne és általa. Az ó nevét és életét a magyar nagyasszonyok közé iktatjuk és emlékét szívünk szentélyében, mint ereklyetartóban őrizzük meg. Szkalos Emilné 1885-ben Tiszol- con születik, tanulmányait az eperjesi tanítóképzőben fejezi be és Szkalos Emil arnóti evang. lelkész felesége lesz. Isten három szép gyermekkel ajándékozza meg. Innen kerül a család a gömörmegyei Süvetére, majd Rozsnyóra, ahol férje az evang. főgimnázium vallástanára lesz. Itt bontakozik ki a tehetsége. »Madame sans géné* írói nevét ismerni kezdik, őt magát pedig úgy emlegetik, mint a tisztelendő asszony eszményképét. A háború alatt már a honleány uralkodik rajta. Az »államfordulat« után honszerelmével csodát művel. Minden leheletével a kisebbségi sorsba jutott magyarságnak szenteli erejét, idejét, tudását. Kulturális és szépirodalmi tárgyú cikkei, novellái egyre szélesebb körben jelennek meg. Azon- közben a társadalmi munkában is fáradhatatlan. A Rozsnyói Jótékony Nőegylet elnöke, a szlovenszkói és ruszinszkói Magyar Nők Munkaegyesületének titkára, a Rozsnyői Műve. élne, az befogadná, pártját fogná és mindent megbocsátana. Dehát nem él. Az a szegény kis lélek is mire szülessék ? Ha fiú, talán olyan gazember lesz, mint az apja, ha leány, ilyen szerencsétlen, kitaszított teremtés, mint az anyja. Kétségbeesett mozdulattal nyújtotta ki két kezét a semmibe, de nem volt, aki megfogja azt s alacsony homloka mögött mindjobban kialakult egy vészes elhatározás. Támolygó léptei a folyam partjára vitték. Már inkább hallani, semmint látni lehetett a tovasiető hullámokat, erősen sötétedett és vihar volt készülőben. Milyen jó volna odahanyatlani a ringató karokba és elmenekülni mindörökre e kínzó gyötrelmek elől 1 A szegény, kétségbeesett lelke már megbarátkozott e gondolattal, csak a teste tiltakozott még ösztönös halál- félelemmel, öntudatos élniakarással. És rótta a partot, félig önkívületben, újra meg újra, föl és alá. Valaki megfogta váratlanul a karját s megállásra kényszerűé. Egy rendőr állt mellette, keményszavu, marcona alak. „Mi kereseted van hugám, itt a Duna partján, ilyen későn?* . Akadozva felelt, alig találta a szavakat. „Oh semmi, biztos úr. Nagyon fáj a fejem, azt szellőztetem.* „No, csak eredj most haza és feküdj le>
