Harangszó, 1928
1928-01-01 / 1. szám
4 HARANGSZÖ. 1928. január 1. az útjelző táblára, úgy rémlik, mintha valami figyelmeztető felírat betűi csillognának felém a számok alatt. Jobban odanézek és látom, hogy a táblán ez áll: >1927. Lejtől FékezzI« Körültekintek az utón, majd visz- szanézek a legutóbb megtett útszakaszra és csakugyan látom a lejtőt. Látom, hogy a magyar társadalom siklik azon lefelé és a csetlő-botlő, bukdácsoló tömegben sűrűn megpillantom az én evangélikus véreimet is. Látom a lejtőt. Mert eddig a bűnről, az erkOlcsOkről majdnem mindig csak templomokban hallottunk prédikációkat, amiket ha meghallgattunk is, azt mondtuk, vagy gondoltuk rá: >Igaz, igaz, de azért ez mégis csak olyan papos beszéd és végeredményben mégsem olyan nagy a veszedelem, mint ahogy azt jámbor papjaink mondják. Még hozzá az is lehet, hogy csak azért beszél Így ez a pap, mert... úgy szokta, hozzátartozik a reverendájához. < Ma azonban már nemcsak a templomokban hallunk az emberek bűneiről és romlott erkölcsökről szőlő beszédeket, hanem még az országgyűlésen is. Ma már ott tartunk, hogy mikor államférfiaink, politikusaink azt kutatják, hogyan lehetne a köz javát munkálni, hogyan lehetne az országot egy boldogabb jövő felé kormányozni, akkor szemtől-szembe találják magukat az ezerfejfi bűnnel. Hiszen azelőtt is nagy hatalom volt a bűn az emberek és a közösség életében, de azelőtt államférfiaink hagyták az ellene való küzdelmet a vallás és egyház hivatásos harcosaira, ma azonban neves közéleti férfiak is úgy érzik, hogy öreájuk is szükség van a harcban, mert ma már a magyar társadalom életfájának főgyökereit támadta meg az erkölcsi romlás, ami ellen, ha össze nem fog minden jőérzésü ember, úgy a kicsinyek, mint a messzehangző szavuak, akkor az erkölcsi lejtőn, melyre jutottunk, nincs többé megállás. Pár hete csak, hogy olvastuk Huszár Károly fájdalmasan igaz beszédét az >egyké«-ről, azután Bethlen miniszterelnök megdöbbentően éles- rajzu megállapításait a magyar társadalom legszembetűnőbb erkölcsi fogyatékosságairól: még pedig a lakosság mindjobban szembetűnő gyávaságáról, mely nem mer szembe- szállani az élet nehézségeivel, aztán a nők körében /elburjánzott fényűzésről és az általános élvezetvágyról Amilyen szokatlan dolog, hogy ott, Ne félj! Hozzád Uram, száll sóhajom, Tenger bűnnek a terhe nyom. Szívem reszket, keblem remeg, Nagy fájdalom, bú tölti meg. Segélj I mert elveszek, Küldj egy reménysugárt I Utam hová vezet E kín tengerén át?I • Tudom Uram, porszem vagyok, De mégis egy kis bárányod. Én bennem is lélek ragyog, Ez a Tied, nem hagyhatod. Miért van szenvedés, Gyötrelem, kárhozat? Hisz boldog lehetnék S imádnám voltodat?! Gyarló ember, porföld fial Ha szivedet bánat dúlja, Ne félj, csak higyj, örömöd lesz, Urad közel és védelmez. A földi örömben Felejtesz engemet, Ha szenvedsz: megismersz S megmented lelkedet. KRISTÓF KÁLMÁN. ahol a napi politika ügyeiről szoktak tanácskozni, ilyen nyíltan szóvá tegyék nemzetünk erkölcsi fogyaté kosságait, épen olyan megdöbbentő, az a kép, mely ezeknek a beszédeknek nyomán szemünk elé tárul. És minél szokatlanabb, hogy a nemzet képviselőinek tanácskozásaiból ilyen kemény és őszinte szavak hangozzanak el a magyar társadalom bűneiről, annál élesebben rajzolódik elénk az az erkölcsi lejtő, melyen mindenestől lefelé csúszunk. Úgy érzem, hogy annak a két beszédnek elhangzása idején templom volt a magyar or- szággyűlés tanácskozó terme, mert ha nem is prédikáció formájában, mégis Igehirdetés hangzott el ott, hiszen, mikor a magyar miniszter- elnök azt mondotta, hogy a lakosság nem mer szembeszállani az élet nehézségeivel, az, a templomi beszédek nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy Magyarország keresztény lakossága nem bizik Isten gondviselő hatalmában. Mikor pedig rámutatott a nők körében felburjánzott fényűzésre és az általános élvezetvágyra, akkor meg mintha csak arról a bibliai jelenetről hallottam volna beszédet, amelyben el van mondva, hogy Isten parancsainak megtartása és Isten imádása helyett >leüle a nép enni és inni és felkele táncolni.« Úgyhogy akaratlanul eszembejutottak az Űr Jézus figyelmeztető szavai: >aki vet a testnek, a testből arat veszedelmet.« Pedig aki felületesen szemléli a magyar társadalom életét, vagy aki kívülről figyeli, annak ez a társadalom egészen más képet mutat, vagy legalább is szeretne mutatni. Hogy mást ne mondjak, itt van a sok mindenféle ünnepség. Soha any- nyit nem ünnepeltünk, mint az utóbbi időkben. Egyszer zászlőszentelés, máskor harangavatás. Aztán templomjubileum, majd megint emléktáblaleleplezés. Új emberek ünneplése, majd öreg emberek búcsúztatása. Aztán megint: leventeünnep, majd változatosság kedvéért műkedvelő előadás, de nemsokára valamilyen gyászünnep, azután meg örömünnep. Egyszer a társadalom ünnepel, máskor az egyház. Egyszer a falu, aztán meg a város. Kézben fogadkozások, nagy hangú kijelentések, hatásos felvonulások. Úgyhogy, aki ezt hallja és látja, vagy épen aki ezekben résztvesz, azt gondolhatná, hogy itt minden rendben van. Hiszen szépek, szépek ezek az ünneplések és még hasznosak is volnának, ha a hétköznapok is hozzájuk igazodnának. De kénytelenek vagyunk meglátni, hogy amint az ünneplések után mindenki ferlveszi a hétköznapi ruháját, úgy a hétköznapi ruhával együtt erőtvesznek az embereken nagyon is hétköznapi szokások és olyan indulatok, melyekből semmi jó nem származhatik. Mintha csak két életet élnének az emberek: egyiket a templom, az ünnep és az Isten számára, a másikat meg a mindennapi élet számára. Pedig megmondotta az Úr Jézus, hogy két urat egyszerre nem lehet szolgálni, nem lehet szolgálni Istennek és ugyanakkor a bűnnek. Vége kivetkezik. OLVASSUK A BIBLrÁTI Emberek a Jézushoz vezető utón. Jan. 2. A kételkedő. Lukács 7. is— S3. Keresztelő János kérdése a kételkedő ember megnyilatkozása. Nem azt keresi Jézusban, amit hozott, amit adott az embereknek, hanem a saját vágyainak a megvalósulását. Miután ezt nem találja, felteszi a kérdést: Te vagy-e az eljövendő? — Az nagyon dicséretes, hogy egyenesen Jézushoz fordul a kételkedésében. A mai ember kételkedésének is az az oka, hogy magát a saját vágyait, törekvéseit keresi Jézusban és nem őt magát. Mily jó volna azonban, ha Kér. János példája szerint Jézushoz menne a kételkedő, és nem másoknál keresné kételyeinek az eloszlatását, Jan. 3. A töprengő. János 3. í—is. Milyen nagyon nyugtalanítja Nikodémust valami.
